A házuk falán egy kis négyszögletes bádogtábla hirdeti: Németh Géza víz- és gázszerelő mester. Németh majd húsz éve állt a környékbeli lakosság szolgálatában, szerelte, javította, bőrözte a csapokat, szifonokat, lefolyókat, gázkonvektorokat, kazánokat, kerti csapokat. Nem csak szülővárosában, hanem a környékbeli falvakba is kijárt. A megrendelői meg voltak elégedve vele, hiszen nagyon segítőkész volt, mert nem csak az elromlott csapokat, konvektorokat javította meg, hanem egyebeket is, amik nem is tartoztak a megrendelés körébe, így elromlott ajtózárakat, kertkapukat, kamra kilincset is javított, de ezeket teljesen ingyen tette.

Fiatalkorában az egyetemen művészettörténetet tanult. Élt-halt a régi mesterekért, csodálta kézügyességüket, ízlésüket, megfigyelőképességüket, fantáziájukat. Különösen a festőművészeket szerette. Egy-egy képüket akár órákig is el-elnézegette, figyelte, ahogy a művész a hátsó, sötét tónusokból halad az egyre világosabbak felé, a kompozíció felépítését, a színek harmóniáját, a művész ecsetkezelését. Egy-egy festőművésznek szinte valamennyi képét igyekezett megismerni, albumokat, katalógusokat böngészett, követte a művész életpályáját a fiatalkorától egészen haláláig, összehasonlítva a fiatalkori képeit az idősebb kori festményeivel.

Aztán egyszer egyetemista korában történt vele egy olyan dolog, amely az egész életét örökre megváltoztatta. Úgy harmadév utáni nyári szünetben egy közeli város bolhapiacán egy alkalmi árus holmijai között, fajansz mosdótálak, réztányérok társaságában, a mosdóállvány lábához támasztva képeket fedezett fel. A mosdóállványt kezdte el nézegetni, mintha az érdekelte volna, de közben a képek közé is bekukkantott. A három kép közül kettő virág csendéletet ábrázolt, szerinte gyengécske, sablonos képek voltak, de a harmadik, amelyik egy paraszti jelenetet ábrázolt borjúval, semmi kétség, a Dunakanyar egyik híres festőjétől származik. Végig a mosdóállványról tárgyalt az eladóval, majd kibökte, túl sokat kér érte, de hogy ne távozzon üres kézzel, hagyta, hogy az rátukmálja a három képet. Elvitte egy műkereskedőhöz, aki megerősítette, valóban remekművet talált. Ekkor világosodott meg számára, hogy az ő feladata, küldetése az, hogy ezeket a méltatlanul pajtákban, kamrákban kallódó, padláson porosodó elfeledett kincseket megtalálja, hogy azok aztán méltó helyükre kerüljenek, múzeumokba, galériákban. De azt is végiggondolta, hogy ezekbe a pajtákba, padlásokba nem mehet be csak úgy, ezek nem nyílnak meg előtte ismeretlenül, az kell, hogy az emberek maguk nyissák meg előtte az ajtókat, meg az is, hogy az emberek maguk tukmálják rá kacatjaikat. Ezért aztán az egyetemet nem is fejezte be, kitanulta a víz- gáz szerelő szakmát, s ennek révén bejuthatott a házakba a városba, sőt vidéken is. De ne higgye azt senki, hogy szabadon garázdálkodott más otthonában a szerelés ürügyén. Csak a tulajdonos engedélyével, jelenlétében lépett be bárhová is, semmihez sem nyúlt a szerelendő tárgyon kívül, igaz neki egy-két pillanat is elég volt arra, hogy felmérje, a szoba rejt-e műkincset vagy sem. Egy-két pillantás a falakra, egy-két pillantás a sarkokba, nincs-e a falhoz döntve valami, ami érdekes lehet. Ezért ajánlotta fel, hogy megjavítja a lógó kamra kilincset, vagy bezsírozza a pajta nyikorgó zárját.

