Kiszolgáltatottak méltósága

Az élet kiszámíthatatlan. Egyik nap olyan öröm ér, amire évtizedek múlva is szívesen emlékszem, a másik nap pedig olyan sötét híreket ont, mint a katasztrófák, háborúk, nyomorúság, gyógyíthatatlan betegségek. Ezek változó hatással vannak rám, mint ahogy minden ember mosolyra fakad, ha egy kismadarat lát repülni, vagy a napsugár fénye árad a rejtett zugokba. A háborúk okozta károkról, természeti katasztrófákról, mélyszegénységről szóló tudósítások pedig elgondolkodtatnak, mennyi gonoszság tapasztalható naponta világunkban.

Az emberiség történetében – amely a világegyetem korának csupán töredéke – kiszolgáltatott sorsokról olvashatunk, és ez az emberi méltóság megcsúfolása. A fertőző betegségek még mindig áldozatokat szednek, még mindig működnek ún. tudat átalakító lágerek, ártatlanokat hurcolnak meg, kínoznak, megsemmisítenek a világ különböző országaiban, milliók vettetnek a poklok tüzébe, pedig ők semmiben sem bűnösek, csupán a nagyhatalmak szítják az ellenségeskedést fajok és országok között. Megdöbbentő, mennyi gyermek éhezik, fázik, nyomorog. A civilizáció fejlődése nagy méreteket ölt, ennek vannak jó és káros hatásai is. Egyrészt az emberek méltóbb körülmények között, könnyebben élhetnek, de a természet kizsákmányolásával Földünkön olyan pusztítást végeznek a mérgek, amelyek visszafordíthatatlan hatással vannak az élővilágra, ránk, emberekre, de az állatokra, növényekre, talajra, vizeinkre, levegőnkre is. Új betegségek alakulnak ki, amelyekre nincs még gyógyír, de pusztít a hanyagság, a pazarló élet is. A lepra még mindig terjed, milliók esnek áldozatul. Ételeinkben, levegőnkben, vizeinkben mérgek garázdálkodnak, betegségek gyötrik az állatokat, embereket, sivataggá válnak valamikor gazdag termőterületeink, az óceánok, tengerek világa is megváltozott, az emberi kapzsiság miatt. Ha a világ egytizede, a leggazdagabbak másra is gondolnának, nemcsak saját maguk vagyonának gyarapítására, pl. azokra, akiknek nincs tető a feje felett, akik mélyszegénységben élnek, nekik megfelelő életet biztosíthatnának, helyreállna a megbillent egyensúly.

Gyökössy Endre: A növekedés boldogsága című elmélkedésében írja:

Egyre inkább nő azoknak a száma a világon, akik jóízűen falatoznak és szemük se rebben, míg a televízió képernyőjén légikatasztrófa vagy földrengés letakart áldozatai vacsorájuk ‘körítése.’ Ők valamiképpen elvesztették szívüket. Beszélnek töltés nélkül, vigadoznak öröm nélkül, vágyakoznak reménység nélkül, szerelmeskednek szeretet nélkül, házasodnak hűség nélkül. Keseregnek könnyek nélkül, élnek célok nélkül – és céljaik vannak – élet nélkül.”

Ha többen hinnénk a Fennvalóban, ha hitünk erősebb lenne, többet tudnánk tenni az üldözöttekért, betegekért, nyomorúságban szenvedőkért, imádkozhatnánk értük, megvigasztalhatnánk őket, reményt adhatnánk a kilátástalannak tűnő helyzetükből, hogy a hangyák közül ők is felemelkedhetnek a sasok közé, a sötétségből a fény felé fordulhatnak.

Nemrég meghívtak egy gyermekotthonba, hogy meséljek nekik. Arra gondoltam, azokat a meséimet viszem el, amelyekben az állatok életéről írok, ezzel példát adva az embereknek, hogyan kellene gondoskodni utódaikról. A mackómami, a pingvin szülők önálló életre nevelik kicsinyeiket, segítik őket, hogy majd hogyan gondozzák gyermekeiket, így igazi családot alkothassanak. Ők nem tehetnek arról, hogy itt kell élniük. Talán még nem késő, hogy ne abban a szellemben nőjenek fel, amit örököltek. Ha tudják, mi a jó és a rossz, lustaság és szorgalom, igazi harmónia és könnyen szerzett, drogoktól, italtól kapott jó hangulat, gyűlölet és szeretet különbsége, választhatnak, miként éljenek. Megrendített az értelmi fogyatékos, fejlődési rendellenességgel született, mozgáskorlátozott, tolószékbe kényszerült 8-10 éves gyermekek sorsa. Hatalmas a szeretetéhségük, nyújtogatták karjukat, ölelgettek, hozzám bújtak, pedig akkor láttak először. Egy órányi együttlét után úgy váltam el tőlük, mintha évek óta ismertem volna őket. Mosolyt láttam szemükben, talán ehhez kicsit én is hozzájárultam. Meséim tanulságait megértették, ha nem is minden sorát, de a lényeget talán, biztos talajra hulltak gondolataim, amelyek kilátástalan helyzetükből utat mutathatnak. Szomorú világukban az öröm, a remény fénye villant fel. Kértek, máskor is menjek el hozzájuk. Megígértem. Együttérzek a nyomorúságban élőkkel, ha nem is tudom azonnal megváltoztatni életüket, de egy kis enyhülést adhatok nekik. Ez nekem is nagy ajándék volt.

