Az Irodalmi Rádió szerkesztősége feladatának tartja az ifjú tehetséges alkotók felkutatását és alkotásaik népszerűsítését. Az év jogász írója és költője 2016. pályázatunk kiírásánál is lehetőséget adtunk egyetemi hallgatók jelentkezésére. Mivel sok értékes pályázat érkezett, így ebben a kategóriában is sikerül kiválasztanunk a legjobbakat, az első díjra érdemeseket. A prózaírók közül Deme Béla Dávid kapta az első helyezést, aki az ELTE ÁJK hallgatója; a verselők közül pedig Török Tamás Sándor, aki a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának hallgatója. A nyertes alkotásokat cikkünkben közöljük.

WP_20160611_17_27_42_Pro

a kép két szélén – baloldalt Török Tamás Sándor, jobboldalt pedig Deme Béla Dávid


Török Tamás Sándor: Szerződés

Kössünk szerződést a halál ellen
Nem tudom, te hogy vagy vele
Én meghalni nem igazán akarok
Most olyan szép helyen lakok
Van kert, virágok, meg fényes nappali
Ha jól fülelsz, még a rigókat is hallani

Maradnék. Megszoktam a létezést
Jó érezni a szívverést
Mikor a melledre fekszem
És még hosszasan sorolhatnánk
Mit jelent az élet, egymás oldalán

Maradjunk még, ne fogjon rajtunk
Se bánat, se kórság, se halál
Add kezed, írd alá
a neved, és az újat is, ami leszel
Ami én vagyok, látod, hogy összeterel
Egy tollvonás, csodás
Ez a túltolt szimbolika

Szövetkezzünk. Olyan szép aktus
Az elköteleződés
Vér, élet és sorsszerződés
Felvállalt változatlanság
Hát ilyen a halhatatlanság

Szerződés az elmúlás ellen
Ugyancsak látszólagos
Hiszen úgyis elhal a jellem
Mindegy, milyen állhatatos

De van záradék

Így kicsit csalni mégis lehet
Itt hagyni magam helyett
Egy felet, negyedet
Apró ráncot
Mint ahogy a nagyapja a szemöldökével játszott
Mikor ezt vagy azt tette,
A májkrémes kenyeret hogy szerette
De a babot bezzeg sose ette

Játék, ha csak törékeny is
Ezt el nem veszi
Az örök fátyolos múlandó
Akitől annyira fél minden elporladó
Csalunk, és mindegy a csalás neme
Enyém az egyik, tied a másik fele
És legyen valami teljesen új
Akár egy picivel is, de éljük
A halált túl

 

Deme Béla Dávid: Ég veled!

Sosem értettem, miből gondolja valaki, hogy szörnyek vannak a szekrényében, vagy az ágya alatt. A filmek, amiket láttam adtak némi magyarázatot: tökéletes búvóhely, és a megfelelő operatőri munkával úgy tűnik, mintha végtelen sötétségbe kerülne az áldozat, ahonnét nincs visszaút. Én azonban sosem néztem az ágyam alá, már amíg volt. Tízévesen ugyanis emeletes ágyat kaptam, és igaz, a szekrényem alattam volt, de bíztam plüssállataim hadseregének erejében. Mondhattok bármit, de amíg egy lila csíkos majom, egy vinnyogós kutya, tigrisek, nyulak és maga a Milky Way cica véd téged, addig nincs az a szörny, aki győzelmet arathat feletted.

Aztán felnőttem. Meggyőződtem arról, hogy a szörnyek nem a szekrényben és az ágy alatt, hanem köztünk élnek. Megtanultam együtt élni velük, emberi alakjukkal, reakcióikkal és elhitettem magammal, hogy soha nem is voltak „igazi” szörnyek.

