Gyönyörűt láttam. Hétköznapi egyedülállót. Évszázados pillanatot. Mezőszéli óriást. Égő narancssárgát égszínkékben ragyogva, fáradt utazó fáklyáját őszi fagyban. Egyedül néz a világra, mely belőle árad, és benne egyesül. Aranysárga levelei eltakarják sötétbarna ágait, de súlyos törzse öreg bölcsességgel emlékeztet Atlasz erős testére. Szellő játszik vele, forgolódik körülötte, lombjába fúj, végigsimít rajta, s ő kacéran kacag vadóc kedvesére, szemérmesen rázza le a fuvallat heves ölelését, miközben itt-ott halvány levelek százai hullanak le róla, mint fátylak a szerelmesekről.

Fényes napsütés fürdeti a tájat, de csillámai hűvös jégkristályokként borzongatják a deres pázsitot. Szeretlek, és ugyanakkor gyűlöllek ősz. Varázslatos elmúlás vagy, mely lélegzetet rabol, és könnyeket fakaszt, hogy aztán az arcokra dermessze őket. Fájdalmas szépséged sötét gondolatokat ébreszt, lesz-e újra élet, lesz-e újra borzongató langymeleg mosoly.

Ő tudja csak a választ. Százat is megélt már, s mind egyre szebben, hatalmasabban, erősebben. Nevet a világra és rám. Minden egyes aranysárga levelére azt vési, s ejti lábam elé: „Ne félj! Őrizd meg, mert ez a pillanat örök!”

Az üzenet elszáll, de lelkemben már ott a képed. Azt kéred, szeresselek, mert tükör vagy te, melyben megláthatom önmagam, s mégis tudod, hogy éppen ezért nem fogok hozzád visszatérni. Mesélni szeretnél, én pedig megigézve hallgatlak. Szállingózó leveleid a lombok alá csalnak, s egyszerre meglátom kincsedet.

Egyik karod rég nem ölel már, törött végén évgyűrűid rajzolják egy történet szálait. Halvány körvonalak gyűrűznek egymás mögött, két sötétebb válik ki közülük.

Emlékek, hangfoszlányok szállnak az ágak között, nevetés, nyomasztó csend, sírás belenyugvás lebeg körülöttem. Közelebb megyek a levelek rejtekében meredező csonkhoz, szegélye fekete, mintha megégett volna. Mi történhetett? Miért kellett ezt a tökéletességet megbontani? Hogyan tudsz e sebbel is ily büszkén állni itt, mintha nem is hiba, de korona lenne rajtad? És te egyre csak mosolyogsz. Értetlenül állok, míg az emlékek le nem ereszkednek körém.

Egy fiú és egy lány. Sietős léptekkel közelednek egymás mellett. A fiú hátrapillant, tekintetét követi a lány is. Teremtett lélek sehol. Egymásra néznek, és futásnak erednek. A fiú hátranyújtja a kezét, s egyszerre érzi, hogy finom ujjak kapcsolódnak az övébe. Így szaladnak tovább összefogódzkodva, két test egy lélek. A tölgy hatalmas törzse nyújt nekik menedéket, rejt ölelést, pillantást, vágyakat. A fiú szemében kérdés, a lányéban válasz. Ziháló lélegzet, halk nevetés, ruhasuhogás. Akkor is ősz volt, langyos napsütés szűrődött át az ágak között, s világított meg meztelen vállakat, az aranysárga falevelek között heverő ruhadarabokat, s egy fehér selyemszalagot. Te jótékonyan fojtottad lombod alá a vágy hullámait, takartál és óvtál, aztán leszállt az este, s néhány lebbenő falevéllel intettél búcsút a sötét alakoknak.

Az emlékfoszlány pihekönnyedén illan el az azúrkék égbolt felé, az én gondolataim azonban már nem követik. Nyomasztó árnyak felé fordulnak, melyek a földből látszanak felkúszni, lüktetve áramlanak végig a kéreg alatt, s vakító látomásként rajzolják ki a csonk valaha ép folytatását. Ha a magasba nyújtanám a karomat, elérhetném az emlékágat, de tudom, hogy kezem a semmibe markolna.

