ÉRZÉKEK ÚTVESZTŐI

Ordítani szeretett volna azon a hajnalon. Üvöltéssel nyomni el fájdalmat és tompa bénultságot. Kétségbeesett balsejtelem torokszorító tehetetlenségében még nyöszörögni is csak gyengén tudott a kedélyjavító fátyolos hatása alatt. Úgy ült az autóban, mintha ő is csak egy alkatrész lenne az áramvonalas formák között. Testének egyetlen izma sem rezdült, csupán elméje lüktetett most lázas kitisztulásért, melyet hónapok óta igyekezett elkerülni.

Sosem tudott veszíteni, a versenyeken érzett diadalok adtak értelmet az edzésekkel teli mindennapoknak, az irigyek szemvillanásai táplálták önbizalmát, a nők kacér pillantásai és futó érintései alatt büszke öntudattal feszültek meg kidolgozott izmai. Egyre többet és többet akart, de a terhelés lassanként meghaladta erejét. Agya űzte, hajtotta sóvárgott magasságokba, és teste hiába tiltakozott, az adrenalin mindig győzött, és mind többet követelt.

Aztán veszíteni kezdett, és a lázas igyekezet vad dühbe csapott át. Haragudott a testére, a vízre, a világra, a győztesre, a bírákra. A kedélyjavító ideig-óráig hatott csak, aztán újra jött a hullámvölgy, összeszorított fogakkal, zihálva küzdött saját korlátaival, míg végül eljött az a kora tavaszi hajnal hónapokkal ezelőtt. A volán mögött ülve akkor is azt tette, amit már oly sokszor az elmúlt hetekben. Fejében végigúszta a távot, érezni vélte a karcsapások súlyos erejét, a víz ellenállását, az izmok hullámok ellen vívott kemény csatáját. Szinte látta, hogyan tör előre a többiek között, agyában versenyt lüktetett az erek dobolása a fáradsággal, a pillanatnyi megérkezést várta kimerülten, a hűvös csempék selymes érintését, melyek megkönnyebbülést simítottak ujjai hegyére, aztán egy gyors fordulattal talpa rugaszkodott el róluk lélegzetnyi ellazulást engedve. Ám képzeletben sem nyert már egy ideje, ilyenkor csalódottan ernyedt el a klóros vízben, s hagyta, hogy apró lökéshullámok sodorják a célszalaghoz.

A baleset abban a percben történt, amikor agya végre eleresztette lázas szorításából a reszkető izmait. Zavartan pislogott egyet, és csak akkor vette észre a másik autót. Félrerántotta a kormányt a vakító villanásban, vad tülkölés harsant fel, aztán már nem volt ura semminek. S azóta sem az. A furcsa, tompán visszhangos reccsenésről először azt gondolta, hogy csak a szélvédő tört darabokra, de később, a kórházban kiderült, hogy nemcsak az üveg mondta fel a szolgálatot, hanem a teste is elégtételt vett rajta a folytonos kínzásokért. „Gyógyítható.” – közölték vele az okosok, de ő nem hitt benne, hisz teste csökönyös fadarab.

A halványszürke takaró mélabúsan rejti el a kerekesszékbe ítélt mozdulatlan lábait, s hónapokra béna kábultság és dacos önsajnálat falai közé zárta szemét, fülét, ajkát és gondolatait. Nem érdekelte többé a külvilág, büszkeségből lenyelt üvöltését úgysem hallhatta volna meg senki, a részvétteljes pillantásokban, szánakozó szavakban hiába kereste volna a múlt nagyratörő, édes álmait.

Egy hónappal ezelőtt azonban felfedezte az uszodát. A medence vize hívogató csillogással hullámzott, s most először érzett a megszokott versenyszellem helyett csábító, sötét vágyat arra, hogy megadja magát hűtlen ellenfelének. Estéken át tervezgette, hogyan juthatna le egymaga a csendes, félhomályos terembe, s adhatna randevút lelkében az egyetlen őszinte érzésnek. Végül alakot öltöttek az árnyakként elsuhanó, röpke gondolatok, melyek elhitették környezetével, hogy a gyógyulás útjára lépett, s hogy érdekli végre a külvilág. Napról napra, hétről hétre egy célért edzette teste épen maradt izmait, engedett a lelkének oly fájdalmas fizikoterápia érzéketlen mozdulatainak, s tűrte lába néma dacát. Egyetlen kép szorított háttérbe minden fényt és homályt elméjében. Egyetlen elrugaszkodás a jótékony, hűvös hullámok közé, és vége mindennek…

Most itt van. Leszállt az este, sejtelmes falilámpák villanó fénye tükröződik a feszes, mozdulatlan víztükrön. Néhány perc múlva egy halk csobbanás töri majd meg a csendet, aztán az éj sötétje von fekete leplet a valaha volt tündöklő világra.  Kezei megmarkolják a medence szélére gördített kerekesszék karfáját, erőlködve, zihálva feszíti meg izmait, aztán tehetetlenül előrelódul. Az utolsó pillanatban élesen nyilalló félelem hasít végig feszült testén, úgy érzi, egészen a lábujjáig hat ez az elviselhetetlen bizsergés. A víz melegebb, mint várta. Elborítja tetőtől talpig, próbál benne érzéketlen maradni, csak az utolsó lélegzetre figyelni, de a benne élő harcos szellem a hosszú évek során berögzült mozdulatoknak engedelmeskedik.

Kezei előrenyúlnak, érzékei megnyílnak, bőre, csukott szeme, füle érez most akaratlanul is lábai helyett. Hajdani versenyek fojtott, víz alatti hangjait zúgja a füle, lelki szemei a megszokott irányt keresik. Lábán is érezni véli a víz ellenállását, agya emlékezni akar. Láthatatlan nyilak lőnek ki villanó parancsot alteste izmainak, az élet törvénye csap kemény pálcával bénultnak hitt lábaira.

Teljes hosszában kinyújtózik a víz alatt, karja meglódul, lábai lassú, bizonytalan mozdulattal követik a régi ritmust. Egyszerre kövezet jól ismert érdes felületét érzi a keze alatt, kapaszkodik, felszínre bukkan, ziháló lélegzetvétellel szívja magába az életet. Kikerekedett szemekkel bámul elevenné vált színeket, kiélesedett hétköznapi zajokat, emberek kiáltásait. Megzavarodik a sokféle hatástól, elhagyja ereje, de emelik már, törölközőket terítenek rá, hideg testét dörzsölik.

Zokogva nézi a vizet, mely édes perceket adott neki az imént oly sok keserű után, új életet lehelt belé, hitet ébresztett, ígéretet követelt tőle. A régi ellenfél által felébresztett érzékek útvesztőjében megtalálta önmagát, békét kötött egymással teste és szelleme.

Kutas Mónika az Irodalmi Rádió szerzője. Szerencsen élek a családommal. Egy közeli sváb településen, Rátkán tanítok jobbára kisebb…