Voltak éveink, amikor az ideológia,
betonfala határt szabott az értelemnek,
amikor szögesdrót vágott ketté életeket,
s a mindennapok asztalától
Istent száműzték a hitetlenek.
 
Voltak éveink, amikor rögeszmévé
vált a szökés, egyetlen remény
emberi mivoltunk megmentésére,
éveink, amikor csak éjszakák leplében
hullhatott az anyák keserű könnye.
 
Voltak arannyal jelzett éveink,
amikor bordáink törtek a létért,
amikor a meleget porciózva mérték,
s míg négy fal között szitkainkat szórtuk,
párnával letakartuk a telefont.
 
Évek, mikor a szerelem szabadságát
gúzsba kötötte a paranoia,
magának ítélve a döntés jogát,
évek, amikor gyermekeink azt kérdezték:
A csokoládé tengeren túli privilégium?
 
Aztán jött egy szürke decemberi nap,
a téren hatalmas tömeg, golyók röpködtek,
vöröslött a frissen hullott hó,
zászlók közepére vágott lyukon át
kergült szél járt-kelt szabadon.
 
Elmúlt az ítélet órája, és a nyugtalan
csendben a feldúlt tér fölött,
mint izzó csóva lobogott a kérdés:
Holnaptól kezdve hogyan tovább?