A kocsi halkan suhan célja felé a reggeli ködben. Sietni kell, már megint nagy a késés, ha nem ér oda időben, most biztosan kirúgják. Ha éjjel nem kellett volna a gyerek ágya mellett ülnie arra várva, hogy csökkenjen a láza, most talán kipihentebb lenne, s nem volna olyan érzése, hogy a tejfehér ködben szitáló pára nem is a szélvédőt homályosítja el minduntalan, hanem az ő szemére von zavaró fátylat. Álmosító ez a monoton beszéd a rádióban, de most a zene sem tudna segíteni.
Majd megteszi haragos főnöke! Az asszonynak ettől a gondolattól görcsbe rándul a gyomra. Szinte maga előtt látja a férfi sötét bőrkabátját, vasalt nadrágját és makulátlan fekete cipőjét, ahogy egyik kezét zsebre dugva, hanyagul nekitámaszkodik az iroda ajtófélfájának, hideg, szürkéskék szemével gúnyosan mustrálgatja az aznapi kimutatásokat, majd kaján mosollyal kijelenti, hogy ebből jövőre sem lesz fizetésemelés, bár az asszony nő létére nem is végzi annyira rosszul a feladatát. Feladatokat, melyeknek nagy részét munkaidőn kívül sóz rá a főnök mintegy mellékesen megjegyezve, hogy már tegnapra kész kellett volna lenniük. Erre a gondolatra keményebben markolja meg a kormányt, s észre sem veszi, hogy a kocsi nem engedelmeskedik az apró mozdulatnak, csak suhan tovább a korai szürkeségben.
Talán attól ment fel a kicsi láza, hogy fültanúja volt a tegnap esti szóváltásnak. Mostanában gyakran vitáznak. A szavak egyre hangosabbak, durvábbak, súlyosabbak, feszengő indulatok röpködnek a levegőben, szárnyaikon szemrehányás és elkeseredettség néz egymással farkasszemet. Napi tizenkét óra robot, s megannyi túlóra sem elég, ha a férj munkanélküli, s vita tárgyává válik pénz, kocsi, bosszantó apróság. Hiábavaló a szócséplés, meddő a hangos viszály.
Erőszakkal irányítja gondolatait a kinti tájra. Olyan a világ is, mint a mindennapok fáradalmaitól megtört lelke. Komor, nyomasztó, homályos és rideg. A reggel csak halovány napfelkeltét hoz, a melegítő sugarakat nyirkos derengés rejti vastag felhőóriások súlyos tornyai mögé. A november nem hoz fényt, alig különbözik egymástól éjjel és nappal.
Nagyot sóhajt, s egyik kezét éppencsak gömbölyödő hasára teszi. Hogy lesz ezután? Meddig rejtheti még el édes terhét a külvilág elől? Nem várt vendéget hordoz a teste, s maga sem tudja még, hogy elküldje vagy marasztalja az apró jövevényt. Az orvos azt mondta, erős és egészséges a kicsi, de vajon elég erős lesz-e ő maga az új feladathoz, áldozathozatalhoz, élethez. Újabb viták várnak majd rá férjével, el kell számolnia fölényeskedő főnökével, akinek arcán egyszerre jelenik meg az „én megmondtam” vigyora, ostoba elégtétellel nyújtja majd felé felmondását, és közben azon dühöng, honnan fog ilyen rövid idő alatt másik könnyen ugráltatható munkatársat szerezni.
Az asszony fásultan próbálja egyik kezével kisimítani a nyakában érzett izomgörcsöt, az örökös feszültég idegesítő és fájdalmas bizonyítékát, s közben fokozatosan gyorsít, öntudatlan mozdulattal feszíti meg lábfejét a pedálon.
Nem látja, nem veszi észre a jégkristályok csillogását az aszfalt kavicsainak tetején, nem érzi, hogy túl könnyed most a száguldás. Az út tompa fényét elnyeli a reggeli derengés, a vékony jégpáncél röpke tollpiheként lebbenti tova gyors látogatóját. Játszva dobálja kézről kézre, csúszós ujjával repíti előre, mint lapos kavicsot a tó sima felszínén. Néma fagy mosolyog negédesen a szürke aszfaltcsík réseiben, s ártatlan ravaszsággal vonja meg hideg vállát, amikor vendége híján van az éleslátásnak.