Mintha Ady Endrét hallgattam volna, aki az Úr érkezését várva így szólt: „Mikor elhagytak,/ Mikor a lelkem roskadozva vittem,/ csöndesen és váratlanul/ Átölelt az Isten.” Szavai megnyugvást nyújtanak az Istenben bízó embereknek – legyenek bármilyen felekezet tagjai is – , reményt adnak a reménytelenségben. Egy jó szó a kéregető koldusgyereknek, a hajléktalan takarójában lévő pár hónapos kisbabának, a beteg kisgyermeknek, a kérges kezű, idős nyomoréknak, a párás, szürke szemekbe fényt lophat. Szívünk szeretete a mások szívét is megmelegítheti, értelmüket – ami a sok hányattatás miatt már fogyóban van – megvilágosíthatja, kiutat mutathat helyzetükből. Ezt életem során sokszor éreztem, például akkor, amikor keresztanyám mellett fekvő betegtársának, aki már nem tudta felemelni görcsbe meredt kezét, vizet adtam, letöröltem homlokáról a verítéket, vagy párnáját megigazítottam, türelmesen meghallgattam panaszait. Ez a figyelem kijár minden embernek, nemcsak rokonainknak, hanem az idegeneknek is. Különösen a gyermekekhez kellene mindig kedvesen szólni, kezüket megcirógatni, mosolyt csalni arcukra. Egy szó, egy mozdulat is számít azoknak, akik irgalomra szorulnak.

Advent idején ezernyi levél érkezik a szeretetszolgálatok irodáiba, ők igyekeznek minden esetet kivizsgálni és segíteni próbálnak nyomorukon. Mindannyiunk kötelessége is az, hogy segítsünk, bár tudjuk, a rászorulók töredékét áll csak módunkban, csekély adománnyal támogatni. Ha csupán egyetlen gyermek asztalára kerülhet jobb falat, kályhájába tüzelő, már tettünk valamit. Az egész emberiségnek össze kellene fogni, hogy ne legyen több háború, betegség, nyomor, kiszolgáltatott élet.

Megérintett a kórházakban a sovány, kifordult tagokkal, fájdalmakkal küzdő betegek látványa, akik ennek ellenére megpróbálnak mozogni, felülni, de már nem tudnak. Határtalan az az erő, ami őket ebben az állapotukban is működteti. Ugyanígy borzasztó, amikor a szülők magukra hagyják gyermekeiket és élik tovább önpusztító életüket. Nemcsak maguknak ártanak, de újra és újra növelik azok számát, akikről nem gondoskodnak, oda születtek, azt látják mindennapjaikban, ami ide vezette őket. Italoznak, drogoznak, munka helyett lopásból élnek, ezt „adják” utódaiknak ahelyett, hogy példát mutatnának. A gondozónő – akik Maminak szólítanak ezek a cseppségek -, mesélte, hogy egy „anya” a 14. gyermekével testében látogatta meg a gyermekotthonban élő kislányát, mert erre kötelezi a törvény. Ez a példa hogyan hat erre a gyermekre? Megköszönheti-e anyjának, hogy ő lett az egyik a 13 közül, akit eldobott? Örülhet-e, ha édeskedve szól hozzá, ha átöleli, italtól bűzös szájával megcsókolja? Nem hiszem. Ha az óvodába hullarészegen érkezik a gyermekért az „apa”, és szidja őt, pedig ő csak szeretetet érdelmelne? Ha otthonában csak azt látja, hogy a szülők az ágyon hevernek nap mint nap, a segélyből tengődnek, néhány napig járnak csak közmunkába, és többé nem látják őket a munkahelyen. Ezután csak lopásból élnek, mert az ital a lényeg számukra, nem az, hogy a gyermekeknek meleg étel jusson. Ha a bútoraikat felhasogatják, őt koldulni küldik, de abból ő semmit sem kap, mert azt is elisszák? Anyának, apának, vagy egyáltalán embernek nevezhetők ezek az elfajzott lények?

A napi 12-16 órát hangyaszorgalommal munkálkodó szülők gyermekei hamar megtanulják, hogyan lehet szegénységben, de szeretetben élni, megteremteni a család számára a betevő falatot, tisztességes, meleg otthont biztosítani nekik. A nagycsaládok gyermekei szeretik egymást, segítik, gyakran szülői feladatokat is vállalnak, a kisebbekre főznek 10 éves koruktól, mosnak, takarítanak, együtt tanulnak velük. Ezt nem érzik tehernek, számukra ez természetes. Ők nem gazdagok, mégis mindent megosztanak egymással, a gondokat, de az örömöket is.

