A gondolatok partján jártam, hol az esőben egy dalt láttam. Álmodozó kanári-cseppek lassan a nap felé kerengtek, s édes táncuk halmain át felderengett egy régmúlt világ. Régi váron régi torony, kalapjában bagoly-korom, lábainál tengeri-óceán, felette a csendes-óceán. Hogy ablaki mily fehérek, s szemiben a könnyek miért kékek, nem tudja csak a holló, melynek karmában üres korsó. Halmain a tengerinek, öreg szemek szenvedik meg, ahogy a torony-ország lábainál béka-gidák heverésznek. Hatalmas szemük a hollót lesi, amint korsójával az eget szeli. El-eltéved, vissza-visszafordul, karmaiból a korsó kifordul, s súlyos terhével a földre hull. Kiröppen belőle a megannyi semmi, rég tudjuk, az embert rejti. Ki hosszú végtelen álmok után, végre ismét síkraszáll, s vérözön tengerében romlott búzát kaszál. Némely gyermek, ha éri, elfut előle mert féli. S ő gondolkodni mégis rest, s nem fáj neki a sok kis test. Ezt teremtették az évszázadok, békés-bolond új világot.

De lesz még egyszer béke e földön, ezen a hatalmas elnyújtott gömbön. Mikor végre megboldogul a rémálom, és a tenger színén az eget látom, hova egyként csorog minden patak, s a pax domini örökké fennmarad.

Tóth Zoltán az Irodalmi Rádió szerzője.Kereső vagyok. Keresem azokat az apró részleteket, amik bármely művet elgondolkodtatóvá tesznek. Azokat…