WP_20160430_16_44_22_Pro
Weboldalunk galériájába felkerültek azok a fényképek, amelyek 2016. április 30-án készültek a Miskolci Egyetemi Könyvtárban tartott pályázati eredményhirdetésünkön és felolvasó délutánunkon.

GALÉRIA MEGTEKINTÉSE

Jelen cikkünkben az “Út a boldogsághoz” című pályázatunk második, harmadik helyezett és a főszerkesztői dicséretben részesített alkotók neveit és alkotásait közöljük.

VERS KATEGÓRIA 2. HELYEZETT – KALOCSAI ADRIENN

Kalocsai Adrienn: Jó lenne

Az Andrássy úti kávéházban
áttetszőnek lenni, elbújni vágytam,
távolságot tartani az érzésektől,
korlátoktól és az emberektől,
fölszakadni a végtelenbe,
időtlenségbe és kötetlenbe,
ízzé olvadni narancsos kakaóban,
tükörképpé válni tiszta vizű tóban.

A sok arany és a kristálycsillár
szétáradt a zajban, többé nincs már,
s a kicsinységek, hétköznapi apróságok,
velük együtt eltűnt minden, ami ártott,
megfelelések és ráfeszülések,
a tátongóvá váló üres fészek,
a szeretni és folyvást rá éhezni,
a szerelemről bárgyúkat kérdezni.

Mindenüvé lenni nagy dirrel – dúrral,
harmóniában az összes húrral,
a gyönyörű lánnyal, kinek hiányzik fél lába,
az elgyűrt férfival, mert lebiggyedt a szája,
a gyönge asszonnyal és morózus férjével,
a sarki kurvával, hogy nem aludt az éjjel,
idétlen kamasszal, öreggel, magzattal,
jóban lenni Minddel, legfőképp magammal.

Nem függni Egytől, hanem mindenektől,
szabadulni tervtől, fogaskerekektől,
elvárások, vágyak, hamis intézmények,
értékekben hittem, mégis mit sem értek,
közhelyeket írni egy üres papírlapra,
ünnepként gondolni az elfuserált napra,
szabadon szeretni, viszonzást nem várva,
lágyan ráomolni az egész világra.

 

