Marika mama, a jó öreg Marika mama a mi házmesterünk. Nagyon régóta lakik a házban, azt beszélik, itt született. El nem tudom képzelni, miért nem vágyódott el innen soha, pedig már egészen biztosan túl van a hatvanon. Őszintén szólva fogalmam sincs hány éves lehet. Amióta csak ismerem, mindig dauerolt haja volt, és mivel gondosan ügyel rá, hogy egyetlen ősz szálnak se legyen módja a fején rikítani, ezért világosbarna festékkel tünteti el az idő vasfogát. A ráncai már akkor is pontosan ugyanígy sorjáztak a homlokán meg a szeme körül, amikor én a harmadikra költöztem. Annak pedig már tizenöt éve. „Marika mamán nem fog az idő!” Ezzel szoktunk neki hízelegni, amikor jön a lakbérért, de ő csak nevet rajta. „Ugyan, ugyan, aranyoskám! Fél lábbal már a sírban!” De azért elpirul hiúságában, amikor dicsérjük. A másodikon, a 2/B-ben lakik a barátnőm, aki gyakran látja, – tekintve, hogy otthon dolgozik, amiért nagyon irigylem – hogy a néni minden lépcsőfordulóban megáll sepregetés közben, és az ablakban állva figyeli az utcán járó embereket. Ilyenkor előfordul, hogy másnap reggel aztán felszedelőzködik, útnak indul a belváros felé, s késő délelőtt tér csak haza egy új táskával vagy egy-egy titokzatos csomaggal.

A néninek messze élnek a gyerekei, az egyik külföldre költözött, a másik meg az országhatár mellett talált munkát. Unokáit is csak nagy ritkán látja, drága a vonat, hosszú az út, sok a munka. Na igen. Ürügyet mindig talál az ember, ha jobban szeret otthon ülni, minthogy kimozduljon, arról nem is beszélve, hogy sejtésem szerint Marika mamát sokkal jobban igényli és lefoglalja itteni „családjának” istápolása, mint a saját csemetéi. Egyszer elmesélte, milyen nagy örömmel és büszkeséggel készült hozzájuk, hogy náluk töltsön egy egész hetet.

– A fiaméknak nagy családi háza van, kerttel meg garázzsal, sok a munka a portán. A menyem három műszakban dolgozik, úgyhogy nemigen ér rá háztartást vezetni. Már előre örülök, hogy kicsit gondoskodhatok róluk is. Ugye, nem veszi sértésnek, hogy ezt mondom? – értetlen arcomat látva még hozzáteszi – Én magukat is nagyon szeretem. Higgye el, a szívem egyik fele nem szívesen megy el.

– Ugyan már, Marika mama! Hiszen a saját gyermekeiről van szó. Hogy is haragudhatnék meg? Megelégszem azzal is, hogy a tiszteletbeli unokája lehetek. – felelem nevetve, mire ő kedvesen megpaskolja a kezemet.

– Ugye meglocsolja majd helyettem a virágokat a lépcsőházban? – kérdezi még búcsúzáskor.

– Hát persze. – felelem, magamban meg arra gondolok: csak el ne felejtsem.

Másnap reggel éppen a kávémat iszogattam, amikor megláttam, hogy Marika mama egy nagy utazótáskával, meg egy kis retiküllel lép ki a bejáraton, ahol egy elég tágasnak tűnő, márkás autó várta. Beszállt a kocsiba, és ahogy az elindult vele, nekem máris bizonyos fokú hiányérzetem támadt. Egy hét. A sors furcsa fintora. Máskor mit nem adnék egy csendes, pletykamentes, nyugodt hétért, amikor senki nem állít meg a lépcsőházban, nem tukmálja rám a legújabb receptjét, és nem figyelmeztet időről időre arra, hogy a válás egy ember életében nem jelenti azt, hogy azzal meg is szűnt létezni a másik nem. Sosem felejtem el, milyen figyelmes volt a néni, amikor elváltunk a férjemmel, és én azonnal levettem a bejárati ajtóról a nevét. Marika mama biztosan észrevette a változást, mert másnap, ahogy az alagsorban odamentem a postaládához, onnan is hiányzott már a volt párom neve, és én már majdnem bosszankodni kezdtem, miért nem hagyja rám a dolgot az az ismeretlen kéz, amikor észrevettem, hogy a ládában lévő levelek tetején hever a kis névtáblácska. Mintha az a valaki, akiről ma már biztosan tudom, hogy Marika mama volt, azt sugallta volna, szolidaritást vállal velem, és számíthatok rá, ha esetleg valamilyen kellemetlen helyzet adódna. A titkos szövetséget egy jófajta pletykaújsággal pecsételtem meg, amelyet a bejárati ajtajának rácsai közé dugtam. Másnap aztán onnan tudhattam meg, hogy valóban tisztában van vele, kitől kapta az olvasnivalót, hogy nemcsak köszönt, és a hogylétem felől érdeklődött, de tájékoztatott arról is, hogy meg fogja rendelni egy évre előre a szóban forgó hetilapot, olyan érdekeseket olvasott benne, és közben jelentőségteljesen nézett rám. Meg kell mondjam, jól esett akkor az a cseppnyi női szolidaritás.

