– Hogy tehetted ezt velem?! – sziszegi összeszorított fogakkal, indulattól remegő testtel. Ujjai kifehéredve markolják a mosdókagyló peremét, szertefoszlott álmok után kapnának, ám azok lassan, de biztosan elillanó füst módjára válnak semmivé a levegőben. A tehetetlen düh váltakozik benne a toporzékoló kétségbeeséssel. Nem érti. Egyszerűen fel nem foghatja, miért. Miért döntött így? Annyi év gyakorlás és olyan szép elképzelések után…

Indulattól zihálva toppant egyet, ökölbe szorított kezével ráüt a mosdó sima fényű peremére. – Miért vagy ilyen átkozottul öntörvényű és akaratos? A fenébe is! Buta kölyke!

A szavak a semmibe vesznek. Akinek címezte volna őket, tíz perce viharzott ki a házból csattogva-pattogva, kétségbeesetten dühös érvelését megunva. Ez a mai volt az egyik legkeményebb vitájuk. Felsóhajt. Nem. Még sosem beszéltek egymással ilyen feszült hangnemben. A gyerek tizennégy éves. Kamaszodik. De tényleg csak erről van szó? Lázadás, saját akaratának robbanékony kitörni vágyása? Ma valami olyat látott a szemében, amit azelőtt nem. Közönyt, feladást, kiábrándultságot, amikor halkan értésére adta, hogy nem folytatja tovább az órákat. Aztán valami új tűz, elszántság, vágy pislákol fel fiatal tekintetében, amikor a kétes hírű barátaiból álló rockbandáról kezdett beszélni, meg az antikváriumban látott használt gitárról. A végén pedig anyja eleinte döbbent, majd mérges és értetlenkedő, sőt rosszalló pillantását látva emelt hangon csatáztak egymással, s amikor meddő vitájuk köves talajra hullott visszhangja elhalt, nem maradt más, csak a gyűlölet. Igen, gyűlöletet látott a saját gyermeke szemében. Hogy lehet ez? Hogy jutottak idáig? Az elején még semmi baj nem volt. A gyerek érdeklődést mutatott a két utcasaroknyira lévő zeneiskola hatalmas, fényes, feketén és méltóságteljesen álldogáló, karcsú lábú zongorája iránt. Még arra is emlékezett, hogyan ült le mellé az akkor hatodik évét alig betöltött kisfia.

Átlagos kedd délután volt, amikorra megbeszélték a találkozót a tanár úrral. Minden a szokásos volt, ahogy elindultak. Közömbös, dolguk után siető emberek rótták az utcákat, autók suhantak a főúton, még a lég is egykedvű, tejfehér párában állt. Ő mégis másnak látta azt a délutánt. Alig vett tudomást a körülötte zajló életről, nem észlelte még az arcára hulló, ritkásan szemerkélő esőt sem. Egyetlen gondolat zakatolt a fejében: Mit fog vajon szólni a kicsi? Hogy reagál majd, ha meglátja a gyönyörű hangszeróriást? Kedvet kap-e majd ehhez az új barátsághoz? Aztán beléptek a terembe, és ő visszafojtott lélegzettel várta, nézte, sőt leste fia következő mozdulatát.

Az emlék hatására most megroggyan a térde, a kád szélére ereszkedik, kezei ölébe hullanak, háta kissé meggörnyed, tekintete a múlt foszlányaiban keres kapaszkodót.

– Érdeklődőnek tűnik. – szólal meg egy hang az elméjében évek messzeségéből, s mégis úgy tűnik neki, mintha ott lenne újra, abban a beszélgetésben a tanár úrral. Tulajdonképpen semmit sem fogott akkor fel belőle, csak a fiát nézte, aki gyermeki sután lépkedett oda a hatalmas zongorához, körbejárta, aztán megállt a fekete-fehér, faillatot árasztó billentyűk előtt. Először csak megbámulta a cirkalmas feliratokat, a nagy, fekete ákombákomokkal telerajzolt kottafüzetet, amely egyáltalán nem hasonlított az Ábécés könyv egyszerűnek tűnő betűire. Aztán lenyomott egy billentyűt. A mozdulat magas, vékony, játékos hangot repített a levegőbe. A kisfiú elmosolyodott, majd anyjára nézett. Az asszony visszamosolygott rá. A tanár úr odament a zongorához, melléhúzott egy másik széket, leültette a kisfiút is, és arra ösztönözte, hogy lassan, finoman újabb és újabb hangokat csaljon elő a nagy hangszer húrjai közül.

Az asszonyon az izgalom és a boldogság édes elegye hullámzott végig. Csendesen kiment a teremből, de fülében még egy hét múltán is ott csengett az első kósza hangocskák eleinte tétova, majd egymással kergetőző játéka. Az időnként szomorú, máskor meg oly vidám dallamok varázslatos világba repítették, képzelete koncerttermek tisztán visszhangzó, teltházas, virágcsokros tapsviharát színezte a gyermeke köré. Látta őt férfiként, átszellemült arccal, frakkban, méltóságteljesen fellépni a színpadra, hófehér zongora mellett díjakat átvenni, albumot dedikálni, s ilyenkor szíve hevesebben kezdett verni, teste fiáéval együtt ringatózott a zene hullámain, ujjait az övéi vezették, a közönség neki tapsolt. Mindig elmosolyodott e kép láttán, majd az anyai lemondás büszke érzetével sóhajtott egyet, és folytatta tovább a teendőit.