PRÓZA KATEGÓRIA 2. HELYEZETT – TÓTH  ZOLTÁN

Tóth Zoltán: A kishölgy

Élt egyszer egy meseszép hercegkisasszony, aki születése után néhány boldog évet töltött az „otthon” nevezetű királyságban, majd beköltözött a fehér uradalomba. A fehér uradalom először magát a félelmet és a fájdalmat jelentette, de hamar kiderült, hogy a nénik és a bácsik akik minden nap oda mentek haza, nagyon kedvesek és semmi félnivaló nincs tőlük. Az elején sokat lódítottak, de végül megadták magukat és attól fogva mindig igazat mondtak. Először azzal akarták becsapni, hogy gyönyörű fürtjeit egészen a derekáig növesztheti, mielőtt először le kellene vágni őket. Ám hamar kiderült, hogy lódítottak, hiszen már másnap elvitték egy szobába, ahol egy csillogó-villogó fejű mosolygós bácsi néhány perc alatt megszabadította a hajkoronájától. Azzal vigasztalta, hogy neki is úgy fog csillogni a „búrája” mint a bácsinak. Ez persze nem így lett, hiszen a bácsinak csak azért csillogott, mert minden nap azt simogatta.
A hercegkisasszony és a csillogó szemű „hajszobrász” nemsokára jó barátok lettek és a mester minden héten egyszer benézett a lakosztályába. Anya és apa is jóban lettek a bácsival. Bár anya gyakran pityeredett el. Mindig azt mondta, hogy hiányoznak neki a gyönyörű fürtök. Persze a kishölgy megnyugtatta, hogy majd visszanőnek. Erre a hajszobrász is mindig lelkesen bólogatott, majd hozzáfűzte, hogy ha mégsem nőnének vissza, majd „lepolírozza a búráját”, bármit is jelentsen ez.
Minden reggel egy szemüveges bácsi érkezett hosszú fehér kabátban. Azt mondta ő a „nagy varázsló”. Ezt mindig azzal próbálta alátámasztani, hogy elővett az ágy végéből egy varázstáblát és ráfirkált valamit. Valóban varázsló lehetett, hiszen a betűk és szavak amiket írt olvashatatlanok voltak. Először a kislány azt hitte egy réges-régi elfeledett nyelven íródtak, de az egyik varázslósegéd felvilágosította, hogy az bizony varázsnyelv. Így hát boldogan teltek a napjai. Mindig tudta mikor néz be a varázsló, mikor jönnek a segédek és mikor melyik kis „kézpatakjába” tesznek „kanált”. Ez a kanál – persze varázskanál volt, hiszen nem hasonlított a mindennapi kanalakra – néha igencsak fájt, de soha nem félt tőle, hiszen végül mindig kiszedték.
Egy nap a kis akasztóját tologatta a folyosón, amikor egy idős nénit toltak el mellette egy alacsony ágyon. A néni nagyon jajveszékelt. Biztos beütötte valamijét, vagy elfelejtett valamit. A piros ruhás mosolygós bácsik – akik az ágyát tolták – odasúgták neki: „Ő közel sem olyan bátor mint te felség.” A kishölgy csak bólintott, majd követte az ágyat.
Egy hatalmas fehér szobába tolták a nénit, aki végig jajveszékelt és átkokat szórt mindenkire. Nemsokára megérkezett a varázsló és megleste a mágikus táblát, s közben gyakran hümmögött. Mikor letette, annyit mondott: „Kificamodott a bokája asszonyom, de holnapután már mehet is haza.”
A néni csak bosszankodott tovább. Mikor meglátta a kishölgyet az ágya mellett, egy pillanatra elakadt a szava. Csak bámulta a nagy barna szemeket. A varázsló ekkor intett a kishölgynek, hogy menjenek ki. Megvitatták az eseményeket, ahogy azt gyakran szokták új jövevények esetén, majd a felség megígérte, hogy néha ránéz a nénire. „Azt hiszem kettőnk közül mégiscsak felséged az igazi varázsló.” – mondta a „nagy varázsló”.
A kishölgy egész délután a horkoló néni ágya mellett ücsörgött. Mikor a néni felébredt a kishölgy megnyugtatta, elmondta neki, hogy nincs semmi baj, és az élet igenis nem szörnyű. A néni végig csendben hallgatta, hogy a kishölgy befejezze a mondókáját, majd megkérdezte tőle hány éves. A felség kihúzta magát és komoly szemekkel annyit mondott: „Természetesen hat.”
Mikor a néni ismét elszunyókált a kishölgy is elszundított mellette. A hajszobrász talált rájuk, aki felkapta a kislányt és elvitte a rezidenciájára. Másnap reggel a néni már nem volt a szobájában és a kishölgy hiába kereste. Kiderült, hogy reggel hazakéredzkedett és semmilyen panasza nem volt, bár sántított.
Két hét telt el azóta, és a kishölgy már nem hagyhatta el a rezidenciáját. A hajszobrász minden nap jött és mosolyogva mondogatta, hogy nemsokára hozza a polírozót. A haj már nem fog visszanőni, a kanálak már bent maradnak, és azok a fránya lábak sem akarnak már sétálni.
Három hét telt el. A hercegkisasszony ágyán rózsaszín királyi takaró. Szükség is van rá, hiszen a láztól igencsak reszket az ember. Az ágy mellett apa és anya. A kis szekrényen van még egy pár virág, ami már kissé elszáradt. A héliumos lufik is leengedtek, a hazaengedésre előkészített parti mára kissé leeresztett. A szülők fejüket lehajtva ülnek. A szoba a forrás nélküli fáradtság erjedt hangjaitól szaglik.
Lassan nyílik az ajtó és gondos ráncos kezek simítják végig a hercegkisasszony apró, frissen kiserkent szöszeit. A ráncos kezek friss lufikat és mezei virágokat hoztak. A friss virágok illata lengi be a rezidenciát és csalnak mosolyt az álmos szemekbe. A vég kezdete ez, a ráncos kezek elmúlásának csendes, ám annál hangosabb szimfóniája. Ez az élet.
Egy idős hölgy áll, botra támaszkodva egy kórházi ágy mellett. Az ágy üres, a szoba hallgatag. Meg nem történt és rég bekövetkezett események és történetek hősi dalait rejtegeti és hallgatja el a hallgatózó elől. Felkiált a csönd és boldogan hallgatja, a visszhangzó mindenséget. Az öreg kéz megszorítja a kiszáradt markolatot, majd vén elszorult könnyek másznak ki a kiszáradt csatornákon. Csendben pihennek a gondolatok és hangosan kiáltanak az imák.
Most csendben gyászol a néni, a hajszobrász, a nagy varázsló és a segítők. Valahol egy királykisasszony boldogan szaladgál és álmosan integet nekik…