Évek szöknek tova…

A fa tövében egyszerre sötét, magas alak áll, csak arca dereng elő a homályból. Ő az, a férfivá érett fiú. Szinte rá sem ismerek. Egykor sima, szenvedélyes, szép arca a múlté. Borostás, fáradt tekintetéből végtelen szomorúságú szemek pillantanak a távolba.

Várakozik. Remél. Tudja, hogy reménye múló tünemény. Egyik kezében kötél, másik összeszorított ökléből fehér selyem kandikál elő. A távolban harangszó csendül tisztán és kérlelhetetlenül, mely végzetét hozza felé a kora őszi csendben. Nagyot nyel, el nem sírt könnyek csillognak a szemében. Nászmenet indul, de ő már nem látja. Kötél lebben az emlékág köré, ziháló lélegzet, rándulás, reszkető halványsárga falevelek kergetőznek riadtan a test körül, aztán csend.

Fáj, nem bírod súlyát, nem akarod szomorú terhedet, szabadulnál tőle. Egyetlen kívánságod tör az ég felé megállíthatatlanul. Méltóság! Hol maradsz? Az esti szürkületben sötét felhők jelennek meg a látóhatáron. Villám hasít át az égen. Közelebb, egyre közelebb. Zokogva várod a csapást, bátran állsz a zuhogó esőben. Aranysárga leveleiden esőcseppek csillognak a villámfényben. Egész lényed kér, könyörög, követel. Egyszerre szúró fájdalom jár át, éles, hosszú villanás töri meg az éjszakai sötétséget. A reccsenést hallod, de már nem fáj, megkönnyebbülsz.

Reggel emberek jönnek, asszony, gyermek. Viszik a testet könnyek nélkül. Az asszony a földre rogy, a gyermek mellé térdepel. Ujjai közt a kötél, kezén karikagyűrű csillan. Ruhájába nyúl, megszürkült fehér selyemdarabot vesz elő. Lehajol, és félresöpri az aranysárga faleveleket. Aztán egyszerre félbe marad a mozdulat, és csak bámul meredten maga elé. A sötét avarban egy másik darab fehér selyem hever összegyűrődve, piszkosan. Felveszi, és pislog, mert ismeri. Nem gondolkozik már, patakzanak a könnyei. Összeköti a két darabot, és a gyermeknek nyújtja.

„Fogd, ásd el! Az apádé.”

A gyerek megy, az emlékek megrohanják az asszonyt. Érzi, a szíve most úgy hasad ketté, ahogyan egyszer egy bicska vágta ketté ezt a selymet, szerelmi zálogot. A benne foglalt ígéret most gyermekük kezében van, s ő nézi, ahogy a kisfiú ás, és temet, ő pedig képzeletben szívét is a fekete anyaföld jótékony hűvösének mélyébe helyezi selyemmel és esküvel együtt.

Sok idő telik el, percek, órák. A lemenő nap fényében feláll, lesimítja ruhájáról a faleveleket, és megmarkolja a letört faág vastag végét. Odaszól a gyermeknek:

„Vigyük haza, ez apád öröksége.”

A fa már tudja, hogy ma egy háznál pattogó, meleg lángok mellett fognak majd emlékezni, és ő része lesz ennek. Ezért volt hát… Ismét lehullat néhány levelet, és a szellő csak sóhajt körülötte, mert a bölcs öreg visszanyerte régi fényét, s fáradt lombja újabb lángoló naplementét köszönt.

Borzongva nézem a csonkot, és minden értelmet nyer. Ez már nemcsak egy fa, hanem az élet maga. Születés és elmúlás, és ő csendes szemlélője ennek. A megvilágosodáshoz vezető út utolsó állomása, a tökéletesség forrása, végzet a végzetben. Egyedül sem magányosan, mindig megújuló erő a hétköznapi világban. Ad és elfogad, s közben nem kérdi: miért? Tudja a választ. Földanya táplálja, az istenek gyönyörködnek benne, és ő csak mosolyog mindentudó egyszerűségében. Saját világa van, ő is életet ad, létének titka pedig ott rejlik csonkjában, mely legnagyobb kincsébe enged bepillantani. Életek perceibe.

Kutas Mónika az Irodalmi Rádió szerzője. Szerencsen élek a családommal. Egy közeli sváb településen, Rátkán tanítok jobbára kisebb…