előadja: Kocsisné Heiler Éva

– Lasssssan!!! – kiáltom teli torokból suttogva a félhomályos folyosón. Egyik kezemet a homlokomra tapasztom kétségbeesett, kínos mosollyal, másik kezem az ajtófélfát markolja görcsösen – Ó, te kis gazember! Szeptember óta mondom hiábavalóan, hogy rohanás helyett sétálni illik az iskola falai között. Különben is, a mosdóba futást a szünetben kell elintézni!
Ó, hogy fognám most vissza az utána röppenő gondolat bilincsével gyermeki vadságát, hisz rend tiltja az apró lábak dobogását, s a tekintély köt ólomsúlyt a huncut engedetlenséggel csusszanó talpakra. A terem ajtajában várakozom, s minden idegszálammal arra az egy pillanatra összpontosítok, amikor a kis gézengúz majd megjelenik a folyosó kanyarulatában, hogy aztán a leginkább tiszteletet parancsoló, szigorú arckifejezésemet felöltve lassításra, sőt ha lehet, megállásra kényszerítsem a szemeiben táncoló szeleburdin féktelen modern kort.
De vajon tényleg csupán a modern kor számlájára írható, hogy így szeret rohanni ez a kislegény? Nem ugyanígy vágtázott át az ifjúság már sok évvel ezelőtt is e csábítóan hosszú, de túlságosan is csendes folyosón, melyet egyszerűen muszáj megbontani, s amely oly felszabadult és játékos perceket jelent a két csengetés között gyorsan elröppenő szünetekben? Nem ugyanazt jelentette-e nekik is a száguldás, mint neki: szabadságot, örömet, szárnyalást? Én pedig csupán azt végzem itt, mint elődeim, s a változást csak az az időszak mutatja, melyben élni van szerencsénk.
Á, hát jön is már visszafelé! Felkészülök fogadására, ajkam már formálja a rosszallás szavait, de legnagyobb csalódásomra a kisember megtorpan útja kellős közepén, lehajol, és beköti az egyik cipőjét. Hm, már ezért sem szólhatok rá. Nem vesz észre, magától jön rá, hogy most már inkább csak sétálni akarna, várhat a szó, a szidás, az okítás. Aztán egyszer csak megáll, nézelődik. A szeme fürkész, a falra bámul, én meg azt lesem, hogy ő mit kereshet. A tablókon akadt meg a szeme. A régieket nézegeti, tátott szájjal pislog a képekre.
Egyszeriben úgy érzem, nekem kell odamennem hozzá. Komótos léptekkel haladok felé, s közben emlékezetembe vésem az élem táruló pillanatot. A kis Dani jó, ha a derekamig ér. Sötétbarna, fényes, rövid haja puhán keretezi kerek arcát, szeme élénken ragyog, mosolyra húzódó, huncut szája most felfedi, hogy apró tejfogai bizony mutatnak némi hiányosságot a felső sorban. Csokifoltos ingecskéje gallérjának egyik fele kikukucskál a kötött pulóver fogságából, nadrágjában az él már csak az emlékezetben él, helyette a szünet sáros kis pöttyei festenek apró mintákat a sötét anyagra. Egyik cipője kikötődve, a fűzők hanyag ákombákomokat rajzolnak a világos járólapra. A másik cipőjén is jól látszik, hogy hatéves, suta kiskezek formálták a nyuszifület és a hurkot, de a csomó máris lazán tekeredik egyre széjjelebb minden toppanásakor.
Dani nem törődik mindezzel. Felszínes beletörődéssel engedi, hogy „gatyába rázzam”, vigyorogva pillant megjátszott szigort tükröző szemeimbe, s magától értetődő belenyugvással veszi tudomásul, hogy cipőkötésben egyelőre még én vagyok a király. Felegyenesedek mellette, s követem mozdulatát, miközben kicsi ujjával a falra mutat. Megsárgult, régi tabló kelti fel érdeklődését, s bár szavakat még nem, de tekinteteket már képes olvasni.
– Ki az a néni? Még sosem láttam itt.
– Ő is tanító néni volt ebben az iskolában, de régen.
– Milyen régen? Tegnap? – kíváncsiskodik nagy, kerek szemekkel.
– Neeem. – válaszolom mosolyogva – Annál sokkal régebben, sok-sok évvel ezelőtt.
