Soha nem feledem őket

Fényképeimet nézegetem. Borús, ködös az idő, hideg a tél. A havat eltakarítottam a házunk előtt, most letelepedek a meleg szobába. Előttem sok száz fotó. Gyermekkoromban is szerettem ezzel foglalatoskodni, de most, hogy idősebb lettem, még gyakrabban előveszem a fotóalbumokat, a dobozokban tartott emlékeimet. Először nagyszüleim néznek rám, a teraszon állnak. Még fiatal házasok, hajuk is sötét. Én már csak őszülő hajukat fésülhettem. Amikor vége lett a tanévnek, azonnal vonatra ültünk és hozzájuk utaztunk Szeged mellé, Mórahalomra. Ott töltöttük a családdal az egész nyarat. Felnőtt koromban is eljártam ide, a szülőházamba, boldog hetek, vidám, vagy fájdalmas esték jutnak eszembe. Édesapám szüleit csak elbeszéléseiből ismerhettem meg, de ők is nagyszerű emberek voltak. Róluk is vannak képek otthonukban, kertjükben, ezt a világot a szeretet fénye világítja meg. Ezek a régi felvételek arról tanúskodnak, hogy vidám társaságban elfelejthették a nehéz életüket.

Édesanyám nagylányként, nővérével, sógorával, barátaikkal csónakban ül, mosolyognak, énekelnek. A fotókon még nagymamámék is fiatalok. Következnek azok a fotók, ahol pici gyermekként autót tologatok, vagy nővérem és barátnője mellett egy kisszéken állok, hogy nagyobbnak tűnjek. Családi fotók nagymamámék aranylakodalmáról, mi gyerekek az asztal alatt játszottunk, vagy egy nagyobb fiú ölében ülök. A bükki kirándulások, első nyaralásom a Balatonnál, amikor egy partra sodort faágra zsebkendőmet tűztem fel „vitorlának”, én voltam a „nagy hajós”. Ezek felidéznek egy-egy találkozást, szinte hallom, miről beszélnek a felnőttek, miközben mi indiánosdit játszunk. Családtagjainknak, szüleim barátainak műsorokat adtunk, verset szavaltunk, táncoltunk, énekeltünk. Előkerülnek édesapámról, édesanyámról készült fotók, köztük az, ami akkor készült, amikor megismerkedtek egy farsangi bálon. Ez indított arra, hogy arról a korról, amikor még gyermek voltam, leírjam emlékeimet. Ők nehezen, küszködve neveltek fel bennünket, a háború és a szegénység okozta hányattatások, egymás iránti szeretetük, hitük, gondoskodásuk, nekem példát, utat mutatott, talán mások is elgondolkodnak ezt olvasva azon, hogyan lehet tisztességben megőszülni, a kilátástalan, elembertelenedett világban is reményt adni gyermekeinknek. Előveszem azt a levelet, melyet életükben sohasem írtam le, csupán érzéseimet ismerhették, akkor kezdtem leírni, amikor ők már nem éltek:

Drága Édesapám!