Húsz év telt el azóta, hogy… Gondolatai még messzebbre siklanak vissza a múltban, megszürkült emlékképek sejlenek fel, álmoknak maradt vágyak halóján. Húsz röpke évvel ezelőtt ő maga is ott ült annál a hatalmas, feketén csillogó zongoránál, az ő anyja is a retiküljét szorongatva nézte első bizonytalan klimpírozásait a terem sarkában elhelyezett széken feszengve. A fájdalmasan szép emlék ugyanakkor eltöltötte haraggal is, mert később, hosszú idő távlatából úgy érezte, hogy anyja már akkor tudta, de legalábbis sejtette, hogy rövid életű lesz a felkínált tündérvilág. A pillangó szárnyakon lebbenő, csodás dallamokat hintő perceknek egyszeriben vége szakadt, s ő hiába könyörgött, sírt, toporzékolt, ha nem jutott sem pénz, sem idő, sem lehetőség álmokat szőni és vágyakat vassá kovácsolni.

Lelke vad vágyakozását tehát fia ujjai enyhítették, a kis kezek számtalanszor csalták az elégedettség könnyeit fáradt szemeibe. A gyakorlás, s az azokat követő sikeres vizsgák diadalmas percei adtak értelmet a sivár hétköznapok egyhangúságának, művészet sarjadt, érlelődött, és szárnyalt hallhatóan az évek során át. Hol bukdácsolva, tétován, sőt vánszorogva, hol meg lebbenve, fürgén és határozottan szóltak az ismerős darabok. Szokványos, kitartást edző napok váltották egymást, s ő nem sejtett semmit a felszín alatt mozgolódó feszültségből. Ó, de még ha nehéz is volt! Ki állította, hogy sétagalopp lesz mesterré válni, s a csúcsra jutni? Olyan szépen haladtak előre! Ha kellett, hát ő is leült a gyerek mellé, biztatásként meghallgatva, tapssal jutalmazva, büszke és elégedett mosolyt küldve felé. Mi a csudától fogyott hát el a kitartás és az akarat?

Gyenge dühvel rugaszkodik fel a kád széléről, újra a mosdóhoz lép.

– Majd belátja, hogy nekem volt igazam! Most fáradt. Ha majd alszik egyet, megnyugszik…

Mondja magában reménykedőn, de a lelke mélyén tudja már, hogy csalóka a délibáb. A fehér márványra támaszkodik, fejét lehajtja, saját ráncosodó kezeit nézi. Sejti, érzi, lüktető halántékában próbálja viselni az igazságot. Ezek a kezek sohasem fáradtak volna el, mert más lélek és elme vezette mozdulataikat. Az ő vágya belső tűz, mely fiában pusztán csak kötelességet csiholt.  A kötelesség pedig idővel terhessé vált, elviselhetetlen béklyóvá. Ha őszintének kell lennie saját magával, tényleg voltak jelei a valóság első keserű villanásainak.

Lassan felemeli a fejét, szemei éveket tesznek meg a mosdókagylótól a polcon át a tükörképéig. Alig-alig viseli saját vádló pillantását.

– Hogy tehettem ezt vele? – állja a kutató tekintetet, állnia kell. Igazságot akar olvasni belőle, még ha közben tótágast is áll vele a csalódott világ. Minden jelet látott, de elhessegette magától. Futó gyengeségnek, aprócska lustaságnak vélte… nem, csak akarta vélni. Amikor fia szinte feltűnés nélkül rövidítette meg a gyakorlás perceit ilyen-olyan ürüggyel… Amikor egyre gyakrabban fájdult meg kamasz feje a zongoraórák közeledtével… Amikor elvesztette a régi kottafüzetet, és az új láttán nem csillant hálás köszönet fásult szemeiben… Amikor megkapta az első igazán nehéz darab gyakorlásának kudarcát bizonyító elégséges osztályzatát… Amikor hobbiból beszerezte magának a régi gitárt, és szabadidejében anyja egyre többször hallott gitárszót, a zongorából felcsendülő dallamok helyett…

Fia nem akarta az ő álmát dédelgetni tovább, és ő vak volt ahhoz, hogy ezt szívével is meglássa, és lelkével is megértse. Neki kell hát elfogadnia. Nehéz. Az álom oly szép, oly hívogató. De az csak az övé. Nem erőltetheti rá tovább.

Feláll, kimegy az előszobába. A bejárati ajtó mellett feketebőr tokba burkolt csomag áll. Alakja árulkodón kerek. Keze a fogójára fonódik, felemeli, beviszi a konyhába. Az ebédlőasztal hűvösen sima falapjára fekteti. Cipzár siklik hangos zümmögéssel, alatta sötétbarna fa fénylik elő. Az asszony csak nézi, valami a lelke mélyén még háborog, sötét vágy, dac, féltékeny düh suhan át a szívén. Látja magát zilált hajjal, reszkető térddel a felfordult konyha kellős közepén, kezében a széttört gitár lógó markolatával. Ismét sóhajt. Mi értelme lenne? A döntés nem az ő ujjai között van, nem lázongó szíve dühösen tomboló verdesésében. Fia felszabaduló lelke szülte a következő percet, az ő saját álma pendít dallamokat egy másik élet értelmébe.

Végigsimít a sötétbarna fán, mely ugyanolyan, mint a zongora érintése. Ujjai vak, idegen, tompa hangokat csiholnak az öreg hangszerből, s ő azt kívánja, bár fiát láthatná e percben játszani rajta. Valami szépet, felemelőt, dallamosat. Talán majd meg is kéri rá…

Kutas Mónika az Irodalmi Rádió szerzője. Szerencsen élek a családommal. Egy közeli sváb településen, Rátkán tanítok jobbára kisebb…