Márk nagyon szerette az életet. Annak minden szegletét, csücskét szerette. A főiskolát kitartó meneteléssel, gond nélkül elvégezte és utána mindjárt el is helyezkedett. Annál a cégnél talált munkát, ahol a főiskolai évei alatt a nyári gyakorlatát töltötte. Megszerette ezt a társaságot, munkát, valamint azt, hogy itt mindenki fiatal volt.

Ennek már négy éve. Nem zavarta, hogy naponta háromnegyed órát kellett buszoznia kora reggel és ugyanannyit este, visszafelé. Nem bánta a koránkelést sem, sőt, kifejezetten élvezte, hogy a kora reggeli kihalt utcákon konganak a léptei. Tüdeje megtelik friss levegővel, amint sietős léptekkel igyekszik a buszmegálló felé. Márk nem értett egyet azokkal az emberekkel, akik a munkahelyre utazást, ingázást egy gyűlölni való, szükséges rossz dolognak tartották, fárasztó, elpocsékolt időnek, amit igyekeztek olvasással, alvással elütni. Ő sohasem érezte nyűgnek az utazást. Bár minden nap ugyanazon falvak, mezők, ligetek, szántóföldek mentén halad a busz útja, de ezek a háromnegyed órák sohasem voltak egyformák. A táj, mint egy kaleidoszkóp, minden évszakban újabb és újabb csodálatos arcát mutatta.

Nem tudott betelni a falvakban a járda és az út közti mezsgyére ültetett meggyfák látványával. Ezek a fácskák tavasszal valamennyien egyszerre borultak hófehér, habos virágtengerbe. Olyanok voltak, mintha talpig patyolatba öltözött menyasszonyok állnának néma sorfalat az út mentén vagy egyfolytában iskolai ballagás lenne, ünnepivé varázsolva a reggeleket. A falvakat felváltó barna hátú szántóföldek is gyorsan zöldre váltottak, derékban kissé megtörtek, itt-ott ligetek húzódtak rajtuk, s a zöldellő fák között előbukkant a repcetáblák egyre jobban sárguló koszorúja.

Márk, amikor leszállt a végállomáson a buszról, sokszor úgy érezte, hogy egy élményekkel teli kirándulásról érkezett meg.

A nyár közeledtét az országút mentén a szántóföldek szélén álló akácfák virágzása jelezte. Némelyik fa nagyon magasra nőtt az idők folyamán, vihar tépte ágaikkal az égbe emelték fürtös virágaikat. Töveiknél a sok-sok elhullatott magból kikelt kis akácfa csemeték vékonyka virágaikat dédelgették. Amint az autóbusz útja a nyárba haladt át, úgy változott a színpad. A fehér ruhás lányok sorfala vörös szalaggá változott, tengernyi piros pipacs bontogatta szirmait az út két oldalán. Az igazi színpompát Márk számára az ősz hozta meg, amikor a cserjék, bokrok, fák lombja sárga, piros, bordó, barna színek lüktető szimfóniájában olvadt össze, mint egy tűzijáték, melyet csak ritkán tört meg az olajfák itt-ott felvillanó ezüstös levele. Aztán lassan nyugovóra tért a természet. A tél valóban nem volt mindig szép, különösen az utóbbi években, de Márk emlékszik azokra a telekre, amikor a szántóföldeket vastag hólepel borította és egy hatalmas, végeláthatatlan hómező tárult a szemei elé. A látóhatár szélén hunyorgó vörös nap hideg sugarai végig szikráztak a jeges hócsipkéken. Amikor csak gyéren lepi el a barázdákat a hó – mint az utóbbi években –, s az egész táj vigasztalanul kopár, a csoda Márk szemében akkor sem ért véget. A felhőknek egy különös játékát figyelte meg a horizonton, amint egymásba tekerednek, összekapaszkodva le- és felszállnak, úszkálnak, keringőznek a reggeli égbolton. Az unatkozó nap ezt a felhővalcert, mint egy ripacs vásári festő eltúlzott színeivel hol kékre, hol rózsaszínűre, vörösre vagy szürkére festette.

Márk a végállomásról egy könnyű séta után ért be a munkahelyére.

Korábban már volt néhány barátnője, ezek általában nem voltak hosszú kapcsolatok, tartósan nem élt együtt senkivel, mindig barátságban váltak el egymástól. Nem mintha nem vágyott volna egy tartós, tartalmas kapcsolatra, de nem siettette, úgy gondolta, hogy az majd eljön magától.

