Részlet a Házasodni minden áron c. elbeszélésből

Abban az esztendőben a hegyek felől korai havazást hozott a szél a háromszéki tájakra. Szerencsére az emberek végeztek a betakarítással, az őszi szántáson is túl voltak már, csak néhol gubbasztottak a csűrben még nagy halom hántásra váró kukoricsacsövek.
Bartáék épp vacsoráztak, amikor szerényen kopogtak az ajtón.
– Édesanyám azt üzeni, Erzsi nénje jöjjön ma este kalákába Róza ángyómhoz törökbúzát hántani! – hadarta egy vékonydongájú legényke. Erzsi szemében idős Barta számára eddig ismeretlen fény lobbant.
– De én.., én nem tudok… – nézett riadtan emberére, aki azonban biztatta, hogy menjen csak, majd ő vigyáz a gyermekre.
A kalákás házban sült krumpli párája terjengett, amely összekeveredett a konyha közepében felhalmozott kukorica csuhéjának édeskés illatával. Amikor Erzsi belépett, a hírtelen támadt csendben a kalákázók arcán meglepetés suhant át, amitől ő egy kicsit zavarba jött. Idegen volt a ház, idegen ő is a faluban. Amióta idős Barta István feleségül hozta, a rokonságon kívül senkinek se lépte át a küszöbét. A háziasszony észrevette zavarát, és jó szívvel köszöntötte:
– Isten hozott házunkba, Erzsi! Ülj le nálunk!
Leült az őt megillető helyre az asszonyok közé, a többiek pedig folytatták a hangoskodás. A fiatalok sikamlós tréfákkal csipkelődtek, míg az idősebbeknek többet járt a kezük, mint a szájuk. Ebbe a vidám hangulatba Isti észrevétlenül lépett be. Kabátját szegre akasztotta, rá bundasapkáját, és „Jó estét!” köszönt a kalákázóknak. Hangjára a lányok egyszerre kapták fel a fejüket, és kórusban hívták a belépő fiatalembert, üljön közéjük. Ő azonban, mint aki nem hallja a feléje röpködő kihívásokat, körülnézett. Szeme felvillant. Erzsit látta a sokaságban, akinek figyelmét, úgy tűnt, nagyon lekötötték a kukoricacsövek. Elvett egy kisszéket, és leült a sarokba, ahonnan jól láthatta az asszonyt.
– Megsült a pityóka! – kiáltotta a háziasszony –, itt a só es! Egyétek jó étvággyal! Kivette a nagy tepsit a lerből és középre tette egy székre. Előkerült egy kancsó káposztalé is. Egymásnak dobálták a forró krumplit, s aki nem volt elég gyors, annak megégette a tenyerét. Kihallatszott az utcára a lányok visítozása. Gyorsan fogyott a krumpli, és vele a káposztalé, miközben vége-hossza nem volt az élcelődésnek, a kétértelmű tréfálkozásnak. Nemsokára elfogyott a fosztani való törökbúza is.
– Mára ennyi vót. Köszönjük a kalákát! – jelentette ki a házigazda. Ebből mindenki megértette, hogy ideje hazamenni.
Odakint a friss hó látványa fokozta a fiatalok jókedvét, és olyan hógolyózás, mosdatás kezdődött, hogy a sivalkodás felverte a falu csendjét.
Erzsi hárászkendőjének védelmében szaporán taposta hazafelé a friss havat, amikor meghallotta a jól ismert hangot:
– Hova sietsz úgy, mint akit kergetnek?
Lelassította lépteit, de amikor ifjú Barta beérte, az út széle felé távolodott tőle, hogy az az ujja hegyével se érinthesse meg.
– Ha nem állsz meg egy szóra, megmosdatlak…!
Erre aztán megállt, és hunyorogva tűrte az arcába világító viharlámpa fényét.
– Azt hittem, egy vénasszony után futok! Most látom, ki áll itt előttem a nagy hóban…
– Ki? – feledkezett meg félelméről egy pillanatra az asszony.
– Te, Erzsi. Úgy állsz itt előttem, mint egy űzött vad, akit a saját lelkiismerete üldöz. Felém üldöz, Erzsi, és én várok rád. Addig várlak, amíg hozzám nem menekülsz – hangzottak el ifjú Barta szájából feleletként a rég megfogalmazott szavak, amelyek most úgy hullottak az asszony lelkébe, mint jó termőföldbe a csirát ringató magok.
A várakozással teli csendben ifjú Barta a kimondatlan érzelmektől remegő asszonyhoz lépett, átölelte, mintha védelmezni akarná a világtól és saját magától. Erzsi pedig ez egyszer nem rebbent el, hagyta magát megölelni. A férfi kabátjába fúrta jéghideg arcát, és így álltak, amíg mindkettőjük belsejében csillapult a küzdelem. Aztán némán elindultak hazafelé.
– Először menj be te, osztán bémegyek én es –, súgta az asszonynak, amikor kapujukba értek.
Már rég az ideje, hogy Erzsi nem aludt olyan jól, mint ezen az éjszakán. Lelke valamennyire megnyugodott. Most már csak hagyni kell, hogy az idő elhozza azt, aminek el kell jönnie – gondolta –, mert egyszer csak oda vezeti a sorsa, ahol a helye van…! Ezt értette ő az Isti szavaiból az este.