VERS KATEGÓRIA 3. HELYEZETT – BAKNÉ NERINA

Bakné Hajdú Bernadett Nerina: nem mond(hat)tam el
– Neked –

mit tudod Te, milyen az,
a fájdalomtól a földre rogyván
tépni a pillanat-festette ősz-hajad

mit tudhatod, milyen az,
mikor (még a madarak is) menekülnek előled
…csak néhány dögkeselyű követ
– kitartóan –
hogy falatozza majd a belőled-rothadást

mit tudod Te, milyen az,
mikor az arcodra-nyíló éjszaka csöndje
üvölti füledbe a nappalok elzárt kínját

mit tudhatod, milyen az,
mikor táguló pupillád
sikítja a torkodra forrt undort

mit tudhatod Te,
hogy az az apró forradás (a szám szélén)
milyen rémekről mesél, nekem,
mikor tükröm
(az átkozott!)
kezembe veszem

mit tudhatod, milyen az,
kifeszítve, tehetetlen
várni
a megváltó halált
(de csak az Élet jön
– nem is köszön, csak belép,
mint egy küszöbön, át-,
miután, ahogy a lábtörlőn szokás,
rajtad hagyta gyűlöletes nyomát)

mit tudod Te, milyen az,
mikor idegen emberek
térdelnek tested fölé
(s Istent tagadva – imákat mormolva – torzul arcodra a kétségbeesés)
és a combjaid közé erővel hatoló szenvedély
/meg/aláz
– örökre –
bűnjeleket rajzol köréd
a kiszolgáltatottság

mit tudhatod, milyen az,
mikor benned
él
– mozog –
majd belédhal
…s futsz,
magad elől
(vértől mocskos kezed
könnycseppet morzsol)
– és sírni

…azt nem tudsz

mit tudhatod, milyen az,
úgy tenni, mintha…
(semmi sem történt volna)
– s ha jön a reggel,
gyalázatot tüntetni, vegyszerekkel
(de a lelkedből nem lehet)
és csak magadban /s/írva
a sor/s/odat
hagyni,
hogy boldognak lássanak

mit tudod Te, milyen az,
– félni
a magánytól
a társtól
az éjszakától
az ébredéstől
– égni
karokban
pokolban
dalokban
fényben

(mit tudod Te, hogyan éltem
régen)

Te nem tudhatod
mi ad erőt
mikor
– oly’ gyenge vagyok! –
szűkölve szívom tüdőmbe az éltető levegőt

(próbáltam nem-lélegezni
sokszor
hiába
minden
túlélni
tanít
rendíthetetlen)

Te nem tudhatod
mit jelent
– nekem –
a szó
(az olcsó)
szerelem:
hogy én hogyan szeret/l/ek
s hogy szeretni lehet
mitől hiszem még mindig
(gyermeteg’)

Te nem tudhatod, milyen az,
mikor /ál/arcod
szél tépi
nap perzseli
eső veri
(savas)
minden szavad
elcserélnéd
– de kinek kellene?! –
Te-él/et/ed

Te nem tudhatod,
hogyan fáj
rajtam a mosoly
és hogyan lett semmivé a hit
s hogy mit mondok
– hogyan is érthetnéd?!
hisz’:

Te nem tudod
amit (még) én (sem) tudok
hogy miért fordultam Feléd
– s el, Tőled is –

Te nem tudhatod

(nem, még Te sem!)

hogy mit hordozok magamban
– s magamon -,
hogy a bársohaseszülettemvolna!-napok
szörnyű gondolatai hogyan tettek azzá
akit (nem) látsz

Te nem tudhatod
mit rejt/eget/ek
– Vagyok! –
s hogy dörömböl benn/em/ a vágy,
hogy mégis láss!
(olyannak, mint bárki más/t/)


mert nem értheted,
csak ha hasonlót terhelt Rád a világ
(de akkor sem -sosem!- ugyanúgy)
hogy

élni
márpedig
muszáj

…s most, hogy elmondtam Neked
(még mindig nem tud/hat/od
– de ha értenéd is…)
ne félj!

többet nem mutatok

többé nem mutatom

 