– És már nem tanít itt?
– Nem, ő most már nagyon öreg.
– Biztos vagy benne? – kérdi kételkedve.
– Igen, persze.
– Akkor jó. – sóhajt megkönnyebbülten.
– Miért kérded? – fog most el engem is a homlokráncoló kíváncsiság.
– Mert olyan szigorú az arca. Én biztosan félnék tőle, ha az én tanító nénim lenne.
Ajkam elnéző mosolyra húzódik. Magam is felnézek a fotóra. A mára már nyugdíjas korba lépett pedagógus fiatalkori fotója valóban gyomortájéki szorítást okozhat figyelmes szemlélőjében. Csakhogy Dani nem tudja, nem ismeri még az évszámok jelentését, a mögöttük rejlő történelmet. Az 1950-es évek vége, a nyugtalanság, a békétlenség korszaka. Nem csoda hát ez a félelemmel, fásultsággal, s mégis valamiképp elszánt akarattal teli tekintet. A kisembernek fogalma sincs róla, hogy a maguk súlyos terheit cipelő múltkorok néznek le rá ezekről a tablókról, valamennyiről. Száz év meséje, sorsfordulatai, hétköznapjai, kultúrája, reménye és méltósága tükröződik a felnőttek és a kamaszok szemében.
Sok-sok Dani állt már itt őelőtte, s nézett szembe az idegen arcokkal, a letűnt ifjúság megmaradt emlékeivel. Ez a hely, az iskola minden Daninak, Józsinak, Sárinak és Terinek odaajándékozta a saját perceit, a saját tízórai szüneteit, farsangjait, ötöseit, intőit és ballagását, s én hálás vagyok érte, hogy sokuknak foghattam közben a kezét.
Mintha gondolatom láthatatlan ezüstszálon indulna a kisember felé, Dani megmozdul, karja felemelkedik, s kezünk a bizalom ősi kapcsolódásában fűződik össze. Ez is az iskola ajándéka. Tanító és tanítvány ezeréves, sokat próbált egymás iránt kialakult bizodalma, közösen gyűjtött tapasztalata, feltétlen szeretete adja az érintés erejét.
Eltölt most az öröm hulláma, mert szeretem ezt az érzést. A tudatot, hogy e kisemberek egyszerre látják bennem a mestert, játszótársat, anyát és valami felettük, s talán még annál magasabban álló teremtményt.
Pedig ha tudnák! Somolyogva nézem a kis Danit, aki fiatal kora ellenére majd minden nap megizzasztja harmincegynehány telet megélt homlokomat, s ráncokat varázsol rá, mert gyerekszáj kérdez ajkairól, őszintén mondja meg véleményét, nem kertel, és nem kerülgeti a forró kását. Ha pedig olykor elfogy a türelmem, s rápirítok olthatatlan kíváncsisága folytán, elvörösödve hallgat el, de szemében a legmélyebb gyermeki csalódottság üzeni kesernyés ízzel: „Felnőttek!”
A bennem élő gyermek ilyenkor lázad az ellenszenves címke ellen, s feltűnés nélkül próbálok visszatérni a bosszantó kérdésre, melyet a kisember cinkos bölcs mosollyal nyugtáz, hogy aztán tovább játsszuk az egymást próbálgató beszélgetést.
Most azonban hallgatagon áll mellettem, tekintete még a tablón vándorol, de gondolatai már láthatóan messze szálltak. Hagyom, hadd érintse meg fantáziájával a múlt fátylát, s leskelődjön kíváncsian egy évszázad emlékképei közé. Én is ezt teszem.
Régi korból szűrődik fülembe a diákzsivaj, s keveredik a ma lármájával. Egymásba fonódó csengéssel szólalnak meg évek hosszú sorának ballagásra hívó csengőszói. Terítőméretű anyakönyvek lapjai rebbennek tintaírással teleróva, melyek bizonyítják, hogy háborúban, s nehéz időkben is áldást osztott a tudás, suhant a kréta, s évezredes bölcsesség talált utat e falak között. Hálás vagyok érte, hogy részese lehetek ennek a nagy egységnek, láthatatlan összetartozásnak. Nemcsak asztalom, mappáim, könyveim vannak itt, hanem saját korszakom is, melyre immár majd húsz éve büszke lehetek. Nagy s nehéz felelősség fogni a hatéves Dani kezét, mert sorsa alakulását zárják körbe ujjaim. Öröm hallani, amikor engem idéz, és szavaimra emlékezik, s csak remélni merem, hogy tudásomat makulátlanul hagyományozom át rá.
