Lágyan tűzött a délutáni napfény, a Jeruzsálem körüli hegytetők fölött látni lehetett a vonuló gólyákat. Turistabuszunk néhány perce érkezett meg az Olajfák hegyére. Jézus innen lépett be Jeruzsálembe.
Miután megcsodáltuk a lábaink előtt heverő óvárost, a Szikla-mecset aranyló kupoláját, nagy várakozással indultunk a Getsemáne-kert kacskaringós törzsű olajfái közé. A XXI. század zaja kint rekedt az úton, a több száz éves fák között semmi nem emlékeztetett a mára.
Eluralkodott a nyugalom, a fények vibráltak, a szél halkan susogott, ahogy megérintette az olajfák leveleit.
Itt a kertben, a Minden Nemzetek temploma közelében találtam meg Krisztust. Hosszú ideje ülhetett már a kőpadon. Nem mertem odamenni, messziről próbáltam felfogni a jeleket, amiket kisugárzott.
Hogy lehet, hogy ő azóta itt ül? Milyen szerencsém van, hogy lemaradtam a csoporttól. A többiek az idegenvezető harsány előadásában részesülnek, én pedig eggyé válok az idővel. Először csak Pilinszkyig jutok vissza, ott könyököl még mindig a szeles csillagokon, s nem érti az emberi beszédet. Mit is akart megkérdezni? Aztán mire is várakozott Dsida Jenő nagycsütörtökön a kocsárdi váróteremben? Talán most kellene ezeket a kérdéseket föltenni. Itt a nagy alkalom. Összerezzentem a madarak hangos csivitelésére. A verebek univerzálisak, mindenütt megtalálhatók és mindig a legéletrevalóbbak, sőt itt még színesek is egy kissé. Lassan elindultam a kőpad felé.
Időtlen a kő, az éltető napfény, a madárzaj, a göcsörtös olajfa, és időtlenek a kérdéseim is. Megszabadult-e Ady a különös nyáréjszaka rettenetétől? Vagy még mindig várja az utolsó ítélet Istenét?
Nem is lehet utolsó ítélet. Mindenki saját maga fölött ítélkezik azzal, hogy milyen sorsot alakít önmagának.
Vajda János ott ringatózik-e még a nádas tavon lengő csónakjában? Tart-e még tündéri káprázata?
Nekem igen, pedig még néhány lépés hátra van. Először elérem a kőpadot, megfogom: ez tényleg itt van! Felemeli tekintetét Krisztus, bátorítóan rám néz. Nem int, csak néz. Hova tűnt a nagy magabiztosságom?
Vajon hányan zaklatják őt itt nap mint nap? Bátortalanul leülök mellé, megszólalni azonban nem merek. Attól félek, akkor kizökkenek ebből a felfoghatatlan élményből.
– Na, tessék, kérdezz mindenki helyett – biztatom magam.
– Mi vár ránk a halál után?
Csönd, de még mindig rám néz. A tekintetéből nem lehet kiolvasni semmit.
– Vajon kérdezzem meg héberül vagy arámiul? – villan belém a mentő gondolat. Int, hogy nem.
Ezek szerint lát a gondolataimban. Erősödik a turistazaj, jönnek felénk, és én még mindig nem kaptam választ. Kétségbeesve érzékelem, hogy egyre közelebb érnek, akiktől lemaradtam.
Krisztus ekkor felemeli öléből hozzám közelebb eső kezét, ismét lefelé néz, miközben végigsimítja vékony, hosszú ujjaimat.

Sárváry Mariann az Irodalmi Rádió szerzője Végzettségeim:2015: mesterpedagógus2002: Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Karán közoktatás-vezető…