A templom előtt rendezetlen külsejű, ápolatlan férfi üldögél, lába mellett viharvert műanyag pohár, benne tíz, húsz és ötven forintosok. A miséről távozó hívek szánják meg némi apróval, de pillantást sem vetnek a vélhetően hajléktalan emberre, csupán keresztényi kötelességből adják neki a perselybe be nem dobott maradék érméket. Meg sem hallják, mikor a férfi „Isten fizesse meg”-et kiált jókedvűen utánuk. Rá sem hederítenek, mégis örül. Ül a harmincöt fokos melegben, ruhája mindössze egy szakadt bokalengő nadrág és egy jobb időket látott, kopott póló, cipője talpa már- már lóg. Majd dalra fakad, hátha több aprót össze tud guberálni, dobnak is neki, de közben átnéznek rajta.

   Míg az öreget tanulmányozom a buszomat várom. Nem tudom a férfi minek örül, szakadatlanul vigyorog, mikor elsétálnak mellette oda- odaszólogat a járókelőknek, de csak kedvesen, akik persze válaszra sem méltatják. Érdeklődik az egészségük felől, szép napot kíván nekik, ha nem jár arra senki pedig a kismadarakhoz beszél, kóbor kutyáknak és macskáknak énekel. Eközben csak állok és bámulok ki a fejemből, némi levertséggel és rossz kedvvel. Dühítő, hogy ennyire nem vesznek tudomást társukról az emberek, aki mindössze néhány kedves szót szól hozzájuk. Bezzeg a templom és buszmegálló közötti kis kocsma teraszán ücsörgő kigyúrt, egyébként igénytelen ötvenes pasas csak ízléstelen beszólást kell elejtsen egy csinos, tizenéves lány irányába, a fruska perceken belül már az ölébe csücsül és bőszen érdeklődik arról milyen autója van és hány négyzetméteres lakása.

   Majd bepöfög a busz. A sofőr unottan veszi el az aprót, jegyet „elfelejt” adni, mikor rárivallok ő kel ki magából, hogy nem teheti zsebre azt a kétszáz akárhány forintot. A járműn az ablakokat nem lehet elhúzni, ha leülök az ósdi bőrülésre, az éget a forróságtól, a kinti meleg miatt bűzlenek az emberek, amibe az öreg nénik szatyrából kikandikáló petrezselyem szaga vegyül. Az emberek bámulnak maguk elé, beletörődött arckifejezésük arra enged következtetni, hogy rég megszokták sorsukat. Fintorgó arckifejezésekkel üzenem a szomszéd ülésen ülő húgomnak, hogy rosszul érzem magam ebben a környezetben.

   Az edzőterem előtti megállóban két napbarnított külsejű – felénk csak „helyi menőcsávónak” nevezett- fiú száll fel a buszra, láthatólag barátok, a megállóban még beszélgettek. Ruháik a legújabb divatot követik, fejükön félrebillentett kalap, ízléstelen angol szavak feliratával. Tekintetük már- már lenéző, mikor leülvén végigpásztázzák a busz utasait, majd mint az igazi, huszonegyedik századi jó barátok könnyed csevegés helyett gyorsan a telefonukat kezdik nyomogni. A negyvenperces út alatt egymáshoz sem szólnak, mi több, föl sem néznek, csak irkálnak valakiknek. Lehet egymásnak, mert nehezükre esik hangosan beszélni, de valószínűleg olyan embereknek, akik ha mellettük ülnének a buszon szintén mellőzve lennének és akkor a fiú annak a srácnak írogatna, aki jelenleg mellette ül.

   Néhány perc elteltével szintén új felszállókkal gyarapodik a busz utasállománya. Három tizenéves lányka és az egyikük barátja áll be a „csuklóba”, az ajtó mellé pedig egy nádszál vékony, kitetovált lábú fiúcska száll fel. A kalaposoknak a lánykák felszállása sem tűnik fel, míg az eddig láthatatlanul meghúzódó fehér ünnepi inges, fészekrakás hajú tinédzser fiú a lányokat meglátván elkerekedik a szeme és le sem veszi róluk az úti cél eléréséig. Szegény, gondoltam magamban, csak a látvánnyal kell beérje, ilyen undok és beképzelt lányok sosem vennék őt észre. Igazam is volt. A lányok csak egymással beszélgetnek, de néhány perc után már nincs közös témájuk, így bőszen a telefonjukat kezdik nyomogatni. Az egyiküknek tökéletesen egyenesre vasalt haja, amit a világ minden kincséért sem tűzne fel a nagy hőségben, inkább némán tűri, hogy a gondosan felvitt sminkje a melegben leolvadjon. Büszkén mutogatja barátainak a kínai rendelős portálról szerzett fél dolláros karkötőjét, szemüvegét és a turkálóban kihalászott szoknyáját, haspólóját, melyből önkritika híján kilógatja néhány fölösleges hurkáját. A többi lány sem nagyon törődik az igényes és ápolt külsővel, kezükön, lábukon a rikító körömlakk már félig lepattogzott, foguk megsárgult, a fülükben megfeketedett bizsu fülbevaló lóg. Az egyikük igazi hazafi, minden körmén a mintát a magyar zászló ihlette. Szerencsére fülhallgató nélkül sosem megyek el hazulról, megúszom böszmeségeik hallgatását. De egyébként is perceken belül kifogynak a témából, amikor telefonozni kezdenek. Már csak a korona hiányzik róluk, eszmélek rá, mikor néhányszor lesújtó tekintettel körbenéznek a buszon utazó „alattvalókon”.

