Már esteledett, mikor sétám során egy furcsa beszélgetés fültanúja lettem akaratlanul is. Egy bizarr, szmokingos úr váratlanul izgatottan megfogta ugyancsak előkelően öltözött sétapartnere vállát.
– Nézze csak! Ott egy Mont Blanc-ember!
– ?
– Hát nem látja? Arra! Egy örökké társtalan, boldogtalan figura…
Ahogy én is önkéntelenül odanéztem, csak egy magamfajta alakot láttam, pont mintha alakmásom lépdelt volna arra, s tulajdonképpen akár rám is mutathatott volna ez a szúrós szemű, a saját meggyőződése szerint bizonyára vesékbe látó ember.
– Ja… Igen! De hát nem azok vagyunk mindannyian? – kérdezte helyettem is a másik.
– Hát persze, hogy nem! Itt vagyunk például mi. Feleségünk volt, gyermekeink vannak. Egyikünk pályája sem volt egyenes, s ugyan megvan a mi életátkunk is, mint mindenkinek, de útjainkat semmiképp sem hasonlíthatjuk a Csillagvilágok fénylő táborán át a végtelenséggel versenyt rohanó üstököséhez!
– Valóban nem… Pedig szeretem, ha a csillagok versenyt kacérkodnak körülöttem, de legalábbis fölöttem!
– No igen. Gondolhattam volna, hogy ilyesmit válaszol majd! Igazi álmodozó! Tán még ezeket a fákat, sőt, az erdőt is kedveli!?
– Természetesen… Vágyott menedékem!
– Egy megkésett romantikus. Menthetetlen!
Ha alkalmam lett volna beszélgetni a megszólítottal, s nemcsak amolyan passzív résztvevője vagyok a szokatlan társalgásnak, tán az is kiderült volna, hogy hozzá is hasonlítok valamelyest, nemcsak a rámutatottra, hisz valószínű, hogy ő is szívesebben éldegélne egy Félreeső völgy ölében, megbújva, védelmet élvezve, s nem háborgatottan az ilyen tolakodó fráterektől, akik oly könnyen ítélkeznek ránézésre, s azt hiszik, hogy mindentudók… Vajon milyen viszonyban vannak ezek ketten? Mi indíthatta őket a közös sétára? De tévedhetetlen lélekelemzőnk már folytatta is:
– No de ilyet… A tavat simogatja!
– Tán emlékeiben halászik. Lehet, hogy téved! Mégis volt valaha társa. Még az is előfordulhat, hogy megízlelte a boldogságot!
– Annál rosszabb! Az elvesztett Éden fájdalma tartja fogva.
– Hoppá! Akkor viszont nem is igazi Mont Blanc-i figura! Az el nem nyert…
– Istenem! Nem kell annyira szó szerint venni mindent!
– Rendben. És mi újság a szenvedélymentességgel?
– ?
– Hol van még a felkelő nap?
– Micsoda zagyvaság! Azt hittem, magával lehet értelmesen beszélni. De úgy látszik…
– Nem látja, milyen sokat jelent ennek az embernek az a maroknyi víz?
– Nos… Igaza van. Lehet, hogy épp A nádas tavon ringatózik egy csónakban, s átéli egyetlen pillanatban az örökkévalóságot, a múltat, a jelent és a jövőt, miközben összemosódnak a tűnő boldogságot idéző benyomásai. Hihetetlen! Tudja mit? Nem gondoltam volna, de valahogy kedvem szottyant egyet csónakázni!
– Na látja! Mégse olyan faragatlan, érzéketlen fráter, mint amilyennek tartják.
– Nézze… Merő udvariasságból engedtem hívásának…
– Nem kertelek. Megmenekítettem a násznépet egy időre kellemetlen társaságától!
– Szóval így állunk! Részvétem.
– Ugyan, kérem. Nem is olyan veszélyes!
– ?
– Úgy látszik, mégis jó ötlet volt, hogy járjunk egyet. Szinte eggyé vált ezzel a figurával, egy kicsit még velem is, s megkockáztatom: ezzel az éjszakával. Akár maga is lehetne immár a kipécézett magányos alak! Ha nem tudnám, hogy Ön Tina apja, el sem hinném, hogy valaha is bárkit szeretett…
– No, ebből azért még ne vonjon le túl messzire menő következtetéseket! Ne aggódjon! Martina tiszta anyja! Viszont kész szerencse, hogy amint látom, Karcsi magára ütött, így még az is lehet, hogy boldoggá tudja majd tenni a lányomat…
– Tudja, mit? Majd meglátjuk, ha még megleszünk Húsz év múlva.
Elnézve a furcsa párost csak remélni tudtam, hogy utódaik jobban összeillenek, mint ők maguk. Hogy Karcsi azt látja Tinában, aki valójában, s nemcsak egy ábrándot vesz feleségül. Hogy a lány nem nagyratörő, nem becsvágyó, nem lenéző. S hogy nem hajlamos például a köszvényre.

Kutasi Horváth Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Horváth Katalinnak hívnak. Apai nagyanyám zalai, nagykutasi. Ezért választottam a Kutasi…