Réges-rég, mikor az emberek még égig érő házakat építettek, melyeknek hatalmas harangjai hangosabbak, mint az ég harsonái, tornyaik magasabbak, mint a legmagasabb hegycsúcs és hatalmas ablakaikon a szivárvány minden színe beragyogja a hosszú padsorokat. Élt ebben a korban egy goromba fickó. Éjt nappallá téve üldögélt a hatalmas tornyok között, hallotta a csúcsaikból feltörő végtelen harangszót és csak szemlélte az alatta lassan vánszorgó tömeget. Minden nap bementek, minden nap kijöttek. Látta a koldusokat, akik a hatalmas kapuk előtt álltak, éles, öreg szemeivel látta amint az előkelő mahagóni sétabotok egyet taszítanak a kéregetőkön, vagy a magasba emelkednek és az apróságokra úgy hasítanak le, akár a mennyeknek hatalmas villámai. Mit tehetnek azok róla? Mégiscsak mind emberek. Innen fentről mind ugyanúgy néznek ki.

Hanem, gondolt egyet a fickó. Mi lenne, ha megtréfálná őket? Kivárta, míg az éjszaka démonai lekergetik a napot az égről és az éj fátyolos köntösébe burkolják a világot. Akkor lemászott a tetőről és magára kanyarította köpenyét. A kapu előtt nem várakozott már egyetlen koldus sem, hiszen az est hidege fedél alá kergette őket. Odaosont hát a kapu mellett álló tölgyfához. Jól ismerték már egymást, régi barátok voltak.

Nemsokára feltárultak a hatalmas ajtószárnyak és a boldogan lobogó tűz meleg fénye egy pillanatra elűzte a közeli kísérteteket. Elsétáltak mellette mind az emberek. Mahagóni sétabotok erdeje kopogott végig a köveken, ám a köpenybe burkolózó alakra senki nem figyelt fel. Mígnem, mielőtt az utolsó is elment volna előtte, gyorsan a fa tövébe kuporodott, pont az út mellé. A bot lassan kopogott felé, majd éppen előtte megállt. Ő lassan felemelte a kezét, fejét lehajtva tenyerét felfelé fordítva várt. Egy pillanatra teljes volt a csend, az odafent cikázó denevérek vékony hangja is elhalt. Majd jött a fájdalom, először, másodszor, harmadszor. A keze vöröslött a hatalmas ajtókon kiömlő fényben, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. A következő ütésnél viszont valaki felszisszent. Egy aprócska kéz fogta meg a kezét és a köpenybe burkolt goromba fickó felemelte a tekintetét. A sétabotos férfi már messze járt, a helyén egy vörös hajú kislány állt. Boldogan mosolygott, ám arcának jobb oldalán éles piros csík húzódott végig. Aprócska keze telis-tele volt kék-lila foltokkal, de ő mégis mosolygott.

A fickó lassan felkelt, egy pillanatra sem eresztve közben a kislány gyönyörű szemeit. Hatalmas sárga szemei és hosszú pupillái szinte világítottak a sötétben, ám a lány egyáltalán nem rémült meg tőlük. Levette a köpenyét és az apró gyermekre terítette.

Három nap telt el, és az épülő hídon egy keménykalapos úr várakozott. Tekintete a semmibe révedt. A folyó végtelen útját fürkészte, válaszokat keresett olyan kérdésekre, amelyekre csak nagyon kevesen tudnának felelni. Senki nem vette észre a tekintetében ülő fájdalmat, senki nem látta szívének vérző sebeit, nem érezte senki, ahogy a lelke morzsáit szépen lassan felkapja és messze viszi a szél. Levette a kalapját és letette a járdára. Sétabotját a híd fiatal pillérének támasztotta. Meglazította csokornyakkendőjét, majd körülnézett. Sokan voltak arra, de őt senki nem vette észre. Láthatatlan volt a szemnek, láthatatlan a szívnek és láthatatlan a szellemnek. Óvatosan kiszámított mozdulatokkal átlépett a korláton és hátát a nyers vasnak vetve várt.

Egy hatalmas köpenybe bugyolált aprócska lány ment éppen arra. Fakó szemei a földet fürkészték valami értékes után kutatva. Minden csillogó fémet felszedett a kőről és hatalmas zsebeibe rakta. Mikor odaért az úrhoz óvatosan megérintette a karját. A férfi ijedtében majdnem leesett, ám végül megőrizte egyensúlyát és a válla fölött hátratekintett. Ismerős volt a kislány, vörös haját boldogan fújta a szél, ám pirospozsgás arcán egy fájdalmas seb éktelenkedett. A kezét nyújtotta, várt. Szemeinek csillogásában nem látszott más, csak a remény. A férfi keze a korlátról a zsebébe vándorolt. Teljes tartalmát a kislány kezébe tette, majd elfordult.

Meglepődött, mikor a lány újra megérintette. Megfordult és látta, ahogy az ismét a kezét nyújtja. Ő csak a fejét rázta, nincs már több nála. De a kislány csak várt és tartotta a kezét. A férfi óvatosan hatalmas tenyerébe zárta az apró kezecskét, majd újra átmászott a hídon. Aznap egy keménykalapos kislány és egy köpenybe bugyolált úr együtt sétált le a hídról.

A goromba fickó látott mindent. Sárga szemeivel szemlélte a lassan lenyugvó napot, várta, hogy kinyújtózhasson, hogy kőből faragott tagjai újra megelevenedjenek.

Tóth Zoltán az Irodalmi Rádió szerzője.Kereső vagyok. Keresem azokat az apró részleteket, amik bármely művet elgondolkodtatóvá tesznek. Azokat…