Nem hall, nem lát, nem beszél

 

Annának már délelőtt rossz kedve volt. Egy kisvárosi gimnáziumban tanított, ami talán éppen a végnapjait élte. Valamikor több mint négyszázan jártak ide, most a fele sem. A pályája elején senki nem gondol erre. Létezhet ilyen? Tanárhiányról már hallottunk, de gyerek hiány!?  Az új tanévre húsz új tanuló sem jelentkezett, miközben nyolcvanan végeznek. Milyen arány ez? Nincs az a fenntartó, aki megfelelő létszám és arányos normatíva nélkül képes lenne eredményesen finanszírozni egy intézmény működését. Végzett itt valaki demográfiai számításokat? Az oktatás tartható színvonalának egy részét már így is feláldozta az iskola. Rég megszűntek a felvételi vizsgák, jöhet boldog, boldogtalan. Mi lesz ebből? Indul egyáltalán ősszel új tanév?

Korábban önkormányzati fenntartású volt az intézmény, csak néhány éve vette át az egyház. Ettől azonban még stabilabb, kettős finanszírozást vártak. Nem így lett. Eleinte mindenre volt pénz, aztán krétára sem, ahogy mondani szokták. A tantestület menthetetlenül két részre szakadt. Voltak, akik a régi, önkormányzati időket sírták vissza, voltak, akik az új vezetés mellé álltak. Az információk csak pusmogás formájában jöttek, mentek. Suttogták, hogy másfelé csorog a pénz, hogy a felújított iskolaépületre szemet vetett egy másik intézmény, hogy az adóhivatal is vizsgálódik a be nem fizetett járulékok ügyében. Mindez sajnos hihető volt, hiszen a bérfizetések is akadoztak már.

Csak néhány fős csoportokban folyt az iskola jövőjének latolgatása. A feszültség, a bizalmatlanság atomjaira szedte szét az egyszervolt kollektívát. Legjobb csendben maradni. Aki nem hall, nem lát, nem beszél, megúszhatja, amint azt a bölcs majmocskák is tanítják. Itt erőteljes karcsúsítás, összevonások és elbocsájtások várhatók. Ebben a közegben, a teljes összeomlás előtt, senki nem visel – a tiltakozás jelképévé vált – kockás inget. Pedig lenne mi ellen tiltakozni. Csak a követelmények és a leterheltség van az egekben. Ráadásul a gyerekek is érzik, hogy baj van, többen szívességnek érzik, hogy egyáltalán bejárnak és ennek hangot is adnak. Pimasz megjegyzéseket is megengednek néhányan maguknak, ami bármelyik tanár hangulatát összetörné, hát még a tanárnőét!

  • Ha elkéstem, hát elkéstem. Magára addig lesz itt szükség, amíg mi bejárunk!

Anna szomorú volt és tanácstalan. Mit kezdjen egy ilyen mondattal? Ráadásul az osztály is a későn jövő mellé állt. Egyetértő röhögéssel tüntettek, maguk sem tudták, hogy mi ellen.

A tanárnő ötvenen túl már csak a nyugdíjazását várta, efféle viharokra nem volt felkészülve. Földrajz – biológia szakjával nem is igen látta át a helyzet bonyolultságát. Más munkahely után nézzen? Melyik iskolába, kinek kellene ő nyugdíjazás előtt? Egy idősebb tanár alkalmazása mindig drágább a fenntartónak, mint egy fiatal, a bértábla miatt. Lassan ez lesz az alkalmazás kizárólagos szempontja. Van olyan kolléganő, aki azért nem írt portfóliót, hogy a kötelező előreléptetés miatt ne legyen túl drága pont őt megtartani. Azért ez már vadhajtás, a javából! Ne akarjon szakmai koronát, mert kiszorulhat miatta a pénzügyi keretekből? Hm! Márpedig itt szelektálás lesz, rövidesen! Vagy most változtasson pályát Anna, amikor tanárként már több mint harminc éve lépte át az iskola kapuját? Soha nem volt más munkahelye. Tartaléka meg végképp nincs annyi, hogy hat-hét évet kihúzzon munka és jövedelem nélkül. Tanfolyamok, idegenvezetés? Oda is a fiatalok kellenek. Talán majd János mond valami okosat. Ő is pedagógus a végzettségét tekintve, de már vagy húsz éve elhagyta a katedrát. Neki legalább már vannak pályaelhagyó tapasztalatai is.