Hosszú évek telnek ám el, amíg talál egy igazi, méltatlanul hányódó műremeket. A legutóbbi szerzeménye még most is bizsergeti a szívét. Egy vidéki házhoz hívták konvektorokat karbantartani, portalanítani egy őszi délután. Ez egyébként a legkedveltebb munkája, mert így mindjárt a szobákba mehet be. Itt is mind a két szobát megtekintette, s mindjárt látta, hogy csupán bekeretezett családi fotók lógnak mindenütt a falakról. Meg is dicsérte az idős nőt, hogy milyen kedves dolog, hogy körös-körül a gyerekek, unokák képeit láthatja. Az öregasszony örült a dicséretnek, de megjegyezte, hogy korábban, még az ura életében, néhány festmény is díszelgett a falakon. Németh Gézát mintha golyó találta volna el, úgy megrándult az egész teste a festmény szó hallatán, s addig kerülgette a témát, míg megtudta, hogy azokat a padlásra tették fel már sok-sok éve. Amikor végzett a szereléssel, úgy intézte, hogy még az udvaron időzzenek egy kicsit. Valami elbeszélésbe kezdett, de közben fel-felnézett a padlás felé. Úgy érezte, mintha mágnes vonzaná a tető felé, nem tudott mozdulni, az agya lázasan járt. – Anélkül nem szabad elmennem, hogy ezt a padlást meg nem néztem. Csak ez járt a fejében. Mint vadászkopót a szimata, úgy vonzotta ez a padlás.

– Hamarosan tetőfedőt kell majd hívatnia, látom, hogy ott az a tetőcserép már megindult lefele. Jönnek az őszi esők, majd a hó, nem maradhat így, átázik az egész ház – mondta vészjóslóan az idős nőnek. Az asszony tanácstalanul topogott.

– Talán tudnék ajánlani egy tetőfedőt, az majd megjavítja, de nem lesz olcsó. Németh látta, hogy az asszony kezd elszontyolodni, ezért hozzátette: azt az egy cserepet én is megigazíthatom, ezzel talán megelőzhetjük, hogy nagyobb baj legyen.

Az asszony hálálkodott, Németh Géza pedig felszabadultan sietett fel padlásra. Szerencséje volt, mert padlás rendezett, tiszta volt. Hamar észrevette a zsákok, kosarak, avas diók mögött a falhoz támasztott képeket. Bemászott értük a kosarak között és a világító ablak élé vitte őket. Ugyanúgy, mint egyetemista korában, lüktetni kezdtek az erek a fejében, nem kapott levegőt, forróság öntötte el. Mindig ezt érzi, amikor kincset talál. Két kép Szűz Máriát ábrázolta a kisdeddel, olcsó vásári alkotás, míg a harmadik kép, mérget vett volna rá, hogy nagybányai kép volt kazlakkal, folyóval, napon száradó ruhákkal. – Istenem, de gyönyörű-, kapkodta a levegőt.- Milyen méltatlanul, elfeledve állt falnak döntve ez a gyönyörűség. – Meglátod – szólt a képhez, nemsokára a méltó helyeden leszel! Pár perc alatt helyretette a félrecsúszott tetőcserepet és nyugodt arccal lement a padlásról.

– Ezt a három képet lehoztam, mert a kéménynek voltak támasztva, ez nagyon tűzveszélyes. Az öregasszony nagyon bosszankodott, hogy miért nem rakta akkor a fal mellé őket, most mit csináljon ezzel a három porfészekkel. Németh Géza látszólag röstelkedett, hogy nem volt ennyi esze, de hogy ne kelljen kerülgetni őket, inkább megvásárolta a képeket. Így került ez a nagybányai kép méltó helyére egy galériába. Ennek már legalább öt éve.

