Olimpia nagyszerű lány volt. Tanítói diplomát szerzett, és tanított, de nem csak eszével, lelkével is. Alacsony, vékony termete, okos tekintete sokféle képességét rejtették. Sorra letette fokozati vizsgáit, míg elérte a legmagasabbat, az első fokozatot. Tette mindezt szótlan kitartással, amelyet végtelen szerénységgel ötvözött. Ha barátot akartál? Olimpiánál hűségesebbet nem találtál! Ha segítségre volt szükséged? Ő volt a megtestesült készség! Olvasottsága, műveltsége, bájos humora kellemes társalgó lénnyé varázsolták. Csak akkor vált zárkózottá, és hárította el diszkréten a kényelmetlen kérdéseket, ha férjhezmenetelről kérdezte valaki. Csoda-e, ha a rossz nyelvek azt suttogták: Olimpia válogat! Olimpia nem válogatott. Féltett gonddal védte sebzett lelkét egy újabb szerelmi csalódástól, amelyben a tanítóképző utolsó éveiben volt része. Szülei és testvérei tiszteletben tartották érzéseit, döntéseit, nem faggatták, nem is unszolták a házasság felé. Életét tanulás, tanítás, továbbképzések tették teljessé.
Egy esős őszi napon mégis felröppent a hír, hogy a Molnár lány férjhez megy.
– Kihez? Kihez? Kihez? Kóválygott a kérdés a város fölött, mint egy kerge visszhang. Egy pár nap múlva, bizonytalanul bár, de a felelet is elindult a kérdés nyomába:
– Tanár! Tanár! Tanár!
– Púpos! Púpos! Púpos! – fűzték hozzá nemsokára lefittyedt szájszéllel a hírek hordozói.
– Púpos?! – kapta el a szót egy vijjogó hang. Ezért kár volt negyven évig várni!
– De művelt úriember… – próbált lazítani a hurkon egy másik.
– Na, és kit érdekel?! A púpos az csak púpos!–, eresztette ki fullánkját az előbbi.
A polgári esküvőn tolongtak a kíváncsiskodók. Amikor az ifjúpár megjelent az eskető teremben, a szájtátók csoportján csalódottság hangja hullámzott végig:
– Ügyes ember… Mit számít az a kicsi púp a hátán…! Attól még lehet férfi a talpán! –, kacsintottak össze kaján mosollyal azok, akiknek előre szaladt a fantáziájuk.
Esküvőjük után Olimpia férje házába költözött. Mosott, főzött, takarított, tanított. Hogy házaséletük milyen volt, csak ők tudhatták. Vagy mégsem?
Egyszer újra szárnyra kelt, ki tudja honnan, ki tudja kitől a pletyka:
– Veri ! Veri! Veri az ura…, az ura…!
– Veri az ura?! – kapta szája elé a kezét egy kérdezetlen. Ugye megmondtam! Tudni való volt, hogy ennek a házasságnak nem lesz jó vége!
– Hallgass már, asszony! Mit huhogsz, mint egy vészbagoly? – szólt rá egyik-másikra a férje –, rágjátok szegény asszonykát, mint kutya a csontot!
Eközben Olimpia olvadt, mint a fogyó Hold.
– Mióta köhög? – érdeklődött az akupunktúrás orvos.
– Egy pár hete. Kezeltek, de nem múlt el… Most a hátam miatt jöttem. Nagyon fáj…
– Menjen, kérem, és kezeltesse a köhögését, azután visszajöhet! – utasította az orvos.
Olimpiát beutalták a tüdőkórházba. Nemsokára szájról szájra járt a sötét tudósítás: Rák.
– Rák! Rák! Rák! – Verték vissza a falak, mindenütt, amerre a szörnyű hír keringett.
– Rááák…?! Na, ennek is vége! – jött a halálos ítélet az okoskodók szájából.
**
Abban az évben nehezen érkezett meg a tavasz. Mintha vonakodott volna elhozni a megújulást. Végül aztán csak kivirult a rét, az erdő, a mező. Az embereket hajtotta a jó idő, munkába temetkeztek, megfeledkezve a mások bajáról. Aztán a tavaszra nyár jött, majd beköszöntött az ősz, mely gyümölcsét aratta elődei munkájának…
Olimpia behunyt szemmel feküdt kórházi ágyán. Gyenge volt, mint egy korán hervadó virág.
– Itt az ideje, asszonyom, menjünk, ha szeretné látni a naplementét! – szólította meg ágya mellé lépve a nővér. Tolószékbe segítette, és kivitte az erőtlen asszonyt a kertbe az öreg tölgyfa alá. Ő is melléje ült egy padra, együtt nézték, amint a dombok mögött eltűnik a korai alkonyat gyenge fénye. Mintha az örökkévalóság nyugalma szállt volna akkor a kórház kertjére. Az elmúló nap mélázó csendben várta az éjszakát.
A nővér bevitte betegét a kórterembe, ágyába segítette, s miközben jó éjszakát kívánt neki, még láthatta ellobbanni szeméből az utolsó fénysugarat.
Odakint a holdfényben egy tölgyfa halkan sírdogált.