A téli erdő magánya

Sír a csupasz tölgy minden ága,
oda az irtáson legtöbb társa-

Sejtelmes, távoli hang araszol
mélyről, a csikorgó hó alól…

Jön az árny, az ezüstös este,
rábízza magát a képzeletre,
hogy az ormon még sűrű fák
adják a vadak hű otthonát,
hogy vaddisznók túrják a havat,
s csámcsogják a makkot, ha van,
hogy karcsú őzek, szarvasok
kószálnak a domboldalon.

Hogy igéző égi tünemény,
ringani édes madárzenén…

Ám tél van, csend, fagyreszketés,
sűrű, sötét az álmatlan éj.

Alant a város dunnába bújt,
nem látszik fentről semmi út,
csak a hófödte tetők alól
a pisla fény, mint árny, panaszol…

S a hegy s az erdő egymagában,
mostohánál mostohábban
virrasztja egyre önmagát,
terelné messze a magányt.

Fától fáig a huzat tánca
ágkarjaikat ráncigálja.

Néhány kivágott fa tönkje
emléket őriz mindörökre…

Míg vére-nedve egybefolyt,
lombja egeket ostromolt.

Ha hallott is távoli baltacsapást,
falta a vidám szellőkacagást…

Most méla csend, szívszorító.
sehol egy halk, emberi szó…

Bősze Éva az Irodalmi Rádió szerzője. "Bősze Éva vagyok, népművelő-könyvtáros és magyar szakos tanár. Dolgoztam az élet több…