bajoroliverBajor Olivér
Budapest
született: 2002.

(Szavazni az oldal alján, a hangfelvételek és az alkotások szövege után lehet a tetszik gomb megnyomásával.)

Paul Villiard: Tudakozó

Nagyon pici voltam még. amikor a környéken az elsők között bevezettettük a telefont. Jól emlékszem a lépcső alján a falra szerelt, politúrozott tölgyfadobozra. A doboz oldalán függött a fényes fekete hallgató. Még a számára is emlékszem: 105. Persze nem értem fel a készülékig, de mindig izgatottan füleltem, valahányszor édesanyám használta. Egyszer fölemelt, hogy beszélhessek a papával, aki üzleti úton járt. Még olyan csodát! Aztán fölfedeztem, hogy valahol abban a boszorkányos szerkezetben egy különleges lény lakik – Tudakozónak hívják, és egyszerűen nincs olyan, amit ne tudna. A mama bárkinek a telefonszámát megkérdezhette tőle; ha pedig megállt az óránk, Tudakozó nyomban közölte a pontos időt. Első személyes élményemre a doboz szellemével akkor tettem szert, amikor anyám látogatóba ment a szomszédba. A szerszámosládával játszadoztam az alagsorban, és a kalapáccsal rácsaptam az ujjamra. Iszonyúan fájt, de nem nagyon láttam értelmét, hogy sírjak, hiszen senki sincs itthon, aki sajnálhatna. Lüktető ujjamat szopogatva ténferegtem a házban, végül az emeleti lépcsőhöz értem. A telefon! Berohantam a szalonba a zsámolyért, és a lépcsőhöz vonszoltam. Felmásztam rá, leakasztottam a kagylót, és a fülemhez tartottam.
– Tudakozót kérem – próbáltam a fejem fölött a dobozból kiálló tölcsérbe beszélni.
Egy-két kattanás után vékonyka hang szólt a fülembe.
– Tudakozó!
– Megütöttem az uh uh ujjam! – bömböltem a telefonba. Könnyeim készségesen potyogni kezdtek, hiszen már szereztem hallgatóságot.
– Anyukád nincs otthon? – hallatszott a kérdés.
– Egyedül vagyok – hüppögtem.
– Vérzik az ujjad?
– Nem – feleltem. – Ráütöttem a kalapáccsal, és fáj.
– Ki tudod nyitni a jégszekrényt?
Azt feleltem, hogy ki.
– Akkor törj le egy darab jeget, és nyomd az ujjadra! Az elmulasztja a fájdalmat. De vigyázz a jégcsákánnyal! – figyelmeztetett a női hang. – És ne sírj! Minden rendbe jön.
Ettől kezdve az égvilágon mindenért Tudakozóhoz fordultam. Ha nem boldogultam a földrajzleckével, tőle megtudtam, hol található Philadelphia, meg az Orinoco – az a vadregényes folyó, amit majd földerítek, ha megnövök. Segített a számtanban, sőt azt is elárulta, hogy a mókus, amelyet előző nap fogtam a parkban, gyümölcsöt és olajos magvakat eszik. Aztán meghalt Petey, a kanárink. Felhívtam Tudakozót, és közöltem vele a gyászhírt. Meghallgatott, és vigasztalni próbált, ahogy a felnőttek szokták a gyerekekkel. De én nem hagytam: Miért van az, hogy egy madárka olyan gyönyörűen énekel, és felvidítja az egész családot, a végén mégsem marad belőle más, csak egy tollkupac égnek meredő lábbal a kalitka fenekén?
A hang átérezhette mély megindultságomat, mert csendesen így szólt;
– Jegyezd meg, Paul, létezik egy másik világ, ahol énekelni lehet.
Ettől valahogy megkönnyebbültem. Egy másik alkalommal ismét telefonáltam.
– Tudakozó – jelentkezett be a már ismerős hang.
– Hogy írják azt, hogy javít?
– Javít? Hosszú í-vel.
Ebben a pillanatban a nővérem, aki ördögi élvezetet lelt az ijesztgetésemben, vérfagyasztó sikollyal nekem ugrott a lépcsőről:
– Huúúú!
Leestem a zsámolyról, tövestül kitépve a zsinórt a dobozból. Mindketten halálra rémültünk. Tudakozó elnémult, s nem voltam biztos benne, hogy nem sérült-e meg, amikor leszakítottam a hallgatót.
Perceken belül egy férfi jelent meg a tornácunkon.
– Telefonszerelő vagyok. Az utcában dolgoztam, amikor a központ jelezte, hogy valami gond van ezzel a számmal. Mi történt? – nyúlt a kezemben szorongatott hallgató után.
