Mint évődő, ifjú kamaszok,

úgy tapadtak össze:

Eleinte hevesen,

s ahogy hűl a víz,

langyul a szerelem.

Már csak a sietős csókok maradtak.

 

A lámpafénynél szemérmesen

egyre beljebb húzódnak a pohárba,

s ki eddig őket csak álmélkodva nézte,

Most egyre közelebb merészkedve,

beszippantja a szerelmeseket.

 

Így beteljesületlenül öletnének unos-untalan

ezek a nemes, kecses bullák?

Hogy létezhet halál,

ily perpetuum mobile-oknál,

kik a törvényt örökre megtartják:

Az anyag el soha nem vész,

nyelessen bár le a szülőágy.

 

Kihűlvén

a zöld és fehér csésze ölén

a pátoszból most ugrás a valóba;

Gőztől nedves orr és homlok:

a tea elfogyott.

Potyó Katalin Borbála az Irodalmi Rádió szerzője.2008 márciusában kezdtem írni. Az egyetem első évében.Első múzsám ki más lett…