Napsugár

 

Amikor fényképet nézegetünk, általában mosolygunk. Egy kedves emlék, talán egy azóta elköltözött rokon fényérzékeny papírra mentett vonásai, de különösen a gyermekfotók melengetik az ember lelkét. Milyen aranyos volt, mennyit nőtt azóta, hogy hasonlít egyik, vagy másik családtagra!

A kislányt Napsugárnak hívták. Nem félt a fotóstól. Gátlásait és három évének összes szókincsét szétszórta, már a mondókáknál, tartott. A fényképész rutinosan bánt vele. Először megmutatta a játékokat, melyek később kellékekké váltak. Kiskötény, mesekönyv, labda, bicikli. Egy egész sorozat készült a nehezen született kislányról, akit ilyen különleges névvel tüntettek ki a szülők, mint életük legnagyobb ajándékát.

  • Hű, de szép neved van! – dicsérte a fényképész, hogy fenntartsa a kislány bizalmát. Még hátravolt jó néhány beállítás.
  • Lehet ezt a nevet anyakönyveztetni? – kérdezte a felnőtteket, hogy mosolygóssá váljon a program. Hallotta már ezt a különös nevet, de soha nem találkozott senkivel, aki ezt viselte volna. Ő is tudta, hogy anyakönyvezhető, különben nem így hívnák a gyereket, de a beszélgetés legalább olyan fontos egy fotós számára, mint a jó világítás. Szívesebben mutatkoznak meg a fotóalanyok, közelebb lehet kerülni a lelkükhöz.

Még néhány kattintás, mosollyal, mosoly nélkül, játékokkal, tágra nyílt szemmel, mozgásban, ülve, állva, megigazított copfokkal és már meg is történt az óvoda előtti kor minden bájának rögzítése az örökkévalóság számára.

  • Igazi kis művésznő voltál, egy hét múlva készen is lesznek a fényképek.

A fotózásra elkísérte a kislányt anyukája és nagymamája is. Klári mama – ahogy az unokája hívta – a kosztpénzből csipegetett el annyit, hogy ki tudja fizetni a fényképsorozatot. Két köbméter fát is vehetett volna ugyanennyi pénzből, de most ez volt a fontosabb. Két köbméter télig sem tartana ki, a hasogatott fa meg ki sem telne ugyanennyiből. Nem is szoktak olyat venni, ők szokták felhasogatni az öreggel. Minden forint számít. A vő alig van itthon, segítségre nem futja, szívességből meg ma már nem dolgozik senki. Most még tavasz van, várhat a téli tüzelő gondja.

Klárinak ez az egy unokája volt, rajongott érte. Lánya második házasságát taposta már, de az új vő sem tudott közel kerülni anyósa szívéhez. Hogy a diplomás lányát értékelte-e túl, vagy a választás volt ismét elhamarkodott, homály fedi. Sokszor mondogatta, rendes családi életet csak házasságban lehet megélni. Felnőttként keresztelkedett meg a nagylány, először templomi esküvő is volt, komolyan gondolta a holtomiglan-holtodiglant. Mégsem volt áldás a korábbi házasságán, gyermek sem született abból a kapcsolatból. Aztán vagy a saját család utáni vágy erősödött fel benne, vagy az új szerelem adta vissza a hitét, de harmincas éveiben az első kudarc után, újra férjhez ment.

  • Tulajdonképpen mi bajod van Péterrel? – kérdezte szomszédasszonya, már-már barátnő rangban. – Péter, Klári lányának a jelenlegi férje, Napsugár édesapja, de még most sem igazán családtag. Külföldön dolgozik évek óta, csak időnként tud hazalátogatni. Úgy gondoskodik a kis családjáról, ahogy tud. Felesége már harmadik éve itthon neveli a kicsit. A kertes ház kedvéért a szülőkhöz költöztek. A babának a jó levegő, az öregeknek a segítség megfizethetetlen lesz. így gondolták.
  • Az, hogy mindig az anyját védi. Véletlenül találkoztunk az utcán, és előadta, hogy milyen beteg! Semmilyen! Nem százalékolták le, pedig a szív nem játék, ha baja lenne a szívének, leszázalékolták volna. Mindig csak sajnáltatja magát, ez a lökött fia meg beveszi.
  • De hát ő az édesanyja! Hozzá kötődik, persze hogy védi.
  • Az én házamban ne védje! Milyen nő az, aki a férje mellett szeretőt tartott? Annyit sem tud felmutatni egész élete munkája erdményeként, hogy a felnőtt fiának egy önálló szobája lett volna. Ez az én házam! Ha nem tetszik, fogja meg a kis felesége és gyereke kezét és el lehet menni.

