Fiatalember vagyok, időnként már rám szólnak, miért hagyom meg az orrom alatt azt a bánatos pár fekete szálat, mert csak öregít és olyan bánatossá tesz. Már húsz éve a városban lakunk, és már megismertem távoli mesés helyeket, ahol több torony van, mint az én kis északi bányavárosomban, ahol csak a gyárkémények hágnák az eget, ha az a füst bármit is megtermékenyítene.
Már katona is voltam, bár nem vittek minket semmilyen frontra, két kihelyezést megéltem a Dunán, egyszer az utolsó pillanatban rántottak ki a vízből, mikor géppuskám beakadt a ponton szegélyébe, s a hajók már húzták a hidat a sodor közepébe.
Szóval lenne mire büszkének is lennem, mert gitáron írtam pár dalt, a színpadot is koptatom, s ha néha lecsúszik több pohár, tán vidám s kedves cimborának is gondolhatnának, aki csak néha kötekedik, azt is jókedvéből. Bánatot, ha ismerek, még mindig ott csillog a szem mélyén a nevetés, nem is tudom, hogy enyém az egész jövendő. S ha már táncolok a lányokkal, eszembe sem jutna meggyűrűzni valamelyiket, pedig valahol tudományos megfigyelés vagyok nekik én is, s néha meglepődnek, mi rejlik a sötét elfedő ruhák alatt.
De itt falun mégiscsak az a pirulós szőke gyerek vagyok, aki voltam, itt nem hatnak „messzevidékes” bűbájok, a fordulatnál feszület áll, s a mellett mindig el kell menni. Nem veted meg a keresztet. Táskádban üres doboz s egy könyv, sütemény lesz az egyikben, a másikban versek, miket még nem annyira értek, de büszkén forgatom a buszon, lássák, megvolt József Attila, Ady, ez most Kosztolányi. Élet és halál, valami találó cím, ennél nyomatékosabb talán csak az lehetne, Én-az Isten.
-Már megint könyv-morogja mamám-, sétálj inkább a kertben, nézd, a sok növény kihajt, a szőlőből hamarost bor lesz s te csak árnyas tornácon csöndben kinyitott lapokba lógatod fejed. Déli lejtőnket oly vidáman süti a nap, csillog valahány aranyrög, gazdagok leszünk maholnap. Jó szokásához híven meztélláb tapodja a földet már hetven éve, talpa megvastagodott az anyaföldön, melyet kérgesre taposott. Villan a szellem az agyamban, most valami szépet mondok, hogy büszke legyen rám, a messzire szakadt tollforgatóra.
– Mama lába is már olyan, mint a rög. Barna, erős, de mégis elporlik, mama is már olvad vissza a természetbe. Ahonnan jött oda, eggyé lesz vele, maga a kert, a táj, gyümölcsöt adó fák nőnek rajta, s később is mindent táplál.
– Mit csinálok én, édes fiam?- felháborodás és sértődés a hangban.
– Olvad vissza…
– Olvadjon, aki akar, na gyorsan add a dobozod, rakom a süteményt, na máskor csak akkor gyere, ha nem ilyen összevissza mindenféléket mondasz, nem olvadok én sehova…
Megy a léghajóm. A kapuig kikísér, de alig int utánam, már emelkedek, s látom, hogy fordul, s barna kendőjét, akár az egész tájat, magára húzza.

Fenes Tibor az Irodalmi Rádió szerzője. Ezt írták rólam, meg egy kicsit én is: 1969-ben Salgótarjánban született, négy…