Szombatonként eljárogatott régi haverokkal, volt iskolatársakkal focizgatni, de legjobban kerékpározni szeretett szabadidejében.
A város egyik részén, nem messze szülei házától egy lankás dombon a folyó mentén egy kerékpár utat építettek. Szeretett ide felhajtani a biciklijével és lenézni onnan a folyóra, a folyó túloldalán végighúzódó erdőre és azon túl a kéklő hegyekre. A biciklizésnek, focizásnak köszönhetően Márk megőrizte fiús alakját. Amikor reggelente a munkahelye felé sietett, odasandított a kirakat üvegére és elégedetten szemlélte széles vállát, keskeny csípőjét.

Az egyik kicsit hűvösebb kora nyári reggelen Márk utolsóként szállt volna fel a buszra, amikor észrevette a busz felé szaladó fehér, vászonruhás lányt. A futásban szoknyája kissé felcsúszott, barna haja hosszasan lobogott utána a szélben. Márk a lányt előre engedte, aki köszönésképpen rámosolygott, Márkra villantva nagy, fekete szemeit. A fiúra a pillantás úgy hatott, mintha egy nagy feketeség zúdult volna rá. A lány bérletét felmutatva eltűnt az utasok között.

– Hogyhogy eddig nem vettem észre ezt a lányt?– tűnődött. – Pedig úgy látszik, rendszeresen utazik.
A végállomás felé már kevés volt az utas, így Márk könnyen megállapíthatta, hogy a lány már korábban leszállt valahol. Jókedvűen sétált munkahelye felé, szeme sarkából oda-odasandított a kirakat felé, ám egyszer meglepődve vette észre, hogy saját tükörképe helyett, két fénylő fekete szemet lát a kirakat üvegében. Azután azt is észre vette, hogy napközben többször bevillan előtte a busz felé szaladó fehér ruhás lány alakja, a rövid szoknya, hosszú haja, mint egy nagy barna madár szárnya repdes a vállai felett. Másnap reggel egy kicsit korábban ment a buszmegállóhoz, az utasok között fürkészett, hátha megpillantja a lányt. Hosszasan nézett abba az irányba, ahonnan előző nap szaladni látta, de a lány nem jött aznap, sőt még napok múlva sem.

Egyik reggel kevés utas volt a buszon, ebben közre játszott az is, hogy iskolai szünet volt, ülőhely is akadt itt-ott. Márk körülnézett és a busz belsejében meglátta a lányt. Hosszú haja szétterült a vállain és egy színes magazint lapozgatott. Márk gondolkodás nélkül ott termett és leült a lánnyal szembeni ülésre. A színes újságban tiffany lámpákat mutattak be, ami szinte kapóra jött Márknak. A nővére ugyanis készít ilyen lámpákat, egy tanfolyamon tanulta meg a technikáját. Gyakran segített neki az üveg darabkák kivágásában, csiszolásában. Gondolkodás nélkül belevágott az elbeszélésbe, hosszasan magyarázta a lámpakészítés folyamatát. A lány érdeklődve hallgatta, közben a fiú figyelte kivillanó szép fogait, amint mosolygott, finom bőrét, hosszú fehér nyakát.

– Smink nélkül is milyen szép ez a lány – állapította meg magában.

A magazin egy lámpa kiállításra hívta fel a figyelmet, Márk felvetette, hogy szívesen elkísérné a lányt egy alkalommal a kiállításra. A lány szabadkozott, hogy nem ér rá, aztán huss, az egyik megállóhelyen hirtelen leszállt a buszról. Márk leforrázva ült tovább. Nem az bántotta, hogy a lány visszautasította, hanem saját ostobasága. Ahelyett, hogy végig ő magyarázott, okoskodott, legalább a nevét megkérdezhette volna.

Esős napok következtek, minden nap esett valamilyen eső. Hol csak egy futó zápor, hol meg kitartó, apró szemű, szűnni nem akaró esőzés töltötte ki a napot. A reggeli buszon vizes esernyők, csurgó esőkabátos utasok tolták Márkot egyre beljebb a busz belseje fele, amikor a nedvesen gőzölgő utasok gyűrűjében megpillantotta a lányt. Ciklámen színű kardigánja feszült karján, orrán apró esőcseppek csillogtak. Márk odafurakodott hozzá, örült, hogy a lány ismerősként üdvözölte. Az egymást lökdöső, állandóan jövő-menő utasok között azért sikerült megtudnia, hogy a lányt Zitának hívják és főiskolára jár. Közben egy kövér férfi vizes esőkabátban közéjük furakodott, Márk csak annyit tudott kérdezni, hogy esetleg biciklizhetnének vasárnap az új kerékpár úton, de a lány vizsgákra hivatkozva ismét kitért a találkozás elől.

