Vezetői pályafutásomat úgy indítottam, hogy próbáltam megszervezni egy szakmailag magas szinten álló, jól működő, magas számú csoportot, olyan embereket, akik minden nap lelkesedéssel, örömmel végzik munkájukat. Az fk. csoport munkája különösen azért volt nálunk nehéz, mert a nagyon nagy (statisztikai mutatókkal mérhető) munkateher miatt ember nem volt, aki önszántából ide szeretett volna jönni. A csoportban néhány év leforgása alatt két fiatal kollégám elhunyt, tragikusan, hirtelenül. Egy kolléganőm pedig idegi okok miatt lerokkantosította magát. Nehéz időket éltünk. Volt, hogy egy nyugdíjba vonulás előtt álló kolléganővel, egy fiatal, gyesről visszajött kolléganővel hárman vittük a hátunkon a megye fiatalkorú ügyeit. Mindenkit bevállaltam fk-s ügyészként, áthelyezettet, gyakran táppénzre menőt, kismamaság előtt, után lévőket. Minden hónapban értekeztünk a jogszabályváltozásról, a problémákról, intézkedés-mintákat gyártottunk. 2010-2011. évre létre is jött a városi ügyészség legnagyobb 12 fős csoportja, akkor a helyi ügyészségen a legnagyobb számú csoport lettünk. A sok-sok munka ellenére kollégáim becsületes, szorgalmas, hivatástudat magas fokával rendelkezve jól vették az akadályokat. Bizalommal fordultak hozzám akár hivatali munkáról, akár magánéleti gondokról volt szó. Bárki jöhetett, bármiről referálni, bármikor (akár munkaidő előtt, ebédidőben, vagy munka után), amikor csak szükségét érezte. Az instruálások, a vizsgálatok színvonalas, minőségi munkát állapítottak meg, és nem egy instruálás név szerint is kiemelt és megdicsért, mint vezetőt. Ezeket az értékeléseket mindig felolvastam a havi értekezlet alkalmával, és együtt örültünk, a csoport. Ha valamit elnéztünk, figyelmetlenek voltunk, kijavítottuk. Alapelvemként, mindig hangsúlyoztam, hogy minden problémának van megoldása, és már javítottunk is. A beosztottjaim a szobámba nem gyomorgörccsel jöttek be ha valamiért behívtam őket, hanem készséggel, örömmel, mert tudták, hogy nem letolás jön, hanem tanulás lesz. Nagyon sok fogalmazó tanult a kezem alatt, és egyetemisták töltötték nálam a szakmai gyakorlatokat. Táblázatokat gyártottam az új jogintézményekről (pl. a vádhalasztásról), hogy azt a gyakorlatban gördülékenyen tudjuk alkalmazni. Az OKRI-ba mikor megbeszélésre hívtak, büszke voltam, hogy az országban nálunk van a legnagyobb számban ilyen ügyészi intézkedés. Balatonlellén továbbképzést tartottam az fk. ügyész kollégáknak, mely olyan jól sikerült, hogy jutalmul a legfőbb ügyészség nemzetközi konferencián való részvételt ajánlott fel. Minden szépen, jól, zökkenőmentesen ment. Azt hiszem, a megelégedettség érzése foghatja el azt, aki hivatásában erre a csúcspontra érkezik.