Anyámék részéről ugyanis nem számíthattam ilyesmire. A családban nyílt titok volt, hogy a válási ok az elhidegülés volt, és mivel én is keményen dolgoztam a párommal együtt, ráadásul olyan munkakörben, amely teljes embert követelt – újságíró vagyok – így kézenfekvő volt a magyarázat, mely szerint bizonyára én nem voltam jó feleség. Az igazság az, hogy nem illettünk egymáshoz, és ez az évek múlásával egyre szembeszökőbb volt. Ő túlságosan józan volt, csak a meccs és a politika kötötte le, na meg a munkája, a kocsik. Az autószerelés pedig végképpen nem az én műfajom. Saját műhelye van már azóta, és a fél város hozzá jár az ügyes-bajos gondjaival, már ami a kocsikat illeti, tehát nem tétlenkedett ő sem az évek során. Csakhogy nem is akadt más témája a fent említetteken kívül, és ez bizony a legszenvedélyesebb párkapcsolatot is képes kihűteni. Talán jobban kellett volna érdeklődnöm a dolgai iránt, de zavart, hogy soha nem megyünk el színházba vagy moziba, mert ő mindig túl fáradt hozzá, nem tudták érdekelni a tartalmasabb filmek, és ez a beszűkült gondolkodásmód engem egyre jobban idegesített. Így került sor végül kenyértörésre, és szakításra. Jobb nem is gondolni rá.

Marika mama már úgy három napja lehetett oda, amikor egy este hazafelé menet megláttam a lépcsőházban, hogy fény szűrődik ki a lakásából. Először az ötlött fel bennem, hogy mi van, ha betörő jár nála, de aztán elvetettem az ötletet, mert semmi sem utalt erre. Ugyanolyan rend volt a bejárat körül, mint máskor. Újonnan vásárolt sötétkék lábtörlője pontosan olyan szimmetrikusan és tisztán hevert az ajtó előtt, mint mindig, a tejes üveg számára az ajtóra akasztott fehér műanyag tok üresen ásított a helyén, valaki már kivette az aznapi adagot, pedig azt általában én szoktam megtenni. Minden rendben látszott, mégis aggodalom fogott el. Miért van máris itthon? Nem mintha nem örülnék neki, de úgy volt, hogy egy hétig marad. Becsöngettem hát hozzá. Ha nem alkalmas az időpont, majd megmondja azt is. A jól ismert csoszogó hang hallatszott az ajtó másik oldaláról, és a Marika mama alacsony sziluettje tűnt fel az ajtó üvegbetétében.

– Ki az? – kérdezte magas hangon kiáltva.

– Csókolom, Marika mama! Én vagyok az, a Juli a 3/A-ból. Nem zavarok? – felelek úgyszintén emeltebb hangon, hátha az ajtó erről az oldalról is annyira tompítja a zörejeket, mint a Marika mama hangját.

– Jó estét, kedves! – hangomat hallva sietősen nyit ajtót, és már félre is áll, hogy beengedjen – Dehogyis zavar. Éppen a táskámat pakolom ki. Jöjjön csak be! – ráfordítja a zárat, aztán elindul előttem, be a szobába. Nincs túl jó kedve, ahogy látom, de azért igyekszik szívélyesnek mutatkozni. Valami történt ott, a rokonoknál, de nem akarja egyből a nyakamba zúdítani a dolgot. Talán arra vár, hogy érdeklődjek.

– Marika mama! Hogyhogy ilyen hamar meg tetszett jönni? Minden rendben? Csak nem történt valami baj? Én már azt hittem, hogy betörő jár magánál. – minden egyes mondatomat igyekszem úgy alakítani, hogy muszáj legyen valamelyikre válaszolnia, aztán meg csak megy már magától a többi. Újságíró szokás a helyes szavakkal történő bűvészkedés, és úgy tűnik ezúttal hamarabb be is válik a tervem, mint reméltem.

– Jaj, Julikám! Ne is kérdezze! Én sem így terveztem. A fiamék nagyon aranyosak voltak, mindennel körbejártak. Épp ez volt a baj. Képzelje csak! A menyem külön kivett egy hét szabadságot, hogy ne legyek egyedül. Semmit sem hagyott csinálni a házban, azt mondta: „Anyuka, maga pihenni jött ide, nem fogom hagyni, hogy dolgozzék!” Hiába mondtam, hogy nekem a segítés a pihenés, csak nem hagyta, hogy akár egy konyharuhát is a kezembe fogjak. Így aztán az unokáimmal voltam, de azok meg éppen abban a korban vannak, amikor nem lehet őket egy percre sem magukra hagyni, csak mondják és mondják, aztán meg csak kérdeznek mindent, ami eszükbe jut. Mára eljutottam odáig, hogy azt mondtam, hazajövök, majd karácsonyra felkészülök jobban arra az egy hétre.