A munkahelyén aznap reggel Márkot az a hír fogadta, hogy a cég egy komoly megrendelést kapott, így mindenkire plusz feladat vár. Márk csoportjának olyan részfeladat jutott, melyre a megadott határidő már az első látásra is kevés volt. Bezárkóztak szobájukba, hangosan vitatkozva osztották ki maguk között a teendőiket. Márk nem bánta, hogy többlet munkája adódott, legalább lefoglalja magát addig, amíg Zita vizsgázik. Nem remélte, hogy hamarosan találkoznak, bár úgy érezte, bármennyire elfoglaltak mindketten, azért egy rövid sétát megengedhetnének maguknak, de hát a telefonszámát sem ismerte.

Végre szép, meleg, nyári napok következtek és ez eltartott legalább két hétig. Aztán egyik éjjel hatalmas felhőszakadás volt, dörgött, villámlott szinte egész éjszaka. Reggelre ugyan elállt az eső, de ködös, nedves, barátságtalan időt hagyott maga után. Márk munkahelyi problémát görgetve a fejében szállt fel a buszra és meglepődött, mikor Zitát megpillantotta hátul egy négyes ülésen. Örömmel sietett feléje és szerencsére a másik oldalon vele szemben talált egy ülőhelyet, ahova leülhetett. A lány is láthatóan örömmel fogadta Márk megjelenését, kedvesen mosolygott, elmondta, hogy néhány vizsgája még hátra van, most pedig konzultációra megy. Márk egy pillanat alatt elfelejtette a munkahelyi feszített tempót, az sem zavarta, hogy az állandóan jövő-menő utasok nehezítik a társalgást. Zita nevetése, kedves mondatai a szívében visszhangzottak. Lármás tinédzser csapat szállt fel, egymásnak kiabáltak, veszekedtek. Ismerős falvak, mezők mentén robogott a busz, a kiadós éjszakai eső folytán tisztára mosva, megfürödve álltak a fák az út szélén, a meggyfák az itt-ott sárguló bogyóikat mutogatták. A reggeli pára lassan leszállt, már-már a napsugár is előtűnt. Lassan elhagyták az utolsó falut is, mezőt is, a villanydúcok, villanyvezetékek sűrűsödni kezdtek, jelezték a város közeledtét. Ekkor az utasok halk beszélgetésének moraját egy hatalmas csattanás hangja szakította félbe. Egy olyan csattanásé vagy durranásé, mely olyan hangos és olyan erejű volt, mintha maga a bolygó robbant volna szerte-széjjel. A hatalmas erő Márkot először iszonyatos erővel hátra az ülés támlájához nyomta, majd előre lökte úgy, hogy homloka az előtte szemben ülő térdéhez csapódott. A fiú olyan erővel kapaszkodott az ülése karfájához, hogy ujjai szinte elfehéredtek, fogait csikorgatva szorította össze.

Az utasok ordítoztak, kiabáltak, sikoltoztak, közben olyan recsegés, ropogás hallatszott, mint amikor valaki száraz gallyakon lépdel. A busz roppant karosszériája, szilárd váza egy száraz ág vagy rőzse módjára recsegve roppant szét. Mintha egy hatalmas gólem vagy óriás transzformer vas tenyerével akarna gombócot formálni a járműből, acél ujjaival kedvére görgeti, gyúrja, formázza, mint egy marék tésztát a tenyerében, közben csövek, vázak, emberi csontok törnek, ablakok robbannak széjjel, emberek szorulnak a meggörbült idomok közé. Azután mintha megunná játékát, a busz hátsó felét kidobja a mezőre, az első részét a belerohanó kamionnal együtt nagy csörömpöléssel az úttestre pottyantja. Ezt követően egy nagy-nagy ijesztő csend támadt.

