Maradék nélkül

 

Ha vágynak is néha szabadságra a nők, hát nem olyanra, amilyet én kaptam. Már majdnem huszonöt éve történt.  Advent volt, készülődtünk. A hó akkor sem esett, de a karácsony hangulata a pocsolyákon át is megérkezett az iskolába.  A gyerekek minden módon csalogatták az ünnepet. Télapó nevében apró ajándékokkal kedveskedtek egymásnak, sítáborokat szerveztek, találgatták mit kapnak majd karácsonyra. Ilyenkor közelebb kerül egymáshoz a tanár és a diák is. Mindjárt itt a félév, kiérdemeltünk már néhány nap pihenőt a katedra mindkét oldalán.

A sors azonban nemigen mérlegeli, hogy ki mit érdemel. A sors fátum. Olyan, mint az ember bőre. Bele kell illeszkedni, el kell fogadni, nem cserélhető. Sokat nem szépíthetünk rajta, viselnünk kell foltjaival, sebhelyeivel együtt. Még karácsony előtt érkezett meg döbbenetbe, kétségbe esésbe csomagolva végleges függetlenségem, felelősségem, gyászszalaggal átkötve. A férjem szinte előzmények nélkül átaludta magát, odaátra. Valami volt a levegőben azon az éjjelen. A kutyák vonyítottak, tán telehold is volt, rosszul aludtunk. Reggel késve ébredtünk én is, meg a gyerekeim is. Apa nem. Ő már soha többé nem vett részt a reggeli kapkodásban, a mindennapokban. Rám hagyott két kisiskolás gyereket, az akkor még hitelekkel terhelt félkész családi házat, a múltat, jelent és jövőt.

– Megrendültem? – Persze.

– Összeomlottam? – Nem tehettem.

Anyám nyolc gyereket nevelt fel. Igaz, nem egyedül, de egy fizetésből.

Sokszor hallottam tőle: „Megbolondulni se volt időm!” Hát most így éreztem én is. Volt, hogy három iskolában is tanítottam a főállás mellett óraadóként . Többletmunkákat vállaltam, sodortak az  események, menekültem a munkába. Ijedtemben, de tényleg csak ijedtemben, olyan sikeres vállalkozásba fogtam, hogy két éven belül szánalomra méltó özvegyasszonyból irigyelt üzletasszonnyá váltam. Talán túlvilági segítséggel, de nagyon is evilági árnyakkal. Megérkeztek az első névtelen, gyalázkodó levelek, zsarolási kísérletek. Álltam a sarat. Dicsekedhetnék azzal, hogy ingatlant, autót vettem, rendeztem az adósságokat, felneveltem a két gyereket, de az igazi teljesítmény az volt, hogy a semmiből felépítettem valamit. A vállalkozás nemcsak anyagiakkal hálálta meg a sok munkát, a vakrepülést, hanem tartást, önbizalmat adott, amit most sem vehet el tőlem senki.

– Magánélet?

– Miféle magánélet? – Többet kaptam az élettől, mint amit hajdan, az Isten háta mögötti kis borsodi faluban, a család nyolcadik szülöttjének bárki megjósolt volna. A magánéleti boldogságom viszont einstand áldozata lett. Bármit nem kaphatunk meg a sorstól. Ingyen biztosan nem. Fizetnünk kell, azzal, amink van, vagy amink lehetne. A pénz átmeneti hiánya a mértéktelen munka, a megszeppent egészség, vagy a feláldozott magánélet árán élhető túl. Az időhiány ugyanezeket a valutákat fogadja el legszívesebben.

Nem döntöttem el előre, hogy soha senki nem kerülhet a közelembe és ez nem is volt így. De a férfiak tartanak a sikeres nőktől és a két kiskorú sem növelte az esélyeimet. Nyitottnak lenni kevés, pedig időt is szakítottam volna arra, akire érdemes.  Csak egy férfi forgolódott kitartóbban körülöttem, de egy idő után ő is azt mondta, hogy kisebbségi érzése lenne mellettem és eltűnt.

Még egy említésre méltó férfi akadt az utamba, Kálmán. Vele munka oldalról kezdődött valami nagyon természetes, kellemes partnerkapcsolat. Amikor azonban a sok jóízű beszélgetés kezdett vonzalommá érni, ő is kitért előlem. Egyedül maradtam, nagyon egyedül. Idővel a gyerekek is kirepültek, és én közben hatvanhét éves lettem. Soha nem regisztráltam társkereső oldalakra, most meg már minek? A legmagasabb korcsoport 50+, a hatvanhét ettől fényévnyire áll. (Bár logikailag belefér, plusznak plusz.) A legbölcsebb gondolkodók szerint ugyan nem azért nincs szerelem az életünkben, mert öregszünk, hanem éppen fordítva. Azért öregszünk, mert nincs szerelem az életünkben! Igaz lehet, tetszik a gondolat, de nem vigasztal. A hatvanhét akkor is hatvanhét. Próbálom elfogadni, megszokni ezt a számot. Prímszám, semmi más nem jut róla az eszembe. Nem osztható csak eggyel és önmagával maradék nélkül. Én meg esélyek nélkül… Vigasztalan vagyok, de akárki akkor sem kell. Bámulhatok ki továbbra is az ablakon, hátha az a bizonyos királyfi ide tévedne hosszú bolyongása után. Nem járt erre, valami más történt.

Előkerült Kálmán. Tizenvalahány évvel lehet több a vállán. Nyomtalanul nem múlik el ennyi idő, de a feszengő mozdulatok, a tekintet, a visszafogott mosoly ugyanaz. A beszélgetés szavai újra egymásba ölelkeznek, de a hallgatás most is ráül a tisztázatlan érzésekre. Emlékszik mindenre, ahogy én is.  Tudom, hogy jelentősége lehet ennek a találkozásnak, ahogy ő is. Egy nagyobb társaságban találkozunk ismét, most is kerülgetjük egymást. Elsodródik, mással beszélget, de vissza-visszafordul. Köszön, csak köszön. Ha tudná, milyen beszédes a hallgatása, a tartózkodása!  Egy-két pillanatra rám néz, mosoly nélkül, elgondolkozva, aztán hirtelen ellenkező irányba indul. Biztos vagyok benne, hogy érzi a hátában a tekintetemet. Megáll egy helyi alkalmazott előtt, valamit mond neki és megérinti az arcát.

Hahó! Az a simogatás engem illet, nekem jár! Kálmán agya már percekkel ezelőtt megfogalmazta a szándékot, akkor, amikor a szemüvege mögé bújva végigmért. Engem akart megérinteni, csak idő kellett, hogy eljusson a cselekvés parancsa a zsigerekig, az izmokig.  Ez a pillanat az enyém! Kizárólag az enyém.

-Úristen!- Miket írok? Miféle eszement gondolatok, vágyak ezek?

-Hatvanhét éves vagyok! A hatvanhét – mint tudjuk- prímszám. Nem osztható csak önmagával és eggyel. De ezzel az eggyel igen! Ezzel osztható, ezzel most is osztható lenne.  Maradék nélkül.

 

 

 

  1. Mester Éva

 

B. Mester Éva az Irodalmi Rádió szerzője. Hét testvérem volt, hat állandó lakcímem és tíz munkahelyem. Van két…