Szigorú-jóságos arcod, fénylő tekinteted-szellemed – a természet fiaként jártad a rengeteget. Kalapodon túráid emlékei, homlokod mögött hegyek-völgyek, magyarságunk, történelmünk leletei, múltunk – jelenünk – jövőnk képei. Hófehér hajad őrzi a hómezőkön a gyaloglók kínját, cigarettát adtál kenyérért cserébe, jó szót, hitet adva könyörtelen fogdmegek szitkaira. Fagyott ujjaidat, beszűkült torkodat, csontsovány testedet, remegő kezedet áldoztad hazádért, eszményekért. Épp hogy megmaradtál, hazatértél. Itthon hűséges asszonykád, régen látott pici lányod várt rád. Nem születtél palotában, sosem lettél gazdag, Nem volt házad, vagyonod, csak szerető családod, barátok, tanítványok, kik közt fiatal lehettél, lesték szavaidat, tisztelték tudásod, emberséged, szigorúságod. Később én is megszülettem, Édesanyát óvni én is igyekeztem, ahogy Te is féltő szeretettel vettél körül bennünket. Éjjel-nappal dolgoztál, nappal iskolában, éjjel asztalnál. Mégis volt mindig időd ránk, oktattál-neveltél, kevés szóval, szeretettel emberségre tanítottál. Méltóságos nem lehettél, hosszú életedet úriemberként, szelíd tudósként, szerető apaként, férjként élted. Gyermekként, testvérként tisztelted családod. Óvó figyelemmel, szeretettel vetted körül őket. Sok vidám évet töltöttem Veled, gondok, terhek nyomták vállaid, de azokat Te nem adtad tovább. Méltósággal viselted a fájdalmat, a halált. Vittél minket bükki túrákra, egész napos, éjjeli kirándulásra. Csendben figyeltük az erdő vadjait, hallgattuk a madarak dalait, napsütésben, hóesésben, jeges fagyban, langyos esőben ismerkedtünk az erdővel. Könyvet vettél az ünnepekre, neveltél a művészet szeretetére. Figyeltél ránk minden percben, tanítottál okos szóval, példával mindarra, mit emberségnek hívnak. Köszönöm, hogy ilyen apát kaptam, hogy elesettként ápolhattalak. Nem siratlak, mert mindig velem vagy.

Drága Édesanyám!

Mindig látom lelki szemeimmel kislányként sudár termeted, gyönyörű hajad, szemed tüze, vidám mosolyod, mozdulatod, mellyel párodnak intettél búcsút. A fényképeken mint boldog feleség és anya, karodon, öledben Enikő-babád. Ritka alkalom, amikor néha-néha kirándultunk, vidám-bohókás, táncos lépteid, Barbarával bolondozol. Büszke spanyol hölgy – férjedet akkor ismerted meg – csinos katonatiszt oldalán. Családi kép, ahol négyesben vagyunk, testvéreddel, szüleiddel, unokáddal öledben, mesélsz neki szentestéken, ajándékok-finomságok közt, miket sütöttél, nagy családi ünnepeken – mind-mind szeretteid körében – boldog vagy szomorú szemmel, mindig ölelő karokkal. Tele figyelemmel, szeretettel, féltéssel, megértéssel fordultál felénk. A gondokat hárítottad fejünk felől, egyedül birkóztál a szegénységgel. Szegény párod örökké távol küzdött a megélhetésért. Neked kellett azt a kicsit beosztani, ami jutott – így egyeztetek meg. Ebben betegedtél meg. Amikor növekedtünk, próbáltunk segíteni a ház körül, de a teher Neked volt a legnagyobb, te viselted. Felnőttként el-eljártunk, ismerkedtünk a világgal. Barátokat szereztünk, utazgattunk, iskolában, munkahelyen társak közt éltünk, Te csak a négy fal között maradtál. Sok fájdalmat, bánatot, sebet kaptál, sebezhető, érzékeny, szelíd lélek voltál. Az idő arcodon, lelkeden hagyta nyomát, ritkán vigasztalódtál, de mindig vigaszt nyújtottál. Szereteted, hűséged foglya voltál, mindig az maradtál. Enyhíteni próbáltuk kínjaid, de azok igazán sohasem szűntek meg. Voltak vidám pillanataid, éveid, de sajnos több volt a magány, keserűség, szomorúság. Gyermekeidnek szentelted életedet, mi nem tudtuk felhőtlenné tenni, megédesíteni azt. Ez az örök hiány az, amit adni tudtunk Neked. Szeretetet és irántad való féltésünket – remélem – érezted. Imáink mégsem tudták a rácsaidat szétfeszíteni, talán csak tágítani. Köszönöm áldozatod, mit értünk hoztál, de ez túl nagy ár volt!

2006. május 23.