Márk is arra eszmélt fel, hogy hirtelen nagy csend és sötétség veszi körül. Fejében az erek vadul lüktetnek, hideg verejték lepi el az egész testét, nyelve mint egy száraz fadarab, nem mozdul. Próbál megmozdulni, de érezte, hogy minden oldalról szorosan körbe veszi valami nehéz vas szerkezet, mint egy kapszulába szorítva. Sem lábait, sem a kezeit nem tudja mozgatni. Ekkor az emberek szinte egyszerre szintén felocsúdtak, hangos kiabálás, ordítozás, segélykérés hangzik szinte mindenhonnan. Márk szeretett volna kiabálni, hiszen ő is itt van valahol, de száraz tapló nyelve nem engedett ki egyetlen hangot sem a száján. Ekkor közelről egy halk nyöszörgést hallott. Olyant mint egy dobozba zárt kiskutya vagy kismacska hallat, vagy egy csapdába esett kis állat kér segítséget, bár tudja, hogy mindenhonnan a halál leskelődik rá. Márk amennyire tudta, megpróbálta a fejét a hang irányába fordítani. Tőle nem messze egy résen kevés fény szűrődött át, s ennek fényében pillantott meg egy barna hajat, majd homlokot.

– Zita! -villant át az agyán, de rögtön fel is kiáltott. – Zita, te vagy az?

A lány hallva Márk hangját, hisztérikusan kiabálni kezdett.

– Meg fogok halni, beszorultam, segítsen valaki!

Márk, bár alig forgott a nyelve a szájában, próbálta megnyugtatni a lányt, de az egyre jobban kiabált, közben tenyerével a padlót csapkodta.

– Senki sem fog meghalni, te sem fogsz Zita!-ismételgette Márk. Ekkor a távolból egyre közeledő szirénák hangjai hallatszottak.

– Hallod, már jönnek a mentők, tűzoltók és kiszabadítanak bennünket. A lány újra sírni kezdett.

– Félek, hogy késő lesz, nagyon fáj a lábam, a derekam, nem tudok mozdulni. Hangosan sírt és fejét verte a padlóba. Márk kérlelni kezdte.

– Próbálj meg megnyugodni, próbálj valami másra gondolni, amíg ideérnek a mentők.

– Mi másra tudnék gondolni, mint arra, hogy itt fogunk meghalni?

– Ha meghalunk azért, ha meg nem halunk meg azért, elmondom, hogy én szerelmes vagyok beléd Zita! Tudod, mennyire sajnálom, hogy nem jöttél el a randira?

Zita abbahagyta a padló püffölését. Bár már 25 éves volt, nem foglalkozott a szerelemmel. Egy éve volt hátra a főiskola befejezéséig, addig kizárt mindent az életéből, ami ezt veszélyeztetné. Utána munkát keres, albérletet és elköltözik otthonról. Most az anyja családjával él. Azért gondolja ezt így, mert úgy érzi, hogy ő nem tagja ennek a családnak. Korábban amíg anyjával kettesben éltek, más volt. Apját nem ismerte, egész kicsi volt, amikor elhagyta őket. Goromba volt, így emlékszik rá. Tíz éves volt, amikor az anyja újra férjhez ment. Nevelőapja keveset volt otthon, kamionosként a külföldet járja. Később két húga is született. Anyja másodállást vállalt, mert úgymond szüksége van a pénzre. Így mindig neki kellett a kislányokért menni a napközibe, átnézni a leckéjüket, megvacsoráztatni őket, majd fürdés, lefektetés, utána tanulás. Anyja csak ezt követően jön haza, majd főzni kezd másnapra. Igazából nem is beszélnek egymással. Nevelőapja havonta ha egyszer hazajön, ilyenkor ad az anyjának egy csomó pénzt. Valójában nincs is szükség arra a hatvanezer forintra, amit a másodállásban keres. Talán akkor neki is több szabadideje lett volna, talán akkor elmehetett volna valakivel moziba, vagy biciklizni, s nem lepődött volna meg 25 éves korában, ha valaki azt mondja, hogy szerelmes belé.

– Én is nagyon bánom, hogy nem mentünk el randizni – mondta és hangja keményen csengett. Belegondolt abba, hogy esetleg meg is halhat és még soha nem volt szerelmes. Újra csapkodni és kiabálni kezdett.

– Mi lenne Zita -kezdte Márk- hogy amíg a mentősök megérkeznek, képzeletben elmennénk most erre a randira? Megmutatnám neked, amit annyira szerettem volna. Újra hideg verejték lepte el, majd váltakozva forróság. Levegő után kapkodott, de attól tartott, hogy Zita esetleg még jobban bepánikol, szerette volna ezért elterelni a figyelmét.