János főállása mellett írogatott. Anna minden írását elolvasta, itta a szavait. Szerette azt a közvetlen, tiszta stílust, gondolati gazdagságot, ami írásait jellemezte. Kristálytiszta zuhatag! Ugyanakkor a felkészültsége is napnál világosabb volt, átragyogott a hétköznapi történetek egyszerűségén. Még akkor is, ha leszámítjuk Anna elfogultságát. Eleinte csak gratulált, pozitív kritikákat írt, majd egyre inkább rajongó levelekké váltak e-mail-jei. Korábban néhányszor ugyan sistergett közöttük a levegő, de János semmi jelét nem adta annak, hogy új fejezetet szeretne nyitni életében. Soha nem válaszolt, még csak meg sem köszönte a kedves sorokat. Annának azonban úgy kellett ez az egyre inkább elhatalmasodó bűvölet, mint egy falat kenyér. Talán a hétköznapi gondok elől akart menekülni ebbe az öntörvényei szerint bontakozó érzésbe, haladékot nyerni, erőt gyűjteni. Egyszer még az ereklyeként őrzött Dosztojevszkij idézetet is felhasználta, miszerint: „Szeretni valakit azt jelenti, úgy látni őt, ahogy Isten elképzelte.” Tatjána sem írt szebbeket Anyeginnek! – hogy az orosz íróknál maradjunk. Lehet, hogy pont ez volt a baj, a napsütésből is megárt a sok. A férfi besokallt, egyáltalán nem örült a látogatásnak.

  • Te mit keresel itt? – kérdezte, talán köszönés helyett.

Anna elsápadt, szemei kikerekedtek. Erre nem számított. Még egy idegennek is több udvariasság jár. Ő úgy érezte, hogy a barátságnál több az már, ami ideterelte ma is az útját. Hogy fogjon bele így a mondandójába? Amúgy is nehéz a kételyeket megfogalmazni. Még hozzá sem fogott, máris kiverte a biztosítékot? Annyi büszkeség még maradt benne, hogy nem tett fel kérdéseket, nem kért számon semmit, nem hisztizett. Kicsit összehúzta magát, szótlanságba bújt.

  • Korábban is mondtam már, hogy NEM! A leveleidből sem kérek, ne is dicsérj, tökéletesen elfogult vagy!

A nő nyelt egyet, pár másodpercig a férfira meredt, aztán valahogy felülemelkedett döbbenetén. Kicsit már kívülről, felülről látta a jelenetet. Óriási! Egyik zsákutcából a másik zsákutcába futott. Helybe jött egy újabb pofonért. Nesze nekem tanács, barátság, szerelem! Ez nem az én napom, de még csak nem is az én évem. Mit vétettem?  Melyik kínosabb? Ellehetetlenülni a szakmában, vagy fölöslegessé válni a magánéletben? Nem tudta mibe kapaszkodjon, kibe kapaszkodjon.

Anna utólag sem emlékezett, hogyan jutott el a buszmegállóig. Csak el innen, el!  Megint a három bölcs majom jutott az eszébe. Nem hall, nem lát, nem beszél? Csakhogy János látta, de nem kért a hívatlan vonzalomból. Ebben a korban? Mit kezdjen vele? Nincs szüksége rá. Anna is hallotta, hogy NEM, ő viszont nem akarta elhinni, hogy minden lepereg már a másikról. Mindketten hallgattak, soha nem beszéltek többé az egészről. Nem volt már tétje.

Pedig valamit mindketten éreztek. Emberek voltak.

B. Mester Éva az Irodalmi Rádió szerzője. Hét testvérem volt, hat állandó lakcímem és tíz munkahelyem. Van két…