A szomszédasszony nem értette ezt az ingerültséget. Visszahúzódott saját gondolatai közé, titkok gyötörték. A fiatalasszony már jóval korábban elmondta neki, hogy nagyon nagy bajban vannak. Nem is a devizaalapú lakáshitel, hanem az üzleti partner szélhámossága miatt úszik a pesti ingatlan. Más vagyonuk nincs, de azt már eladni sem lehet, rátenyerelt a bank. Miközben a korábbi üzlettárs valahol Dél-Afrikában használta legutóbb bizonyíthatóan egyik bankkártyáját, ők búcsút inthetnek eddigi közös életük egyetlen bázisának, oltalmának. Még ha el is lehetne adni nyomott áron, csak kárenyhítésre lenne elég a pénz, kilencjegyű szám a követelés összege! Sajnos már nem is rendelkezhetnek a lakással. Eközben a másiknak bottal üthetik a nyomát, éli világát. Nem hagyott ügyvédre, még nyugtató gyógyszerekre valót sem.

  • De anyának ne tessék elmondani, a világért sem! Agyér infarktus után örülünk, hogy így is van, ahogy van. Leszázalékolták, kevés pénzt kap, de pihengethet nap közben. Én is segítek, amit csak tudok, de egy ilyen hír nagyon felzaklatná. Megpróbálunk valami megoldást találni. Péter is azért hajt, kint többet tud keresni. Anya csak annyit tud, hogy el akarjuk adni a pesti lakást, de az igazi okát nem is sejti.

Ezek a titkok a legrosszabbak. Agyonnyomnak, elköteleznek, de semmit sem adnak. Pedig legszívesebben leállította volna Klárit, de hát megígérte, hogy nem szól a fiatalok kilátástalan helyzetéről, és a betegség rosszabbodását sem szerette volna megkockáztatni a tények feltárásával.

Ráadásul, Klári is pakolt a lelkére korábban elmondhatatlan súlyokat. Nem volt szabad beszélnie arról a fiatalok előtt, hogy az öreg nem akar végrendelkezni. Nekik is második házasságuk ez már. A férj idősebb vagy tizenöt évvel, ennek megfelelő, megroggyant egészséggel. Bőven hetven fölött jár már. Mostanában az utcára sem megy ki, csak a kertben tesz – vesz. Korábbi házasságából van egy felnőtt gyereke, aki soha rá nem nyitotta az ajtót, de örökölni biztosan eljönne! Ehhez a házhoz a világon semmi köze! Együtt építették a két kezükkel, ez csak a közös gyereké lehet. A jognak azonban ez az érvelés kevés, aláírt papírokat akar. Az öreg meg ódzkodik. Érthetetlen, hogy miért?

  • Én tudok vidéken egy takaros kis családi házat. Nem érdekel? Ettől kisebb, de elférnétek ott kettecskén, vagy többen is. Van kert, összkomfort, a közelben buszmegálló, még kórház is, úgy öt kilométerre. Munkalehetőség viszont nincs, a fiatalok ezért nem érdeklődnek. Nekik munkahely is kellene, nemcsak fedél. Ugyanezért viszont nagyon olcsó ott az ingatlan. De titeket a nyugdíj ott is megtalálna. Maradna valamennyi pénzetek ennek a háznak az árából, úgy rendezhetnétek az osztozkodást, ahogy most akarjátok, és maradna egy kis tartalékotok is. Le vagy százalékolva, mi lesz veled, ha véletlenül magadra maradsz? Egyedül egyiken sem tudnátok ezt a házat fenntartani, túl nagy.

Klári mama végignézett a most virágzó borsósorokon, a katonásan felvonuló hagymaszárakon, aztán felnézett a gesztenyefára, ami szintén most borult virágba. Semmi haszna nem volt ennek a fának, túl sok helyet foglalt. Legalább diófa lenne, árnyéka annak is van, a dió meg nagyon becses advent idején. Mégsem akartak megszabadulni a gesztenyefától soha. A szomszédasszony már nem várt választ. Tudta, innen nem mozdul már a két idős ember sehová. Marad minden a régiben. Mi lesz a nászasszonnyal, a fiatalok problémájával, az egyre szaporodó egészségi gondokkal, az örökséggel? Ki tudja!  Feltehetően, minden jelenlegi megoldatlan kérdés túléli őket. Majd a sors elrendezi valahogy.

Eltelt egy hét, elkészültek a fotók. Aznap senkinek nem fájt semmije, vagy csak megfeledkeztek róla. Az unoka felhőtlen, megörökített mosolya, tiszta tekintete most már mindig velük marad, bárhogy alakul. A fényképek hátterében csak egy megvilágított vászon látható, ami eltakarta az összes titkot, betegséget, bizonytalanságot.  Az még nem az unoka gondja. Az arcára vetítődő árnyékokat a fotós, a sorsára leselkedő árnyakat most még a szülők hárítják. Ahogy tudják, ameddig bírják.

A gyermek kálváriája később kezdődik, de jönni fog. Akkor is, ha Napsugár a neve.

B. Mester Éva az Irodalmi Rádió szerzője. Hét testvérem volt, hat állandó lakcímem és tíz munkahelyem. Van két…