Ha ideje jön a kóborlásnak
Rimbaud is tudta üres a lelked
lankad szívverésed
rálépsz az útra
erődből már csak erre futja
ronggyá nyűtt napjaid
számolatlanok
kezed zsebedben
nincs mit keressen
lábad parancs nélkül
jár világot
szemed szűretlenül tárol
éjjel égsátor fölötted
reggeled ott szép ahol éred
talpad mosdatlanság marja
mezítláb lépsz mosott aszfaltra
bolondnak hisz a világ
bánni időd kevés
lelked ujjong
s míg őrült elmédben új vers éled
haza induló hajód eléred.