Most, amikor felidézem a velük töltött ötvennégy évet, azt a sok kedvességet, áldozatot, szellemem nyitogatását, jóra, szépre, becsületre nevelést, amit tőlük kaptam, és amit soha nem lehet igazán sem megköszönni, sem viszonozni. Elérkezett az az időszak, amikor már felnőttként saját családommal éltem, fiunk még kicsi volt. Párommal együtt egész nap távol voltunk otthonunktól, de mindig jutott arra időnk, hogy őket meglátogassuk. Ünnepeinket együtt tartottuk, szüleimet, keresztanyámat, édesanyám nővérét mindig elhoztuk hozzánk, kedves együttlétek voltak. Talán valamit törleszthettünk, de mégsem volt elég időnk rájuk, pedig megérdemelték volna. Igyekeztem minden nap meglátogatni őket, sokszor éjszaka is rohantunk, amikor szükség volt ránk. Néha az élet sűrűsödött, a világ úgy felgyorsult, hogy csak kapkodtam a fejemet, mihez fogjak először. A munkánk miatt előfordult, hogy néhány nap eltelt, és mi nem csengettünk rájuk. Ilyenkor gyötört a lelkiismeret-furdalás. Ha sok sürgős feladatot kaptam, úgy tűnhetett, mintha „napokra elfeledtelek” volna benneteket. Távol állt tőlünk ez a viselkedés.

Elfeledni pedig sohasem tudnám azokat, akik a legközelebb állnak hozzám. Annyi törődést, szeretetet kaptam tőlük, így természetesnek tartottuk párommal, hogy amikor csak tudtunk, elugrottunk hozzájuk. A legsúlyosabb betegségek idején hónapokra hoztuk el két nagynénémet, – egyiket Szegedről, agyvérzés után, a másikat két éven át a lakásában gondoztam, két háztartást vezettem, majd otthonunkban még hónapokig ápoltam. Gyengeségükben, betegségükben segítséget adtunk nekik, de mindenhatók mi sem lehettünk.

Látva kiszolgáltatottságukat, tehetetlenségünket, azt, hogy már nem tudjuk őket meggyógyítani, és amikor elérkeztek az utolsó pillanatok, amikor már ők egy másik világ felé indultak, elszorult a szívünk. Feszített volt az életünk, dolgoztunk, ápoltunk, végül nálunk történt meg az elkerülhetetlen, amikor eltávoztak ebből a világból. Ezután pár évvel halt meg édesapám, én fogtam le szemét, ez szintén nagyon megviselt, hiszen igazi lelki társam volt. Édesanyám nem is fogta fel, már annyira elhatalmasodott rajta az Alzheimer-kór, kereste férjét, hozzá beszélt mindig. Őt már nem lehetett egyedül hagyni. Még nem tudtam a munkahelyemről szabadulni, távol volt még a nyugdíjas kor és fel kellett nevelnem a fiunkat. Így nővéremhez került édesanyám, ő akkor került nyugdíjba. Ő gondozta tovább három éven át, ami számára is nagyon szívszorongató volt. Mi úgy nőttünk fel, hogy számunkra ez természetes volt, és nem éreztük tehernek, hiszen szerettük őket. Egyik rokonunkat sem hagytuk magára, az utolsó leheletükig velük voltunk, nem tudtuk volna beadni intézetbe, elfekvőbe szeretteinket. Tudom, ez manapság így megy, sok család úgy oldja meg a „problémát”, hogy havonta egyszer meglátogatja a szüleit ott, én ezt elképzelni sem tudtam volna. Szüleinkkel olyan szoros volt a kapcsolat, hogy ez volt a legkevesebb, amit tehettem. Férjem és fiam megértett és mindenben támaszom volt. Örültem, hogy mindvégig szüleim mellett lehettem, keresztanyámat és nagynénémet is ápolhattam. Soha nem feledem el, velem vannak minden pillanatomban, ha tükörbe nézek, arcvonásaimban őket látom. Egy frissen, ruganyosan járó ember, vagy egy nehéz, lassú mozgású, fáradt ember rájuk hasonlít, megszólítanám, de tudom, szeretteim már fenn vannak, ahol boldogok, mert találkozhatnak édesanyjukkal, testvéreikkel. Megnyugszom, mert ők már egy másik, szebb világ lakói. Mozdulatokban, ízekben, illatokban, hátrahagyott tárgyakban, gyertyafényben, napsugárban, hóesésben, eső kopogásában, szellő susogásában, erdő-mező virágaiban tovább élnek, a csillagok közül lenéznek ránk, vigyáznak, óvnak, tanácsokat adnak nekem.