PRÓZA KATEGÓRIA 3. HELYEZETT – REIDER-TABÁNI ERZSÉBET

Reider-Tabáni Erzsébet: Az igazi bohócdoktor

Minden olyan gyorsan történt, egyik nap még vígan játszott velem, aztán a következő napon csak feküdt az ágyban. Ha szerettem volna valamit tőle, a többiek csak azt mondták, „Hagyd most anyát, nagyon beteg!” Én is voltam már beteg, de ez csak pár napig tart, nem?
Miért nem jön értem az óvodába? És miért fekszik már hetek óta? Egész nap csak köhög, tüsszög és fújja az orrát. Néha nem jön ki hang a száján, akkor nagyon vicces tud lenni. Anya, hol van a hangod? Várj! Megkeresem. – szoktam ezzel játszani és valahol az ágy alatt meg is találom. A hangját. De nélküle a játék nem ugyanaz. Ha jobban megnézem őt, kicsit megváltozott. Szomorú lett, azt hiszem.
Egyik nap hallottam, hogy sírt. Úgy csinált, hogy ne vegyem észre, de én akkor is tudom, hogy sírt. Talán én csináltam valami rosszat? Nem értem ezeket a felnőtteket. Ha megkérdezem tőlük, hogy mi a baj, akkor azt mondják, hogy semmi. Anya azt mondja, hogy a könnyeknek megvan a maguk helye és ideje. Biztos, hogy jó helyen vannak a párnáján?
Eldöntöttem, hogy felvidítom valahogy. A virágokat nagyon szereti, attól biztosan meggyógyul. Így festettem neki szép, színes virágokat. Anya nagyon örült az ajándékomnak, én pedig annak, hogy újra mosolyogni láttam, de sajnos nem gyógyult meg tőle. Buta virágok! Miért nem tudtatok segíteni? Biztos rossz virágokat rajzoltam!
Anya, azt mondta, nem a virágok tehetnek róla és hogy a gyógyulás egy folyamat, nem megy egyik percről a másikra. És a legfontosabb, hogy az embernek hinnie kell benne. Szerinte én vagyok a legjobb gyógyszer, és nem kell neki semmi más, hogy meggyógyuljon. Én úgy tudtam a gyógyszereket be kell szedni. Anya most be fog kapni engem?
Anya az én ébresztő órám. Olyan mintha minden reggel a nappal együtt kelne fel. Elég unalmas, mikor állandóan azt mondja, hogy gyere Emmácska, nézd meg, milyen gyönyörű a napfelkelte. Jól van anya, már ezerszer láttam! Anya szerint minden nap másképp kel fel a nap, sohasem ugyanúgy, ezért nem lehet megunni. És minden nap tartogat valami csodát, ezért kell örülni a reggeleknek. Egyik reggel úgy ébresztett, hogy énekelt nekem valami Good morning(ejtsd: gudmorning) című idegesítő dalt. Mondtam neki, hogy hazudott, mert aki énekel, az nem beteg! Vagy a kettő nem függ össze? Olyan bonyolultak a felnőttek. Hogyan tud a lelke boldog lenni, a teste pedig boldogtalan?
Anya sokszor elment itthonról, azt mondta kezelésekre jár, meg különböző vizsgálatokra. Ilyenkor megnézték a szívét, a tüdejét, az orrát, még a vérét is. Egyik nap hazajött és láttam, hogy mindkét karja be van kötve. Ezt a látványt, sohasem fogom elfelejteni! Azt mondta, vért vettek tőle, de szerintem kiszívták a vérét.
Elmesélte, hogy találkozott egy dokival, aki el fogja őt altatni. Anya olyan lesz, mint Csipkerózsika! Kórházba fog menni és én el szeretném kísérni, de nem engedik. Egyik este láttam, ahogy anya becsomagolt egy táskába pizsamát, törülközőt, meg papucsot. Azt mondta, holnap, nagy nap lesz, mert újjá fog születni. Én ezt nem értem, anya megint kisbaba lesz?
Egyik este odahívott magához:
– Emma, gyere, ölelj meg, mert két napig nem fogunk találkozni. Jó kislány légy és tudod, hogy mindig veled vagyok, még ha nem is vagyok itt. – mondta.
– Itt vagy bent, igaz? – és rámutattam a szívemre. De hogy vagy ott?
– Nagyon közel állunk egymáshoz és minél jobban szeretsz, annál jobban bementem oda.
– De hogy másztál oda be, mikor itt vagy kint?
– Valahogy így – és megölelt.
– Anya, szeretlek!
– Én is szeretlek! Te is itt vagy bent nekem, ugye tudod?
– Igen. De csak a szívemben legyél, ne az egész testemben, főleg ne a szememben, mert akkor nem látok tőled semmit!
– Jól van.
Láttam, hogy anya nevet, de mégis könnyes volt a szeme. Nem tudok kiigazodni a felnőtteken. Most akkor jót, vagy rosszat mondtam?
Nagyon boldog voltam, amikor anya hazajött a kórházból, valami kötés volt az orrán és azt mondták neki, hogy egy hétig nem emelhet. Szomorú lettem, mert akkor engem sem tud úgy megölelni, ahogy szokott. Mondtam neki, hogy hiányzik az ölelése, ezért kitalált az ágyikóban is egy hasonló helyzetet ahhoz, ami a szokásos ölelési módszerünk. Ültünk így pár percig, mintha megint kisbaba lettem volna. Úgy imádom az anyukámat, mert szeret engem és jó velem. Éppen ezért vigyáznom kell rá. Sokszor rajtakaptam, hogy megpróbált lehajolni és rászóltam, hogy nem szabad. Szerettem volna, ha újra játszik velem. Anya megengedte, hogy az ágyába behozzam a játékokat és kedvenc könyvemet, a Kerekítőt is elővettem. Mondtam anyának, hogy most egy mondókát biztosan nem tudunk eljátszani és fellapoztam a könyvet, Az én is pisze, te is piszénél. Anya nevetett és azt mondta, hogy én egy igazi bohócdoktor vagyok.

