Tündöklő kékség

Mielőtt elszenderedtem, egy kék virágcsokorra vetettem utolsó pillantásomat. Megpróbálom leírni, de szavakkal nem lehet igazán visszaadni mindazt a szépséget, amit álmomban láttam. Felébredve még sokáig éreztem azt a varázslatot, ami akkor elárasztott. Ha megfesthetném, talán Ti is átélhetnétek, amit én, de sajnos nem rendelkezem ilyen képességekkel. Ez nem is az én dolgom, kiváló festők ezt helyettem is megtették.

Álmomban forrón izzik a levegő, áthatóan süt a nap, felmelegíti testemet. A fenyőerdő felől lágy tavaszi szellő lengedez, felfrissít, hűsít. Felettem az ég azúrja kékell, alant a fűben harangvirágok, katángok (csattogófüvek), kékeslila fodormenták, kakukkfüvek, földiborostyánok, erdei árvácskák kék-sárga fejecskéi bólogatnak, köztük szitakötők, pillangók szálldosnak. A tó partján állok, a víz visszatükrözi a körülölelő erdő smaragdját, a habfelhőkkel tarkított sötétkék égboltot.

A következő kép, ami pilláim alatt felsejlik: a sötét erdőben ballagok, az ösvényen felfelé kanyarogva egyre feljebb jutok. Lenézek a tóra, onnan néha nagy csobbanások hallatszanak, felbukik egy-egy nagyobb hal, majd örvényeket gerjesztve, nyomát a víz színén hagyva, újra lemerül a mélybe. A tiszta vízben látszanak a halrajok, amint egymás körül keringve egy nagy gomolyagban összevegyülnek. A fennsík egyre közelebb látszik, a bükkfák szürke óriásainak lombkoronái közé a nap besüt, megvilágítja a cserjék alatt nyíló virágok szirmait, az apró bogarak feketén csillognak, gyíkok futkosnak.

A hófehér sziklaoromról szétnézek, látom a hegyek karéjában a Bükk-hegység üdezöld domborulatait, háttérben a Magas-Tátra kékes-lilás vonulatait. Az elém táruló határtalanság, végtelenség és szabadság világa ez. Elönti lelkemet a természet ezernyi csodája. Érzem hatalmas univerzumunk erejét, benne kicsinységemet. Mindannyian részesei vagyunk, tehetünk is azért, hogy ezt megőrizhessük. Megpróbálunk benne úgy élni, hogy az ajándékba kapott világot tovább adhassuk utódainknak, változtatni ennek érdekében, de bárhogyan is alakítjuk életünket, annak hatásai felmérhetetlenek. Ezek a gondolatok cikáztak fejemben.

Kijutok a Nagymezőre, elém tárul nagysága. A fenyők ölelésében, mély tebrek mellett a lipicai ménes legel. Szívem halk dobbanásai egyesülnek a fenséges, kecses járású lovak patáinak dobogásával. Leheveredek a selymes fűbe, hallgatom a madarak csicsergését, a bogarak neszezését, a méhek zümmögését, a tücskök cirpelését. Felettem szirti sas tárja ki hatalmas szárnyait. Vele repülnék, szállnék én is, fel a magas égig. Fölém tornyosul az ég kéksége. Rádöbbenek, hogy nekem itt, a Földön van még feladatom, és szárnyaim sincsenek. Elbódít a mező pompás virágainak illata, mint ahogy a kertemben is a jácinté, nősziromé, hajnalkáé, a kékes-lila akácé, ibolyáé, nefelejcsé, ami megédesíti mindennapjaimat.

Ez a sötétkék szín nemcsak álmaimban jelenik meg, hanem minden alkalommal, amikor meditálok, ellazulva sikerül kizárnom a külső világ káros hatásait, gondolataimat kiüresítem, végtagjaimat, belső szerveimet, izmaimat elernyesztve, megszabadítom a hétköznapokban rám zúduló nyomástól. Lezárt szemem mögött egyszerre csak egy kis sötétkék folt bukkan elő, majd egyre inkább elborítja, végtelen nyugalom, béke, mélységes csend száll rám, derű költözik belém, szinte mosolygok. Más tudatállapotomban szinte lebegek, könnyű a testem, amely a lelkemmel harmóniában egyesül. A rohanó életet kizártam, a nyüzsgést távol tudom magamtól tartani, erőt kapok a kozmosztól, amelynek része vagyok. A háttérben halk melódia szól, ennek hatására más tájakon járok, egyedül úszom a tengerben, hegycsúcsokon állok, érzem a végtelenséget, határtalanságot, szabadságot. Sasként szállok, a felhők fölé emelkedek, a Nap közelébe, más galaxisok közé. Eggyé válok a mindenséggel, szívem melegséggel telik meg minden élőlény iránt, embertársaimmal, a körülöttem élő növényekkel, állatokkal szeretetben élek.

Felébredek, asztalomon ott tündököl vázámban egy csodálatos enciáncsokor, amit előző napi kirándulásunkon szedtem.