– Tudod, hogy a nyugati városrészen, ahol a domb van, építettek egy kerékpárutat? Szeretném, ha képzeletben most velem jönnél ezen az úton. Ez lenne a mi első randevúnk. Képzelj el egy nyári alkonyt a folyó mentén. Gyerekek játszanak a fehér köveken, faágakkal csapkodják a vizet. Menjünk fel a domb tetejére és most nézzél át a folyó túlsó oldalára. Erdő koszorúzza a folyó vonalát, az erdőből végtelen csönd és hűvösség árad. Nézd, ahogy a fák tükörképe látszik a folyóban! Először a barna törzsek sorakoznak egymás mellett, majd a zöld koronájuk ring a víz mozgásának ütemére, hol jobbra, hol balra. Olyan mintha zöld hajukat mosnák a folyóban. A víz is hol sötét, hol meg világosabb, kis fehér habok futkároznak rajta, némelyik mintha felröppenne, mint egy pillangó. Az erdőn túl nézd a zöld hegyeket, a távolabbiak már egész kéknek látszanak. Én itt szoktam állni a domb tetején, amikor lebukik a nap, ott a nagyobbik hegy mögött, ekkor a folyó felszíne ezüstösre változik. Várom, hogy a nap a két hegy között újra előbukkanjon.

– El tudod képzelni Zita? – kérdezte Márk, hangja egyre halkabbá vált, úgy érezte, hogy köhögés erőlteti.

– Igen, mindent látok magam előtt -szólt nyugodt hangon a lány. A domb alatt az utcáról nyílik egy kis presszó, ide fenn is érződik a belőle kiáradó vanília és kávé illata. Még a kávés kanalak koccanását is hallom az üvegasztalokon.

– Ez a legszebb az egészben -folytatta Márk. A napsugarak ekkor a folyót egy csíkban világítják be, az aranysárga fénysugarak mint egy híd, úgy fogják át a folyót. Azt képzeltem el korábban, hogy ekkor lejövünk a dombról, le az aranyhíd lábához és képzeletben végigmegyünk az aranyhídon. Mi ketten, egészen az erdőig.

Márk érezhetően nehezen vette a levegőt, hangja suttogóvá vált.

– Rosszul vagy Márk?-kérdezte Zita. Majd én folytatom. Tehát lemegyünk az aranyhíd lábához a völgybe. A napsugarak nem csak a folyót aranyozzák be egy csíkban, hanem bennünket is, meg a körülöttünk lévő fűszálakat és bokrokat. Szemben pedig olyan vakító a fénysugár, hogy az erdőt nem is látni, csak a kéklő hegyeket. Gyere Márk, most keljünk át az aranyhídon, mint király és királynő. Arany palástunkat fújja a szél, amint könnyű léptekkel haladunk a híd felett. Ugye így lesz egyszer, Márk?

Ekkor már hallani lehetett, hogy a tűzoltók elkezdték leszedni a roncsra zuhant nehéz fémlapokat, amiket a kamion szállított. Az összepréselődött szerkezeti elemek közül a tűzoltók először Zitát szabadították ki. Ahogy levágták a busz összenyomott oldallemezeit is, erős fény zúdult a lány szemébe, mintha az aranyhíd folytatása lenne. Óvatosan emelték ki a roncsok közül. Zita behunyt szemmel tűrte, hogy valaki puha, langyos gézzel megtörölje az arcát, nyelvét, érezte az apró tűszúrásokat is a karján. Az orvos rövid, egyszavas parancsait már csak nagyon távolról hallotta, azt is csak nagyon messziről érezte, hogy hordágyra szíjazzák, s a helikopterhez szaladnak vele. Az egyik mentős még visszajött a Márkot ellátó orvoshoz.

– Ha a lány mellett van még hely, a fiatalembert is vihetjük? -kérdezte. Az orvos nem fordult meg, csak a válla felett válaszolt:

– Sajnos már meghalt, ne várják!

Zitát kórházba szállították. Többször műtötték, de deréktól lefelé sajnos béna maradt. Az egyik műtét során agyvérzést kapott, beszédközpontja sérült, szép arca ferde maradt, szája bal oldalon kissé lefittyedt, alsó szemhéja is megereszkedett. – Jobb lenne a helyzete, ha együtt működőbb lenne, ha vállalná a terápiás foglalkozásokat, gyógytornákat, az arca is sokat javulhatna – mondja az ápolója. Zita ugyanis egy intézetben él, miután az anyja nem vállalta a gondozását.

– Egész nap csak ül, még a tévét sem nézi, újságot sem olvas -folytatta az ápolónő. Az egyetlen öröme, ami még hozzáköti az élethez, hogy délutánonként fel kell vinnem a harmadik emeletre liften, s onnan a teraszról néz le a folyóra. Ott várjuk meg, amíg a nap előbukik a két hegy között és egy csíkban bevilágítja a folyót. Olyan ez, mint egy aranyhíd.

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…