Velem együtt lép az aprócska lába,
a keskeny ösvényen, az erdőt járva.
– Foghatunk lepkét? Olyan szép, nagy, cifrát!
Készítenék neki díszes kalitkát.
– Megsérülne hamar vékonyka szárnya,
elpusztulna szegény dobozba zárva.
– Mekkora földkupac! A hangyák vára?
– Régóta lakják, így nőtt ekkorára.
Csupa járat, zeg-zug, ez az otthonuk,
itt nem bántja senki, jól megy a soruk.
– Ott szalad valami zöld! Keressük meg!
A bokorba futott. Nincs itt… Hol lehet?
– Az bizony egy zöld gyík, már messze járhat,
mert mindentől fél, ami neki árthat.
– De én nem bántanám, játszanék vele!
– Egy élőlény nem ember játékszere.
– Látok egy mókust ott a fa tetején,
hű, ha megfoghatnám, haza vihetném.
– Szomorú lenne, itt él a családja,
dehogy vágyik ő semmilyen fogságba.
– A barátom lenne, velem aludna.
– Hiányozna neki saját odúja.
– Jajj nézd, egy őzike! Kell, őt akarom!
Őt ugye vihetem, befogadhatom?
– Biztos elkóborolt, kicsi még nagyon,
nemrég született, ezen a tavaszon.
Figyelj csak oda, ott jön a mamája,
épp most talált rá a kicsi fiára!
Mosolyog a gyerek, elgondolkodik.
Csendben továbbmegyünk, nem vitatkozik.
– Otthon lenni jó… és így jó, szabadon.
Leülünk egy kicsit. Csend és nyugalom.
Kíváncsi napfény bekukucskál itt-ott.
Nincs semmi rejtélyes, nincsenek titkok.
Hallod? Hozzád szól, susog a lomb,
engedd őt élni… csak ennyit mond.

Ilona Zagyi Gáborné az Irodalmi Rádió szerzője. Pásztón születtem 1967-ben mint Drobnyák Ilona. Egészségügyi szakközépiskolában tanultam. Négy éve…