Elhessegetem magamtól a bizonytalan érzést, s hogy még több magabiztosságot ébresszek magamban, fölényes mosollyal pillantok le a kislegényre.
– Na, gyere komám! Ideje visszamenni a terembe.
– Képzeld el, tanító néni, – mondja komoly ábrázattal, de nekem önkéntelenül is felfelé görbül a szám, mert arra gondolok, milyen csiklandós érzés még mindig, amikor ezek az apróságok a bizalmas tegezés puha pázsitján közelednek felém, s tudom, hogy valamiképp kivételes ez a helyzet, mert közvetlen őszinteség, és ösztönös bizalom sarjasztotta a simogató szavakat – ide járt nagyi is!
Zavartan gondolkodom el rajta, számolok utána. Hát…, végül is miért ne? Száz évbe simán belefér egy fiatal nagymama.
– Tudod, – meséli – otthon is van egy ilyen sárga színű fénykép róla. Nagyon régen volt itt iskolás, biztosan az a szigorú arcú néni is tanította. Nekem adta a régi irkáját, meg a tollszárát. Azt mesélte, hogy nem mindig tudott iskolába járni, mert aratáskor, meg amikor más fontos munka akadt, akkor az volt az első a tanulás előtt. Szegény! Rossz lehetett neki, mert én szeretek tanulni, neki meg nem mindig lehetett. Palatáblára írtak, és az apukája azt mondta neki, hogy tanuljon, amikor módja van rá, mert amit megtanul, azt senki sem veheti el tőle. Tanított nekem egy dalt is… Elénekeljem neked?
Egy ideje már ámulva hallgatom izgatottá váló csacsogását, de ő észre sem veszi, mekkora győzelmet aratott mestere felett. Erősen alábecsültem Danit, és a családjában élő hagyományokat. Percek alatt kaptam csodálatos leckét, mely olyan elképedésbe vezetett, hogy már arra sem figyelek oda, hogy ez a kisember a folyosó közepén zendít hangos dalra. Azt hittem, okosabb vagyok, mint egy kisgyermek, de fiatal bölcsessége könnyed vigyorral győzött felnőtt öntudatom felett. Először talán még csalódott is vagyok, ezer leckéztetéssel torolnám meg e nagy vereségemet, de aztán mégis értő bólintással fogadom a tanítvány tanítását.
Dani és társai életem egyik nagy feladatát jelentik, s a velük töltött percek, órák, délelőttök kincset jelentenek a figyelmes hallgatóság számára. Fals fiúhangocska énekli a régi dallamot, igazából egy szót sem értek belőle, a sváb dialektus érthetetlen halandzsává mosódik össze ajkain, mégis tisztelettel hallgatom ezt a kis gézengúzt. Ezekért a percekért érdemes tanítani. Addig vagyok jó nevelő, míg tanulni is képes vagyok tőle, s tudom, hogy mindig keresni fogom ezeket az alkalmakat. Amíg Dani által él a lelkiismeretem, gyermeki csodálkozásom, amíg vele együtt átélem a felfedezések varázslatát, örömeit és bánatait, addig maradok önmagam, s az az ember, akit értékesnek tartok legbelül. Dani, ez a szabad, aranyos kis gazember is ezt szereti és tiszteli bennem, s én minden áldott nap neki próbálok megfelelni, mert jó érzés kivívni a gyerekszáj édes csodálatát, s gyarapítani a kis kobak egyre táguló képzeletvilágát.
Mindannyian leülünk, ki-ki a maga helyére. Dani a padban, én a tanári asztalhoz. Összevillan a pillantásunk, huncutság felel tréfásan felhúzott szemöldökre. Nem bírja ki, hogy újra próbára ne tegye határait, s kuncogástól meg-megbicsakló hangon a tanóra kellős közepéhez érve ravaszkásan mégiscsak megkérdezi: – Ihatok egy korty szörpöt tanító néni? Csuklok…

Kutas Mónika az Irodalmi Rádió szerzője. Szerencsen élek a családommal. Egy közeli sváb településen, Rátkán tanítok jobbára kisebb…