És jött a 2014. december év végi értékelés. A saját borítékomat kinyitva hátra kellett dőlnöm, mert nem hittem a szememnek… Tízig magamban számoltam, és bementem a közvetlen felettesem, a vezető-helyettes ügyésznőhöz, tisztelettel megkérdezve: „Mi a probléma a munkámmal, mit csináljak másképpen, mi a gond velem?” Azt mondta, hogy a vezető ügyész döntött egy személyben a csoportvezetők értékeléséről, nem ő. „De nem kérdezte meg a két helyettesét?” – érdeklődtem. A válasz az volt, hogy a másik helyettes szabadságon volt, amikor dönteni kellett, de őt nem kérdezte meg. Megköszönve a választ, elhatároztam, hogy elmegyek a vezető ügyészhez, és őt is megkérdezem erről. A vezető ügyész komor arccal fogadott, és hangot adott annak, hogy várt már rám. Elmondtam ugyanazt a kérdést, de ő szabadkozott, hogy nem egy személyben döntött, hiszen megkérdezte azt a vezető-helyettest, akitől éppen jöttem. A vezető-helyettes két percen belül ott ült velünk a szobában, és mélyen a szemembe nézve rezzenéstelen arccal letagadta, hogy olyat mondott volna nekem, hogy a vezető ügyész egy személyben döntött. Ezután elhatároztam, hogy megkérdezem a főügyészt is, mi a baj a munkámmal, mit csinálok rosszul. Hogy micsoda tortúrán kellett keresztül mennem, míg 5 percre bejutottam a főügyészhez, arra kevés volna 5 oldal iromány. Néhány történés: 12 alkalommal telefonáltam a titkárnőjének, hogy szóljon, ha fogad engem a főügyész. 25 percet várakoztam a folyosón, mert kiküldött még a szobája előteréből is azzal, hogy pár perc múlva kiszól, de aztán elfelejtkezett rólam. Kétszer felrendelt határozott időpontra, de mindkétszer elküldött a titkárnője egy újabb időponttal. Megunva ezt a sok gyalázatot, végül beültem a főügyész szobája előtti elnöki szobába azzal, hogy nem jövök ki onnan, amíg nem beszéltem vele. Ilyen fondorlatos módon sikerült bejutnom. A kérdés ugyanaz volt azzal a kiegészítéssel, hogy mindezt azért kérdezem, hogy az elkövetkezendőkben tudjak azon javítani, ha hibáztam, hogy még egyszer ne forduljon elő, ha rosszul tettem valamit, és hogy egyáltalán mit tegyek, hogy hivatásom és vezetőim elégedettségére legyek. A főügyész először azt mondta, hogy ő nem köteles indokolni és megmagyarázni az értékelést. Majd miután ezt tudomásul vettem, azért mégis ismételten, és nagy tisztelettel megkérdeztem, az elvégzendő munka érdekében van szükség arra, hogy megtudjam, mi a probléma a munkámmal. Ekkor a főügyész előadta, hogy a vezető ügyész nulla százalékra értékelte a 2014. évi munkámat, csak ő „szánt meg”, és ő tudja, a statisztikai mutatókból, hogy milyen munkát végzek mennyiségileg, a főügyész nem tudta miért értékelt engem a vezető ügyész nullára, de tiszteletben tartotta a döntését. Azzal, hogy talán valamit mégis megérdemlek, az értékeléses borítékom később mégsem volt üres… „A magyarázatot” illedelmesen megköszöntem, és kijöttem a szobából. Elgondolkodtam, 3 vezető mutogat egymásra, senki nem tudott a szemembe mondani semmi indokot erre az értékelésre. Nem tudom ki és miért hazudott, ki és mit takargatott, ki és mit akar. Egy éjszakát gondolkodtam azon, hogy mit tegyek. Közel 30 éve vagyok ennél a szervezetnél és nagyon sok mindent átéltem. Az elvégzett és a felmutatott eredmények már történelem, 3 évtized. 3 évtizedet dolgoztam együtt 4 főügyésszel, a ranglétrán történő emelkedéssel. Hogyan tudjak ilyen hazudozások közepette és őszinteség nélkül vezetőként tovább működni? Ezt követően a legfőbb ügyészhez címeztem egy levelet, melyben leírtam eddigi pályafutásomat, leírtam neki azt is a végén – indoklás nélkül –, hogy mentsen fel a vezetői pozícióból „olyan időponttól fogva, ahogyan azt a hivatali érdek megköveteli”.

  1. december 23-án reggel a vezető ügyészhez bevittem az írásbeli lemondást. Nem kérdezett semmit, pedig a lemondás nem volt indokolva. Vártam, hogy valamit mond, vártam, hogy kérdezi, miért? Én azt hittem és azt hiszem, hogy vezetőként tudtunk együtt dolgozni. Tudtunk együtt jól dolgozni, ügyészként és emberként is. Ő nem kérdezett azonban csak annyit: „vegyük ezt lemondásnak?”. Néhány perc múlva benézett a szobámba, jelezve, hogy a főügyész általa üzeni: „írd már le egy külön lapra, hogy ez lemondás, mert ez az irományból nem olyan egyértelmű”. Én már mást nem szeretnék hozzátenni – mondtam, és vártam…