FŐSZERKESZTŐI DICSÉRET – 18 ÉV FELETTIEK – BOROSS TERÉZ ILONA

Boross Teréz: Az otthon bensősége felemel

Férjemnek

I

a szeretet virágait hoztad nekem
a Boráros téri HÉV – állomásról
színes árnyalatokban pompázott
az étkező pult tetején a faperem

kövek dalától visszhangzó hegyen
kacagó csodákkal lejtett körül
a sok sok pici gyerekhangocska
futkározott hátunkon a meleg

gyermeki szó illatában terem
a teremtés bája bújócskázott
végtelen kapujában megölelt
a békességes bújó szerelem

II

nem tudott megtéveszteni a tőr
dúsan mártotta szívembe élét
hűségemet olcsó piacra vitte
semmire becsülte szeretetünk

most egymás mellett állunk őrt
növekvő homályban is szeretlek
félelem nélkül kiállunk együtt
védjük családunk lélek-melegét

ma egymás mellett állunk őrt
a homály sűrűjében fogom kezed
szakítaná szét mit Isten kötött egybe
gyermekeink szíve pulzál köröttünk

 

FŐSZERKESZTŐI DICSÉRET – 18 ÉV ALATTIAK – LINKECS FRUZSINA

Linkecs Fruzsina: Hipotermia

Ajkaid kékek. Tested jég fedi.
Szíved egyre lassabban ver, már hallani is alig lehet.
Olyan hideg vagy, szinte teljesen kihűltél.
Nem is reszketsz, a tested sem védekezik többé.
Szólnál, de csak fájdalmas sóhaj hagyja el szád,
ami elhal a kettőnk közti csendben.
Sírni sem tudsz. Könnyed a szemed sarkára fagy.
Meg fogsz halni.
Talán búcsúznom kéne. De mégis mit mondhatnék?
Vagy, aki vagy,
és én szeretlek azért, aki vagy,
S mert szeretlek, elmondom, hogy Te vagy az Ég.
Az Ég összes Csillaga.
A Világegyetem, és annak minden felfedezetlen Galaxisa.
Te vagy a Hold, a Holdnak sápadt fénye.
Sóhaj, amit senki nem hall a nyári éjben.
A kívánság, amit egy hullócsillagnak suttogtam.
Te vagy a szerelem, mely elhamvadt bennem,
majd mint Főnix, a porból lánggal feltámadt,
s most tűzként lobog mellkasomban.
Rád nézek újra, Te rám nézel.
Úgy, ahogy mindig is szerettem volna.
Megsimítom arcod, úgy teszek,
mintha örökké élhetnénk ebben a torz pillanatban.
Apró könnycseppem kézfejedre hull, rögtön odafagy.
Mellkasod egyre lassabban emelkedik, s egyszer csak nem mozog tovább.
Szemeid tágra nyíltan már egy másik valóságot fürkésznek,
de még mindig olyan, mintha rám néznél…
És talán tényleg, örökre engem is néznél,
ha itt maradnék, a szavakkal együtt, amiket soha nem mondtam ki.

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…