Theodor orrával böködve ébresztette Rudit.

  • Menni, tovább. Siet! – mondta
  • Miért?
  • Félelem, gonosz dolgok.

Rudi egy pillanatra összerezzent. „Milyen gonosz dolgoktól félhet Theodor. Talán azok jönnek, akik levágták a szarvát?”

  • Mutasd az utat.

Hosszú-hosszú órák múlva, a kanyargó folyót követve eljutottak egy hatalmas barlanghoz. Theodor nem nagyon akaródzott megállni, de Rudi nagyon fáradt volt. „Csak egy kicsit.” – kérlelte az egyszarvút. Végül Theodor belement és lepihentek a barlang előtt. Sajnos nem pihenhettek sokáig, mert eleredt az eső. Apró cseppekben esett, de oly kitartóan, hogy a lassan befelé kúszó hideg egészen a barlang sötét belsejéig zavarta őket. Ott aztán leültek a sziklák lábához és vártak. Álomba is szenderültek volna, ha nem hallanak hirtelen furcsa hangokat. A barlang nagyobb lehetett, mint elsőre gondolták, mert valahonnan a sötét mélységeiből hallatszott az egyre erősödő nyöszörgés. Szemeik lassan hozzászoktak már a sötétséghez, így Rudi kicsit körülnézhetett. Talált is egy botot és néhány elszáradt növényt. A növényeket a bot ágas-bogas vége köré tekerte, majd a barlang oldalához támasztotta művét. Keresett két követ, amelyet gyors egymáshoz ütögetésekkel sikerült rábírnia, hogy szikrákat eregessenek. Mikor ezek a szikrák rátaláltak a boton a száraz növényekre, azok azonnal fellobbantak. Rudi nagyon boldognak látszott. Még soha sikerült neki így tüzet gyújtani.

Magasba emelte a botot, mint egy trófeát és intett Theodornak, hogy kövesse. Megindultak a barlang mélye felé. A padlót egyre érdesebb kövek borították, a falak pedig egyre nedvesebbek lettek. Valahonnan a távolból vízcsöpögést hallottak. A nyöszörgés egyre hangosabb lett. Nem sokára rátaláltak egy hatalmas sziklára, amely a barlang közepén állt. Theodor nem akart közelebb menni hozzá, de Rudi bátor volt. Óvatosan körbesétálta és a túloldalra érve igencsak meglepődött, mikor kiderült, hogy a szikla nem is egy szikla, hanem egy hatalmas troll, aki egy kisebb kövön ücsörög és a lábát fogdosva nyöszörög. Annyira le volt foglalva, hogy észre sem vette a vendégeket. Rudi fáklyájának fénye lassan érte el az öreg troll szemeit, hiszen annak rettentően vastag szemhéja vastag kőből lett valaha kifaragva. Aztán mégis észrevette a fényt és hatalmasra nyitotta szürke szemeit. Annyira meglepődött, hogy egy kisfiút lát maga előtt, hogy ijedtében hátrahőkölt és leesett a kőről. Rudi azonnal odaszaladt, hogy felsegítse, de ez lehetetlennek bizonyult, hiszen a kőtroll annyit nyomhatott, mint az egész hegy, amelynek a gyomrában éppen voltak.

De a troll összeszedte magát és gyorsan felült, ám abban a pillanatban, hogy visszanyerte egyensúlyát azonnal jajgatni kezdett. Hatalmas görbe lábát fogdosva jajgatott és nyöszörgött. Rudi megvilágította a troll lábát és észrevette, hogy egy aprócska virág nő a talpából. Óvatosan kikapargatta a virág gyökereit a hatalmas ráncos kőtalpból, és óvatosan a bal tenyerébe zárta az aprócska növényt.

A troll fájdalma elillant. Feltápászkodott és hálálkodni kezdett Rudinak és Theodornak, hogy segítettek neki.

  • Köszönöm nektek ismeretlen barátaim, hogy segítettetek. Olyan fájdalmaim voltak, amelyeket el sem tudnátok képzelni… de mit is mondtatok kik vagytok, és honnan jöttök? – váltott gyorsan témát a hirtelen gyanakvóvá vált troll.
  • Nem mondtuk még. – válaszolt Rudi.
  • Várjatok, ebben jó vagyok, had találjam ki. Az egyszarvú szerintem a Szuette-völgyből való. Igazam van?
  • Napföldről jöttem. – mondta Theodor.
  • Egyre megy, szomszédos területek.
  • Ezer esztendeje voltak szomszéd.
  • Olyan rég óta nem jártam volna arra? – csodálkozott el a troll. – És te fiam, te biztosan a Magor szigetekről jössz.
  • Nem, Európából.
  • Európából? Az valami új ország? Sose hallottam még róla. Gyere csak közelebb, hadd lássalak jobban! – kérte hunyorogva. Rudi pedig közelebb ment. Az öreg kőóriás tüzetesen végignézte a fiút, lábujjaitól a feje búbjáig. Mikor óvatosan félretolta a barlang párájában benedvesedett fürtöket, meglátta Rudi füleit. Rémületében nagyot ugrott hátra, beverve ezzel hatalmas fejét az alacsony plafonba. A hegy megremegett felettük, de néhány apró porszemen kívül semmi nem mozdult.
  • Te…, te egy. – kezdte a vénség. – Te egy ember vagy! – nyögte ki végül.
  • Európából. – mondta értetlenül Rudi.
  • De emberek nem léteznek, mármint nem látott már embert senki a kőidők óta. Miért vagy itt? El fogsz varázsolni? Bántani akarsz? Miért mentettél meg a gyilkos növénytől?
  • Nem akarlak bántani. – rázta meg a fejét mosolyogva. – Hogyhogy nem láttál még embert? Hát nem él itt rajtam kívül egy sem?
  • Nem, rólatok csak a régi embermesékben írnak. Azt mondják hatalmas varázserőtök van, annak ellenére, hogy milyen aprók vagytok. A mesék szerint réges-rég az ősi királyok kötöttek szövetséget az emberekkel, hogy együtt elűzzék a gonoszt. Biztos ezért jöttél most is. Segíteni fogsz nekünk igaz? – izgatottságában a troll felpattant és ismét beverte a fejét a plafonba. Ám ezúttal a plafon megrepedt a fejük felett és a barlangot ellepte a por. Rudi nem látott semmit. Hiába próbálta kitapogatni a trollt vagy Theodort, nem ért el senkit. Valami a vállára esett. Lassan minden elsötétült körülötte, az utolsó amire emlékszik, hogy valami durva a dereka köré tekeredik és Theodor kiáltása töri meg a robajt: „Kövesd a hangom!”

Tóth Zoltán az Irodalmi Rádió szerzője.Kereső vagyok. Keresem azokat az apró részleteket, amik bármely művet elgondolkodtatóvá tesznek. Azokat…