A huszadik század közepének táján,
amikor szegények sokan laktak tanyán,
a mátrai dombok kicsi katlanában
erdészház bújt meg erdők vadonában.
Túlsó völgyből szemek hiába kutatták,
évszázados fák csak magukat mutatták.
Onnan indult útnak egy kicsi legényke,
hogy a tudásfáját egyszer majd elérje.
Négyezer lépésre volt az iskola.
Szekérút, gyalogút vezette el oda.
Sár, dér, hó ragadta, húzta vissza lábát,
de szellő emelte s a Nap fogta vállát.
Imával, mesével kezdték el az órát
s pálcikákból rakták ki a betűformát.
Majd előjött hamar: füzet és ceruza,
s elgörbülő vonal, betűt rajzolt oda.
Sikeres munkának meg is lett jutalma:
teadélután lett rendezve farsangra.
Teát, kekszet osztott a tanító néni,
s harmóniumhoz ült a kántor zenélni.
Kisfiúk, kislányok hamar párt találtak
s falnál is a padok velük táncot jártak.
Csak az erdész fia s egy kislány nem járta.
Tanítónő fiút lányhoz invitálta.
Ropták most már ők is szinte egész végig.
Nem is feledték azt, talán, még tíz évig.
Fiút az évtized mástájékra vitte,
s egyszer, amit látott, szinte el sem hitte:
a farsangi kislány jött szembe az úton,
szoknyácskáját fogta, szél alá ne fújon.
Egymásra ismervén, lett bennük nagy öröm,
s fakadt kérdés, válasz annyi, mint vízözön.
Kiderült: leánynak Jakabdomb volt célja,
de közben Halászón:– több kutya nem tréfa! –
Fiú így a leányt szépen elkísérte.
Ám, közben a testét vágynak tüze tépte

A vágy tüze égett, de hunyt bátorsága,
s mosollyal válaszolt leány sok szavára.
Ág és csúszós talaj, hol adott akadályt,
kezével segített, de nem sértett szabályt.
Hegyen a köszönet, mosollyal összefolyt,
s farsangi lány fogyott, amint a hegy hajolt.

Tuza S. Tibor az Irodalmi Rádió szerzője "Nevem: Tuza Tibor. Tudomásomra jutott, hogy ezen a néven többen publikálnak.…