Közel hetven éve enyhe tél volt nálunk;
február végéig még havat sem láttunk.
Ám, ekkor hirtelen, hullott egy arasznyi.
Mondtam is bátyámnak:  menjünk már szánkózni! 
 Menjünk, de hát mivel? Nincs szánunk semilyen. 
Deszkát fűrészeltünk, szegeztünk serényen.
Kötél is került rá odább huzigálni.
Gyorsan elkészült az. Siettünk próbálni.
Ól fölött ott volt a meredek domboldal.
Bátyám, hogy próbálja, le is siklott onnan.
 Had próbáljam én is!  Kértem és ráültem.
Úgy elindult velem, hogy szinte röpültem.
Hallottam bátyám szavát:  egyik lábad tedd le! 
Szánon volt mind kettő. Onnan, hogy nyújtsam le?
Árnyék sötétedett hirtelen előttem,
már durrant is fejem s a szánról ledőltem.
Ólomsúlyú álom vetette rám magát.
Egyszer csak hallottam édesanyám szavát:
 Kis fiam, jól vagy-e? Lett-e bármi bajod? 
Éreztem, kábulok, s fejem nagyon sajog.
Sapkámat próbáltam fejemre feltenni,
de homlokom púpja jelezte, hogy kicsi.
Anyukám, ölelve, ágyamig vezetett.
Cseppet sem bántam, hogy le is fektetett.
Valami jót kaptam, hogy éjjel ne fájon,
s rossz szándékú manó, nehogy rám találjon.
Teljesen egy napig maradtam az ágyon.
Herőce illata küldte tova álmom.
Anyukám sütötte gyógyítónak talán,
vagy, mert a farsanghoz az illett igazán.

Tuza S. Tibor az Irodalmi Rádió szerzője "Nevem: Tuza Tibor. Tudomásomra jutott, hogy ezen a néven többen publikálnak.…