Elmeséltem neki.
– Ő, ezt egy-két perc alatt rendbe hozzuk.
Kinyitotta a telefonszekrényt, melyből tekercsek és huzalok kusza tömege tűnt elő, egy kicsit matatott a zsinór végével, finom csavarhúzóval megigazított valamit. Néhányszor meghúzogatta a villát, majd beleszólt a mikrofonba.
– Halló, itt Pete. A 105-ösnél minden rendben. A nővére megijesztette a kisfiút, és kirántotta a zsinórt a dobozból.
Helyére akasztotta a hallgatót, megpaskolta a fejemet, és távozott. Mindez egy Csendes-óceánhoz közeli kisvárosban történt. Kilencéves koromban aztán átköltöztünk az ország túlsó végébe, Bostonba, s én hirtelen elvesztettem segítő angyalomat. Tudakozó számomra összenőtt azzal a régi fadobozzal, eszembe sem jutott, hogy az előszobái kisasztalon álló formás, új készülékkel próbálkozzam. Mégis, ahogy lassan kamaszodni kezdtem, a gyermekkori távbeszélgetések emléke velem maradt; az értetlenség és elbizonytalanodás pillanataiban gyakran felidéztem azt a megnyugtatóan derűs hangot, amely bejelentkezett, ha Tudakozót kértem, és mindig megadta a helyes választ. Most már tudtam értékelni türelmét és megértő jóságát, hogy nem sajnálta arra a kisfiúra fecsérelni az idejét. Néhány évvel később ismét nyugatra vezetett az utam: egyetemre mentem. Seattle-ben szállt le a gép, másfél órát kellett várnom a csatlakozásra, ebből körülbelül tizenöt percet nővéremmel telefonáltam, aki immár ott élt, mint boldog feleség és anya. A beszélgetés végeztével szinte gépiesen szülővárosom telefonközpontját tárcsáztam és a tudakozót kértem. Csodák csodája, kisvártatva ismét a jól ismert cérnahang szólalt meg:
– Tudakozó!
Nem készültem a dologra, egyszerre a saját hangomat hallottam:
– Tessék mondani, hogy írják azt, hogy javít?
Hosszú szünet következett, majd megérkezett az elérzékenyült válasz:
– Gondolom, az ujja meggyógyult mostanára.
– Tehát tényleg maga az – nevettem. – Ha tudná, milyen sokat jelentett nekem annak idején!
– Ha tudná, hogy maga milyen sokat jelentett nekem annak idején! – viszonozta Tudakozó. – Nekem nem lehetett gyerekem, és alig vártam a hívásait. Ugye, ostobán hangzik?
Cseppet sem hangzott ostobán, de nem mondtam neki. Inkább arról beszéltem, mennyit gondoltam rá az évek során, s megkérdeztem, felhívhatom-e újra, ha az első félév végén visszajövök látogatóba a nővéremhez.
– Persze! Csak kérje Sallyt!
– Akkor viszonthallásra, Sally – köszöntem el. Furcsán hangzott, hogy Tudakozónak neve van. – Ha összefutnék egy mókussal, megmondom neki, hogy gyümölcsöt és olajos magvakat egyen.
– Okvetlenül! Remélem, előbb-utóbb eljut az Orinocóhoz is. Hát akkor minden jót!
Alig három hónap múlva ismét a seattle-i reptéren voltam. Másik hang jelentkezett:
– Tudakozó!
Sallyt kértem.
– Maga a barátja?
– Igen, régi barátja vagyok.
– Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia. Sally az utóbbi években csak félállásban dolgozott nálunk, a betegsége miatt, öt hete meghalt – közölte a hang. – Várjon, még ne tegye le! Nem azt mondta, hogy Villiardnak hívják?
– De Igen.
– Sally üzenetet hagyott magának. Le is írta.
– Beolvasná? – kértem, de szinte előre tudtam, mi következik.
– Itt van, hallgassa: ,,Mondjátok meg neki, hogy szerintem még mindig létezik egy másik világ, ahol énekelni lehet. Érteni fogja.”
Megköszöntem, és letettem a kagylót. Valóban értettem Sally üzenetét.

Valerie Cox: A süteménytolvaj

asutemenytolvaj

A tetszik gomb megnyomásával tudsz Bajor Olivér produkciójára szavazni:

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…