Az Irodalmi Rádió szerkesztősége bemutatja Kühne Katalin alkotónk Magzatlét című rövidprózáját Radó Denise előadásában.


Kühne Katalin: Magzatlét

Amikor még édesanyám méhében tartózkodtam, elvarázsolt a csendszőtte világ, ami nem is volt annyira csendes, csupán egy semmihez sem hasonlítható, szeretettel teli burok, ahová szüleim jóvoltából kerültem. Viszontagságos volt ez az út, hiszen édesapám másfél éves hadifogságból jött haza csontsoványan, betegen, alig ismert rá felesége és kislánya, amikor szakadt ruhában, borostásan, támolygott befelé a kapun. Nagy volt azonban az örömük, amikor meglátták, ki közeleg feléjük. Azon az estén határozták el szüleim, hogy ha a hosszú távollét után felépül, nővérem mellé kistestvért szánnak. Így kezdődött. Belülről figyelve édesanyám mozdulataira, testbarlangjában olyan biztonságos közegben fejlődhettem, ahová alig ért el a külső világ. Csupán néhány szófoszlány, halk muzsika jutott be hozzám, meg-megtörve a csodás alagutakban futó folyam áradását, a vérerek zúgását. A legszebb hangot hallottam, édesanyám galambbúgáshoz hasonlító kedves, zsongító énekét, amint éppen engem altat. Amikor magához vett egy falatot, vagy ivott valamit, abból táplálkoztam én is. Erősödve, növekedve egyre otthonosabbnak láttam ezt a tájat. Jól megkapaszkodtam a ruganyos „falban”, úszkáltam ebben a „tóban”, nagyon élveztem, amikor ringatott anyukám. Hetek teltek el, felfedeztem, hogyan mozgathatom kezemet, lábamat. Egyre többet hallok a külső hangokból is, ritmikus, szép zene árad, nyugalom, béke tölti el kicsi szívemet. Lassan kinyitom a szememet, és mit látok? Csillagok fénylenek, spirál alakban indák kanyarognak, gyönyörű virágok illata árad felém. Meglátom magamat is, különös lényként lebegek: nagy a fejem, pedig még csak pár hónapos vagyok. Egyre nagyobb leszek, egyre többször érintem ujjaimmal a „falat”, ami elválaszt, mégis összeköt anyukámmal. Elérkezett az időm. Ott fenn, a horizonton bársonyos, mély tüzű szem villan rám, int felém. Csodálkozva nézek rá, ő megszólal, engem hív, vár. Elindulok felé, semmilyen akadály nincs előttem, sima az utam. Repülök, pedig azt hittem, gyenge vagyok. Ő segít engem. Milliárdnyi apró csoda: csipkés fátylak, legyezők, kagylók között vezet az út Hozzá. Ebben az a furcsa, hogy annyira hatalmasnak látszik körülöttem a világ, mintha sohasem lehetne bejárni. Mégsem félek, szállok fel a magasba, a levegő langymeleg, néha valami megrezzen, hűsítő szellő mozgatja a legyezőket, a kagylók egymáshoz koccannak. Egyszer csak kinyílik egy kapu, azon átjutva még gyönyörűbb világ tárul elém. Ott van Ő, átölel, én kitárom karomat és hozzábújok. Könnyezünk mindketten, amikor meglátjuk egymást, akik addig egy testben, egy lélekben, a legszorosabb kötelékben éltünk.

További kortárs szépirodalmi alkotások Radó Denise előadásában itt.

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…