Most a városka nyugati részébe hívták eldugult vízcsapot javítani. Kollégájának is arra volt dolga, csak egy utcával lejjebb, így egy kocsival – kollégájáéval – mentek. A ház, ahova őt hívták, egy régi típusú, viszonylag jól karbantartott épület volt. Középkorú nő nyitott ajtót. A konyhában, ahol a dugulás volt egy kis vaskályha égett. – Kell egy kis rásegítés a konvektoroknak – magyarázta a nő. A dugulást Németh hamar elhárított, a lefolyó most már zavartalanul működött.

– Azért néhány pillantást vetnék a konvektorokra, nehogy később baj legyen

A nő készségesen bevezette a szerelőt a szobába, ahol a fűtőtest állt. Németh belépett az egyszerűen berendezett szobába, tekintete már az ajtóba a falakat pásztázta. A jobb oldali falon a tekintetet egy nagy barna keretbe foglalt kép vonzotta a legjobban. Nem hitt a szemének, mintha villám vágott volna beléje, a bécsi szecesszió egyik kiváló alakjának festményét látta az ormótlan, bogárpiszkos keretben. A halott napraforgó! Úgy érezte menten elájul. Remegő kézzel alig tudta felnyitni a konvektor tetejét, majd közömbösen a falra tekintett.

– Milyen szép ez a képkeret! Kár, hogy már egy kicsit megrongálódott. Restaurálni kellene.

– Ó, nem költök én már erre! Még az anyám kislány koromban azt tervezte, hogy a keretet felújíttatja és egy tükröt tetet bele a kép helyett. Ezt a festményt még a nagymamám kapta menyasszony korában a vőlegényétől, aki egy gazdag bécsi gabona kereskedő volt. Az anyámmal mi mindig csodálkoztunk azon, hogyan lehet egy fiatal lánynak egy ilyen ronda festményt adni, egy megbarnult, elszáradt növényt ahelyett, hogy egy üde rózsacsokrot vagy egy szép havas tájat vett volna a nagypapa – mondta az asszony.

– Nézze, az én apám képkeretező volt- füllentett a szerelő – még a szerszámai is megvannak. Szabadidőmben én is képkereteket újítok fel, s vásárokon eladom őket. Ha úgy gondolja, én szívesen megvásárolom a képet, úgy ahogy van, a otthon a kereten majd eldolgozgatok. Utána részletesen ecsetelte, miként kell majd a keret lepattogzott festékét, hiányzó elemeit pótolni, repedéseit elfedni, lecsiszolgatni, majd újra festeni az egészet.

A nő végül is ráállt, úgyis túl nagy és sötét volt ez a képkeret, benne az az elszáradt napraforgó, nem igen fog hiányozni neki. Egy méltányos összegben megállapodtak, amit Németh mindjárt ki is fizetett neki és örömében már azonnal vitte volna haza. De aztán eszébe jutott, hogy a kollégája autójával jöttek, nem akarta, hogy az meglássa, mi mással is foglalkozik ő. Esetleg még félreértené az egészet. Abban állapodtak meg az asszonnyal, hogy holnap délelőtt érte jön.

– Ne tessék vele semmit sem csinálni, majd én leakasztom a falról, lehet, hogy nehéz lesz!

Amikor haza ért, még mindig remegett a keze az idegességtől. Rögtön elővette a képzőművészeti lexikonokat, albumokat, s rá is talált arra, amit keresett. „…..a művész rövid kitérő után eljutott az olyan ábrázolásmódig, melyben a növények és dolgok alakja mindinkább antropomorf minőséget kap.” „…a napraforgó elégikus hangulatok tükörképévé válik.” Olvasta az egyik lexikonban. – És ez a gyöngyszem, ez a tökéletesség egy bogárpiszkos keretben, porban, pókhálóban lóg egy vidéki kisváros szobájában ahelyett, hogy egy tükörfényes galériában naponta emberek százai csodálhatnák. Úgy érezte, hogy most teljesítette be teljesen a küldetését, amikor neki köszönhetően ez a műremek méltó helyére kerül.