A felnőttség, beleértve a rossz döntéseket, a szerencsés helyzeteket, magában hordja a szerelem és a boldogság lehetőségét. Rengeteg kanyar és talán még több zsákutca után azonban találtam valakit, akivel nemcsak lefeküdni színtiszta gyönyör (több értelemben), de felébredni is csodálatos. Ilyet már éreztem persze, de most először, hogy nemcsak kölcsönös az érzés, de az évek során a gyengülés helyett egyre csak erősödik. Voltak (és vannak most is) jó és rossz napjaink, hiszen senki sem tökéletes, és talán pont ezért döntöttünk úgy, hogy összekötjük az életünket. Külön–külön nem vagyunk tökéletesek, de úgy gondoljuk, hogy egymás mellett, közösen, nincs számunkra lehetetlen. Mindenre képesek vagyunk. Ha pedig valaki mindenre képes, akkor a munka sikerei mellett családot szeretne alapítani.

Nem szeretnék senkit untatni a részletekkel, (bár tudom, egyesek szoktak ilyenekről olvasni, de ez nem valami szürke sztori) legyen elég annyi, hogy a feleségem ugyanolyan gyönyörű, mint a legelső nap, amikor megláttam, és évek múltán született egy csodálatos kislányom, aki lassan közelíti az ötödik életévét.

Ez alatt az öt év alatt sok mindent megtanultam. Például megbecsülni az apró órákat, melyet alvással tölthetek és mikroszkopikus változataikat, melyeket édes kettesben az asszonnyal élvezünk. Megtanultam pelenkát cserélni, és ami talán a legfontosabb: egy levágott fej élethű mását is megvettem. Ugyanis tudom, hogy ha eljut abba a korszakba, amikor a fiúk ostromolni fogják az ajtónkat, akkor kelleni fog valami, amivel kicsit gatyába rázhatom őket. A pisztolyokért sosem rajongtam, így maradt az őrült apuka, aki az előző udvarló fejét hozza be a nappaliba. Igen, egyeseknek kicsit túlzás, de Eszter — szerencsére — az én természetes szépségem mellett az anyja gyönyörűségét is örökölte. Ezért meggyőződésem, hogy ha felnő, akkor lesz dolgom rendesen.

Ebben a korban azonban szerencsére csak az éjjeli lámpát kell felkapcsolnom, és ügyelnem arra, hogy az esti mese végére ne én, hanem ő repüljön álomföld felé. Legalábbis pár héttel ezelőttig csak emiatt kellett aggódnom, aztán elkezdődött…

Nagyon korán megtanítottuk Esztinek, hogy vannak gonosz és vannak jó bácsik és nénik. Ami örömmel töltött el, az a beépített képessége, hogy felismeri a gonoszat. Van azonban itt egy furcsaság. Előző héten a mese előtt a szoba egyik sötét sarkába nézett, és ezt mondta:

— Gonosz kislány.

— Nincs ott semmi kicsim — próbáltam nyugtatni, de amikor felkapcsoltam a villanyt, egy gyors villanással kiégett. Nem vagyok féltős, de azon az éjszakán a mi ágyunkban aludt.

Következő este megkérdeztem tőle, hogy akar–e újra velünk aludni, de mosolyogva csak ennyit mondott:

— Most nem apu, de köszi.

— Már nincs itt a gonosz kislány? — kérdeztem kicsit aggódva.

— Ne legyél buta apu! — nevetett. — Persze, hogy itt van, de most elbújt a szekrényben. Azt mondta, hogy ha bármikor félek, csak bújjak be a szekrénybe, ott nem érhet semmi baj.

— És szerinted igazat mond? — kiszáradt a torkom, de szerencsémre nem vette észre.

— Igen. — Hangja határozott volt, aminek örültem, legalább egy ember legyen a szobában, aki biztos a dolgában.

Ekkor kezdődött az érzelmi hullámvasút: először ajtónyikorgást hallottam, amitől — kicsit szégyellem bevallani — halálra rémültem. Majd nyugalom járt át, amikor megláttam kedvesem alakját, és végül egy nagy adag aggodalom, amikor az éjjeli lámpa halovány fényében megpillantottam a fájdalom, a szomorúság és a gyász tökéletes harmóniáját az arcán.

