Múló ősz már tél-közelbe ért
és fényt, örömöt múlásra cserélt.
Alant pihen fák nyári lombja,
s tájat köd és gyász sötétje fojtja.
Ágakon a fájdalom könnye gyűl;
az is – fényt lopva – földdel egyesül.
Szívbe hasít a szörnyű fájdalom!
Sírj, hullasd könnyed te is bús dalom!
Zokogásod hallja nagyvilág:
Családfánkon eltörött egy ág.
A kegyetlen sors súlyos terhet mért:
apa, férj, barát örök honba tért.
Még ifjú szívben nincs már fájdalom.
Hiába hívja még: erdő s vadon.
Vadakban rezzen, tép a félelem.
Mindenütt gyász csendje van jelen.
Lesz-e ki nyújt – ha kell – segítő kart;
aki féktelent majd kordába tart?
Lesz-e ki segít s adni is akar,
ha hó vastagon majd mindent takar?
Tudja-e más azt, amit megtudott?
S tudnak-e menni, ameddig jutott?
Ezernyi tettvágy, szándék, szeretet
mi lesz veletek? Lesz-e felelet?
Mikor egy csillag lehull az égről,
nem lesz odafenn hiány a fényből.
De, ha szeretett ember megy tova,
szívből a fájás nem múlik soha.
Ameddig sorsunk a véghez nem ér,
Sanyi emléke a szívünkben él.

Tuza S. Tibor az Irodalmi Rádió szerzője "Nevem: Tuza Tibor. Tudomásomra jutott, hogy ezen a néven többen publikálnak.…