Egyszerre útszéli táblák jelzik, hogy lassítani kell, s az asszony szórakozottan lép a fékre. Az autó hirtelen önálló életre kél gazdája teste alatt, s az végül későn ébred rá a láthatatlan veszélyre. Elsiklik a világ a tehetetlen kocsi mellett, meredt közönybe burkolózva bámul az útszéli fasor. Teremtett lélek sehol, s még ha lenne, akkor sem tudna már segíteni, az asszony teste mégis kemény harcot vív a sivítva kacagó jégtükörrel. Agya lázasan küzd a fény felé, bensője görcsbe rándulva könyörög az immáron súlytalanul sodródó négykerekűhöz, parancsolni szeretne figyelmet és tekintélyt, melyet ő maga sem tanúsított az imént. Látja már a fényes aszfaltot, s félelmét milliónyi apró fénypont tükrözi vissza egyetlen jeges ragyogásban.
Szeme előtt elsuhan gyermek, férj, élet, s végső rémülettel ötlik fel benne egy kis jövevény, aki talán máris érzi az első akadályt sarjadó élete hullámvasútján.
Félrerántja a kormányt, s az autó kibillen tehetetlen siklásából a hirtelen mozdulattól. Az asszony abban a percben érzi már, hogy rögös útra ért, de késő az irányítás.
Hangos ütődés robaja csattan fel közvetlen közelről, üveg reccsen, műanyag repül, fém reped, csikorog a kerék, visít a torok. Aztán csend. Csend és süket hallgatás. Hallgatás és távoli lélegzetvétel. Lélegzet és zihálás. Zihálás és éles fájdalom. Éles fájdalom és alig tapintható, lassú szívdobogás. Szívverésben élet. Életek. Életek? Életek!
-Maradj!
-Gyenge vagyok…
-Vigyázok rád!
-Akarsz?
-Igen.
-Holnap is?
-Holnap is.
-És azután?
-Amíg élek.
-Maradok…
Az éles fájdalom tompul. Megkönnyebbülés csalogat patakzó könnyeket, s taszít kételyt, bizonytalanságot. Az asszony forró, verejtékező homloka a hideg kormányra borul. Köszöni az életet valakinek, bárkinek, mindenkinek, Neki. Beteg gyermekét ölelné már, elkeseredett férjét vigasztalná, helyre tenné a főnökét. Élni csak lassan, élvezettel, forró kávét kortyolgatni, és várni a testében növekvő kis csodát. Ma megrázkódtatásból ébredt újjászületésre, a fásultság tovaszállt, a könnyek új világot festettek látó szemei elé. Percekre tótágast állt a közönyös valóság, féltette a hajszálon feszülő létet, és az meghallotta hívását. Most minden olyan könnyű, mások a színek, élesek a körvonalak. Szeretni akar, s hogy szeressék. Törvényt ült felette az élet, s ő csak kis híján kerülte el könnyelmű bénultsága büntetését.
Gyors volt a siklás, könnyed és észrevétlen. Ma megértette, hogy figyelni kell. Jeleket, mosolyokat, rebbenéseket, mozdulatokat. A percek többet érnek, mint az évek, melyek ott pislognak gyermeke szemében, és gyűlnek saját homloka ráncaiban.
Kiszáll a kocsiból, s mélyet lélegzik a fagyos, tiszta levegőből. Sétál az út mentén, felvesz egy apró kavicsot, s mikor újjával végigsimít rajta, érzi azt a csúszós nedvességet, melynek köszönhetően most már másként lát. Lassan viszik lábai vissza, a kocsi felé, de már nem tétovázik, döntések sorozata születik elméjében.
Ismét a kocsiban ül, telefonál. A vonal túlsó végén főnöke türelmetlen kérdése hangzik fel, a rá adott válaszra, döbbent csend felel. A távolban rohan az élet, de az asszony már nem akar a része lenni. Új hívás után maga mellé ejti a telefont az ülésre, s közben elmosolyodik, mert valaki most már szeretve aggódik érte, hozzá siet, és viszi majd új, másmilyen percek felé.

Kutas Mónika az Irodalmi Rádió szerzője. Szerencsen élek a családommal. Egy közeli sváb településen, Rátkán tanítok jobbára kisebb…