Korán elveszítettem nagyszüleimet, de a másik oldalon még erősek voltak a dédik — ahogy Eszterrel neveztük őket. Legalábbis ezt hittük. Egyikük halálakor el sem akartuk vinni a gyereket a temetésre, de nem találtunk senkit, aki vigyázna rá. Elmondtam kis hercegnőmnek, hogy az egyik dédi elment, és sajnos soha többet nem fogjuk látni. Elmagyaráztam neki, hogy ha az emberek elegendő időt leéltek ezen a bolygón, akkor elmennek, és igazából senki se tudja, hogy utána mi fog történni, mert még senki sem jött vissza, hogy elmesélje. Ezért, miután valaki elmegy, akik szerették, összegyűlnek egy különleges helyen, feketébe öltöznek és elbúcsúznak tőle.

— Mit kell mondani, amikor elbúcsúzunk?

— Sok mindent lehet mondani, de szerintem a legjobb az, hogy ég veled.

— Ég veled? — kérdezett vissza elkerekedett szemmel.

— Igen. Tudod, hogy milyen végtelen az égbolt, ami felettünk van. Képzeld el, hogy az egészet jókívánságokkal töltöd meg és odaadod annak, aki elmegy. Ezt jelenti az ég veled.

Ekkor odafordult a koporsóhoz és a lehető leghangosabban felkiáltott:

— Ég veled dédi! Szeretlek!

Még sosem láttam annyi boldog arcot egy temetésen, mint akkor. Valahogy mindenkit megérintett ennek a csöppségnek a búcsúja. Tudták, hogy teljesen még nem érti a halál gondolatát, de már kezdi kapizsgálni és érti, hogy ez egy végső búcsú.

Általában az ilyen események nem hatnak az alvásomra, pláne Eszti születése óta, mikor minden alvással töltött percet áldásnak tekintek, ma azonban mégsem jött álom a szememre. Lementem a konyhába, és épp félúton voltam a kenyér szeletelésében, amikor meghallottam Eszti hangját:

— Apu!

Nagyon kétségbeesetten hangzott, ezért gyorsan fel is rohantam. Szerencsére még az ágyban volt, de a takarót magára húzta. Lassan leemeltem róla, és megkérdeztem tőle:

— Mi a baj, kicsim?

— A gonosz kislány. Az ágyam alatt van.

Elmosolyodtam, és magabiztosan benéztem az ágy alá. Már épp mondani akartam, hogy nincs is itt semmi, amikor a sötétből lassan kirajzolódott egyetlen lánygyermekem alakja, és ezt suttogta nekem az ágy alól:

— Kijött a gonosz kislány a szekrényből, és csak az ágy alá tudtam bújni. Segíts apu — könnyezett — kérlek, segíts!

Hátrahőköltem az ijedtségtől, és tudatosult bennem, hogy a kést magammal hoztam a konyhából. Legalább nem vagyok teljesen fegyvertelen, nyugtattam magamat. Ám amikor visszanéztem az ágyra, teljesen üres volt. Megfordultam és megláttam az egyik Esztert a szekrényben.

— Azt mondta, itt biztonságban leszek — már ő is könnyekkel küszködött.

Sosem éreztem magam ilyen tehetetlennek és dühösnek. Egy megmagyarázhatatlan lény megtámadta a gyermekemet és nem tudom megvédeni, mert képtelen vagyok felismerni a saját lányomat!

— Ég veled, apu! — szólalt meg egy hang a hátam mögül.

— Nem kicsim, este azt mondjuk, jó éjt, nem ég veled.

Erősödött a késen a szorításom, hiszen biztosan ő lesz az, akit meg kell támadnom.

— Tudom — felelték mindketten egyszerre — de te most elmész, és soha többet nem jössz vissza. Azt mondtad, ilyenkor azt kell mondani, hogy ég veled.

Testem elnehezedett és a kés kiesett a kezemből. Az utolsó mondatot ez a két lány pontosan olyan lelkesen és boldogan mondta, ahogy az én kislányom harsogta dédanyja temetésén:

— Ég veled apu! Szeretlek!

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…