Vártam, hogy a vezető ügyész, megkérdezi, hogy miért. Vártam, hogy a főügyész magához hív és ugyanezt kérdezi. Vártam, hogy a legfőbb ügyész elbeszélgetésre hív, hiszen több mint egy évtizede vagyok vezető. Vártam és vártam, hogy valakinek majd elmondhatom, hogy milyen megaláztatásban, milyen tisztességtelenségben, milyen becstelenségben, milyen embertelenségben volt részem. De senki sem kérdezett, hanem jött 2015. január közepén egy hivatalos értesítés, hogy a legfőbb ügyész elfogadta a lemondásomat. A főügyész ekkor felhívott, a kezembe nyomta a levelet, majd néhány köszönő szót „motyogott”. Bár a csoportvezetői munkaköröm megszűnésének ideje 2015. február 1. napja volt, a levél kézhezvételétől számított néhány percen belül a megye összes vidéki ügyészsége és valamennyi ügyészi és nem ügyészségi alkalmazottja már megtudta a hírt. Még 10 perc sem telhetett el, amikor csörgött a telefonom, egy vidéki ügyészség vezetője keresett. Felemelve hangját azt kérdezte: – „mi a fene történt nálatok?” Ezután sorra jöttek be a beosztottjaim és értetlenül álltak a tények előtt. Egy kolléga a szabadságát megszakítva jött fel hozzám felháborodva, hogy mi a baj. És onnantól fogva ma is gyakran jönnek be kollégák, alkalmazottak, mert meg szeretnék tudni, hogy mi történt. Aki nem merte megkérdezni tőlem, az a vezető-helyettestől tudakolta az okot, aki mosolyogva ezt válaszolta a kérdezőnek, és terjesztette valótlanul: – „megunta a pozíciót”… Most ugyanabban a csoportban vagyok beosztott ügyész, ahol több mint egy évtizedig csoportvezető voltam. Hozzáteszem, többen határozottan a tudomásomra hozták, hogy ők „örökre a vezetőjüknek tekintenek”. Bár voltak próbálkozásaim, hogy más ügyészi tevékenységet végezzek, mint a büntetőjog, de vezetőim nem támogatták.

Hát ez a három évtized rövid története. Szerettem volna a szakmában az általános etikai szabályoknak megfelelő, a szakmában tanúsított előmenetelemnek és eredményeimnek befejezést, egy olyat, amilyet az az ügyész érdemel, aki lelkesedéssel, szorgalommal, nagy hivatástudattal emberi, magánéleti és szakmai példamutatással végig dolgozott 30 év után megérdemel. Miféle világot élünk? A törekvő, a szorgalmas és becsületes munka, az eredmények felmutatása az ügyészségen, ennyit ér? Hát senki nem figyel fel a hozzám hasonló sorsú emberekre? Hát nem kéne mutogatni és ünnepelni azt az ügyészt, aki egy szervezetnél eredményesen ledolgozik 30 évet? Nem kéne ezeket az embereket fokozottabban megbecsülni? Nem kellett volna megkérdezni, hogy miért döntöttem így, és ez a vezetők közül senkinek sem jutott eszébe? Hát már nem érvényesül az a Kozma Sándor által megfogalmazott alapelv, hogy „Az ügyész nem peres fél, aki ellenesén mindenáron diadalmaskodni akar, hanem közege annak az erkölcsi hatalomnak, amely igazságot kutat és követel.” Hat évem van a nyugdíjig, és zárszámadást végeztem e történés után. A lelkem romokban hever, a becsületem oda, a hírnevemet tönkre tették, megaláztak, szembe hazudtak, megtapostak, és ami a legborzasztóbb, még mindig nem tudom, hogy MIÉRT?

„ Hiszek abban, hogy az élet folyton tesztel,

és ha valamit nem kapok meg,

csak azért van, mert sokkal jobb dolog vár rám!”

(Oravecz Nóra)

Méry Anne az Irodalmi Rádió szerzője. Foglalkozásom jogász, 31 éve vagyok a pályán. A Miskolci Egyetemen szereztem meg…