   A felszálló öreg néniknek és bácsiknak a helyet senki sem akarja átadni, mi több alig tűnik fel valakinek, hogy az idősek ülőhelyet keresnek. Majd a jármű egy cirkusz mellett húz el: a főút szélén egy bevásárlóközpont parkolójában húzták fel sátrukat, míg az állatokat az úttest mellé kikötik, akiknek így bőven jut a kipufogógázból és a nagy hőségből, hiszen elfelejtették árnyékba vinni őket. Nagyapa korabeli idős bácsika jobb időket is látott munkásnadrágban és kabátban visz némi vizet és vizes zsemlét az állatoknak, takarít utánuk. Mintha nem lenne neve, csettintenek neki, majd rohan a sátor építésében segíteni. Elgondolkodom milyen körülmények között élhet köztük a bácsika, valószínűleg éhbérért dolgozik hetven akárhány évesen. Az állatok ápolatlanok, pár négyzetméternyi helyre van egy tucat jószág bezsúfolva, a lovak patkóját rég nem cserélte senki, az elefánt inkább való lenne egy nyugalmas állatkertbe, mint attrakciók bemutatására, a lámák pedig gondtalanul, jóízűen legelik a kiégett füvet.

   A busz megérkezett az úti céljához, a letóduló tömeg úgy lökdösi és tapossa egymást, mintha legalább egy szökőár elől menekülne. A pályaudvaron felcsendül a klasszikus „cigit, cigit, cigarettát” mondat, telt asszonyságok szőnyeget, ágyneműt és zoknit próbálnak a tóduló tömegre rásózni. A szőnyeget háromezerért kínálja, mikor az egyik középkorú nő alkudozni próbál a felére, az eladó büszkén feleli: „vigye csak a feléért, kétezer ötért”. A középkorú nő a fejét fogva, jajszóval megy tovább, a telt asszonyság a szőnyeggel a karján értetlenül rohan utána „csillagom, hát vigye a feléért, odaadom, kétezer ötért” kántálva.

   A bevásárlóközpontba beérvén folytatódik túlélőpróbám az emberek között. A butikokban xxl-es méretű hölgyek próbálják belepasszírozni magukat az m-es méretű ruhákba, mondván, hogy „ezért fogyókúráztak”, a mozi előtt pattogtatott kukoricáért sírnak a gyerekek, míg a szülők a hó végi utolsó kétezresükből teljesítik bőgő lurkóik kérését, a gyorséttermek előtt kígyózik a sor, hattól féláron adják a kínai ételeket, a „szociális” (akciós) menükkel van megpakolva kicsik és nagyok tálcája, mert a rendes hamburger nagy kólával nagy krumplival egy háromfős család napi ebédjének az ára. Már- már verekednek az emberek kié legyen az utolsó tégely kechup szósz, a többinek már csak az unalmas majonéz jut. A lurkók közti legnagyobb vitatéma pedig, kinek milyen játék jusson a gyerekmenüből. Étkezés után rendet nem ismerve az asztalon hagyják tálcáikat a maradék étellel, melyet a takarítónő másodperceken belül ott terem és kötelesség tudóan a szemeteshez szállít. Átnéznek rajta (is).

                                                                                              *

   Fáradtan, az emberi butaságtól s szánalomtól kimerülve próbálok a hazafelé tartó buszra felférni. Lábamat feltörte a cipő, hiába vettem drágát és jó minőségűt, ruhámat megfogta a táska kiengedő fekete festéke,  a fülembe fülhallgatót teszek, de legnagyobb sajnálatomra az egyik fele elromlott, fél füllel hallom a busz őrjítő zsivaját. Ittas fiatalok veszekednek az éjszakai műszakba igyekvő dolgozókkal, a vészcsengőt nyomogatja, aki eléri, a buszsofőr mérgében rátapos a fékre, megáll az országút kellős közepén, míg a csürhe csöndbe nem marad. Már az sem érdekel, hogy a mellettem ülő hájas, izzadt férfi karja hozzám ér, a büdöset sem érzem, csak bámulok ki a fejemből.

   A buszról leszállva a templom előtt ücsörgő bácsikát pillantom meg. Messziről kiált: „jó estét kisasszony, hogy van ma?” Odamegyek hozzá, tisztelettudóan köszönök, s leülök mellé. Poharába egy száz forintost dobnék, mikor látom, hogy hiányoznak a reggeli érméi. „Mondja, mire költötte? Evett egy jót legalább belőle?” Elmesélte, hogy mikor egy étkezdébe szeretett volna bemenni a pincérek kidobták, mondván, „ide egy csöves ne jöjjön be.” Elképedve vettem tudomásul, milyen bánásmódban részesült. „Hát akkor hol evett?” „Sehol”- felelte. „Inkább ezeknek a jámbor macskáknak és kutyáknak vettem némi konzervet abból a kis pénzből, hisz ők az egyetlenek a földön, akik nem bánnak velem közönnyel.”

 

Szabados Kinga az Irodalmi Rádió szerzője. Az "Év jogász írója 2016" pályázat hallgató- novella kategóriájának II. helyezettje.   …