Amikor egy gyermek éhezik, vagy súlyos betegségben szenved, elszorul a szívem. Nélkülözések, mások kínjai láttán saját kis problémáink elenyészőek, mégis, hamar elkeseredünk, pedig mennyire több az ő fájdalmuk, akár testi, akár lelki értelemben. Nekünk segíteni kell rajtuk. Természetesen minden ilyen gyermeken nem lehetséges, de ha havonta csak egy tál ételt adhatunk, tegyük meg. Aki erre képes, már tett valamit, hogy kevesebbet éhezzenek. Ha néhány kinőtt ruhadarabot kitennénk a kukánk mellé, vagy elvinnénk a szeretetszolgálat telephelyére, amit még felvehetnek a szegényen élők, megosztanánk a tüzelőnket legalább egy rászorulóval, már segítettünk valakin. Ha a leprások számára mindenki csak pár forintot szánna, eggyel kevesebb lehetne a nyomorban, betegségben szenvedők száma. Miért nem gondolkodnak így a világ gazdagabbik felén élők? Miért csupán saját magukra gondolnak? Nem vihetnek magukkal kincseket, aranyrudakat a koporsójukba, csak eltékozolt életük romjai, elporladó csontjaik maradnak utánuk, egyetlen ember hálája sem élteti emléküket tovább, mert nem érdemlik meg. A természeti katasztrófák, a gazdasági válság, a háborús övezetek meneküldjein is a szegényebb nemzetek népe szokott segíteni, a milliárdosok nem tesznek semmit, élik tovább gyöngyéletüket, mintha semmi sem történt volna.

Hazánk egyre inkább gyarapodik, de még évtizedek telhetnek el, amíg a helyrehozhatatlannak ítélt lemaradást behozhatjuk, gazdaságunk eredményei láthatóak lesznek. A szegénységben élők és az azokat kizsákmányoló, kisemmiző, hirtelen meggazdagodott rétegek között eltűnnek a különbségek. A megérdemelt munka méltóbb életet biztosíthat majd azok számára is, akik most a mindennapi szelet kenyerüket is nehezen tudják megvenni. A szegény, elesett gyermekekből iskolázott, jó szakember válhat, földjeink termését mi arathatjuk le, gyermekeinknek nem kell idegen országokban dolgozni, a fiatalokat a megfáradt öregeknek kis nyugdíjukból is támogatni, és mellettünk nőhetnek fel unokáink, kacagásukat hallhatjuk nap mint nap, mert egészséges, életvidám természetük akkor is megmaradhat, amikor felnőttek lesznek, és felelősséget vállalnak családjukért, hazájukért. A megcsúfolt emberi méltóság helyett mindenki számára eljöhetne az „aranykor.”

Jézus két évezreddel ezelőtt az emberiségért megfeszíttette magát, megváltott bennünket, bűneinktől megszabadított, megbocsátott nekünk. Irgalma, szeretete határtalan. Az emberek mégis miért maradtak tékozlók, pazarlók, bűnös gyilkosok? Miért merült mindez feledésbe? Újra jöhetne közénk a Megváltó, vagy újabb vízözön teremtene a kiválasztottak számára élhetőbb életet? Kik lennének a kiválasztottak? „Jónak lenni jó”. Vajon a jók, ha jót tesznek, ők fognak uralkodni, vagy marad ez a bűnös világ, benne az uralkodni vágyókkal, a hatalmasokkal? Bízom benne, hogy a jók győznek.

Ne várjunk a végső ítéletre, addig tegyünk meg mindent társainkért, amíg tehetjük! Jézus születését így méltó módon ünnepelhetnénk, mert adni jobb, mint kapni. Ha az emberek összefognának, segítenének, ajándékunk milliónyi jóllakott, boldog, egészséges gyermek mosolygó tekintete lehetne.

A templomokban naponta megszólal a harang. Hemingway üzente, hogy „érted szól a harang.” Érted, értünk, mindenkiért. Sokan miért nem hallják meg ezt? Ha minden ember meghallaná és eszerint cselekedne, jobbá lehetne életünk. Mindenki megérdemelné, hogy élhetőbb körülmények között éljen, de különösen a gyermekek, az ártatlanok. Szeretném, ha egyre hangosabban szólna a harang, hogy a süketek is meghallják. Ahogy Vörös István 143. zsoltára hangzik: „Mutasd meg nekem az utat/, mely Istenigazába visz./ A földön van egyáltalán?” Remélem, most is itt van, jelenlegi életünkben, nemcsak fenn, a csillagok között, az Isten közelében. Mert aki Istenben hisz, tudja, hogy ő az úr, az igazság és az élet, és számunkra is elhozta az igazságot, megmutatta az utat, csak nekünk azon kellene járni.