Színes képek
Makfalváról
 
 
Rövid falusi létem emlékeit úgy őrizgettem,
mint meséskönyveim színes képeit.
Gyermeki fantáziám mesébe palántált
mindent, amit a falu kínált kíváncsi
lelkemnek. Lestem az alkalmat, hogy
közöttük lehessek, csodálhassam hőseim,
s mi több, közülük való szerettem volna
lenni, úgy járni-kelni, mint nyári napokon
a kapát vállán egyensúlyozó menyecske,
aki keszkenőjét szalmakalap alatt konty alá
kötötte, vagy télen a hárászkendős leány,
mikor házuk kapujában esténként legényt ölelt.
 
Bámultam a fazekas kezét, amint a forgó
korongon egy maréknyi agyagból csecses
korsót formált, gyermekei körülötte nyüzsögtek,
míg anyjuk a vaskályhán vacsorájukat főzte.
 
Az iskola más mesék otthona volt, oda
vállukon lógó tarisznyával jöttek társaim,
reggelente tarisznyájukból a kopott padokra
tették otthoni életük egy-egy darabkáját:
zsírfoltos irkák, mellettük elnyűtt olvasókönyv,
faragott pennatartójukban ceruzacsonkok
s egy gömbölyűre kopott radírgumi.
Fagyott almáik illatát gyakran felidézem.
 
Már régóta tudom, mindez nem volt mese,
harmathullásig kapált a menyecske,
a kapuban szerelmétől búcsúzott a lány,
szolgálni küldték, a városból vissza se jött
talán, a fazekas apró pénzért adta edényeit,
s az asszony tüdejét megette a gond, s a baj.
 
A vállon lógó tarisznya, ha iparkodással
telt, gazdája a városban tovább tanult,
s ha néha nyugton hagyták tudományai,
egy kopott iskolapadról álmodott.