Elképzelte, hogy holnap pokrócba csavarva finoman a csomagtartóba helyezi a festményt, mint egy csecsemőt, otthon aztán lágy szőrű ecsettel finoman áttörli, inkább csak átsimogatja a vásznat, a kerethez nem nyúl, a restaurátor azt úgy is kidobja. Reggel korán kelt, alig várta, hogy kilenc óra elmúljon, nem akart túl korán menni, nehogy a nő lássa, milyen izgatott. Tíz óra felé ért a házhoz, az asszony barátságos arccal jött végig a járdán a kapuhoz.

– Már vártam – mondta. – Tegnap délután miután elment, volt időm, ezért mégiscsak levettem a falról a képet.

– Ó, nem kellett volna – szólt barátságosan Németh.

– Tudja, vagy húsz éve nem volt már tapétázva a szobában, a képet sem mozdította el senki. Elképzeltem, hogy milyen pókhálós lehet a fal, meg a kép hátoldala, nem akartam, hogy ezt maga lássa, ezért hát levettem. Aztán már ha levettem, meg is törölgettem. Képzelheti mennyi mocskot mostam le róla. Kétszer is vizet kellett cserélnem a lavórban, mire tisztítószeres vízzel le tudtam mosni a sok pókhálót, légypiszkot.

Németh egyre gyorsabb léptekkel ment a konyha ajtó felé, csak fél füllel hallotta, amit az asszony a tisztítószerekről, lavórokról beszél, de érezte, hogy belülről idegesség, feszültség fogja el.
– Nem kellett volna fáradnia – préselte ki magából a fogai között.

Az asszony élénken nyitotta be a konyha ajtót és színpadias mozdulattal mutatott a padlón elhelyezett, asztal lábához döntött üres képkeretre.

– Voilà!

A korábban barnának tűnő vaskos képkeret most határozottan sárga volt, az aranyozott gipsz rózsák szirmai sok helyen letöredeztek, az egyik sarokban az egész rózsa hiányzott. Németh Gézával forgott a világ. Szíve úgy vert, mint egy gőzkalapács, hideg verejték lepte el a homlokát.

– A kép, mi van a képpel?- kérdezte elhaló hangon.

– Ó, ne törődjön maga azzal, azt nem kell cipelnie! Kidobtam.

– De hová tette, az istenért? – türtőztette magát Németh, de úgy érezte, hogy szétrobban a feje.

– Ne aggódjon, könnyen kijött a kép, nem lett semmi baja a keretnek. Először késsel behasítottam a festményt, utána már könnyen hozzáfértem és egyszerűen kiszerelhettem a keretből. Egy kicsit megtörtem a rámáját, amire kifeszítették a vásznat, így belefért az egész ebbe a vaskályhába.

Németh Géza úgy érezte, mintha késsel az ő mellkasát vágnák fel, az ő csontját törnék így és égne a kályhában, de nem bánta volna, ha a pokol tűzén égne vagy megnyílna előtte a föld és elsüllyedhetne, mert nézni sem bírja az üres keretet, hallgatni ezt az asszonyt.

– Nem kellett volna fáradnia – motyogta, mert csak ezt tudta kinyögni.

– Semmiség volt az egész – csilingelte az asszony.

Németh maga sem tudta, hogy hogyan került ki a házból. Arra emlékszik csak, hogy a képkeretet tompa puffanással a csomagtartóba tette, nem takargatta be az odakészített pokrócba, ahogy korábban eltervezte. Beült az autóba, mintha minden a legnagyobb rendben volna – hátha az asszony figyeli az ablakból. A szomszéd kis utcába kanyarodott be, ott megállt. Csak ült némán, hagyta, hogy könnyei végig csorogjanak az arcán.

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…