Már éppen kérdezni akartam, de Marika mama, mintha a gondolatomat olvasta volna, megelőzött a válasszal.

– Na nehogy azt higgye, hogy nem éreztem volna jól magam! Nagyon szerettem én őket, a fiam is, a menyem is jó emberek, igen szépen eljártak körülöttem. Az a két kis lurkó is gyönyörű és egészséges, okos is, meg ragaszkodó is. A fiamtól nem kaptam egész életemben annyi szeretetet, mint attól a két kis gézengúztól ez alatt a három nap alatt, pedig még nagy korában is mindig elkapott egy ölelésre, ha csak tehette. Jaj, Julikám! A tétlenség volt a baj! Szegény menyemnek alig győztem kimagyarázni, hogy meg ne sértsem, és mindenre megesküdtem, ami szent, hogy ha élek, akkor bepótolom a kimaradt időt télen. Akkor az ember úgyis lustább, mert korábban sötétedik. Ugye, maga is megérti, hogy miért jöttem haza?

Hát hogyne értettem volna. Tudtam én azt jól, mint jelent, ha nem nekem kell végigjárni az egész lépcsőházat a viráglocsolás végett, így félórával több időm marad cikket írni. Szegény Marika mama! Pedig hogy várta az utazást! Micsoda buta história, és ugyanakkor mennyire jellemző rá!

– Örülök, hogy újra itthon van, Marika mama! Nem hinném, hogy baj lenne, hogy hazajött. Biztosan megérti a fia is, meg a családja. Télig meg felkészülhet egy kis tétlenségre. Ha akarja, majd én ellátom addig annyi munkával, hogy örülni fog annak, hogy mehet, mire eljön az ideje. – mondom neki mosolyogva, és közben lassan az ő szája is felfelé kezd görbülni. Most én paskolom meg a kezét.

– Kedves, hogy ezt mondja, aranyoskám. Vegyen csak egy kis csokoládét! A fiaméktól kaptam. – a szeletke bonbont büszkén nyújtja oda nekem, a tiszteletbeli fogadott unokájának. Veszek egyet, aztán lassan felállok.

– Most már megyek, nem tartom fel tovább, mindjárt este van, engem meg sürget a határidő. Jó éjszakát, Marika mama! – már az ajtóban járok, amikor csendesen megszólal.

– Köszönöm, hogy benézett, Julikám! Aztán ne dolgozzon túl sokáig! Pihenni is kell valamikor! – tényleg, mint egy nagymama. A szívem táját hirtelen melegség járja át. Jól tettem, hogy becsengettem hozzá.

Félórával később a fürdőkádban azon tűnődöm, mit is jelent Marika mama a mi háztömbünknek. Nem átlagos házmester, az egyszer biztos. Tulajdonképpen mindenkiről tud mindent. Lehet, hogy még a másik házban is. Nem szokott másokat kibeszélni a hátuk mögött, talán ebben rejlik a különlegessége. Ha mégis megtudunk egy-két titkot, az csak azért van, mert szükséges az információ valamilyen más ügyben. Marika mamáról mindent egybevetve elmondható, hogy szinte minden lakónak a bizalmasa, mert érzik, hogy nála a titok, a kényes ügy vagy a kimondatlan szó szakavatott kezekben van. Ezért szeretik annyira. Igen, találkoztam már olyan házmesterrel is, aki elől menekülnek a lakók, mindig úgy járnak, hogy észre ne vegye őket, láthatatlanul. Marika mama viszont olyan ember, hogy hozzá szólni kell akkor is, ha hullafáradt vagyok, ha nincs kedvem beszélgetni, vagy ha legszívesebben elbújnék a világ elől. Ő mindig képes megtalálni azokat a szavakat, amelyek vigasztalóak, és ha az ember valami folytán mégis ingerültebben szól oda, akkor legkésőbb másnap, amikor ismét összetalálkozik vele, meg is bánja a rosszul célzott mondatait. Marika mama voltaképpen mindannyiunk nagyanyja. Olyan is előfordult már, hogy ha egy-egy lakónak nem volt ideje takarítani, akkor megkérte Marika mamát, és délutánra csak úgy csillogott-villogott az említett otthon, mint a Salamon micsodája. A hála és a köszönet persze nem maradt el, és ő ilyenkor napokig élvezte egy-egy gyümölcskosár vagy hidegtál kincseit. Nyáron például egy egész napon át baracklekvár illat terjengett a levegőben, mert Marika mama kapott két hatalmas vödör barackot az egyik lakótól, amiért rendbe szedte a lakását, amely több mint három hónapja nem látott már se seprűt, se felmosó vödröt. A házmester néni azon nyomban neki is látott lekvárt főzni, és egészen késő délutánig dolgozott, hogy aztán hozzám is becsengethessen három gyönyörű, bőségesen megkent palacsintával. Akkor nagyon szerettem a Marika mamát, mivel éppen egy munka kellős közepében voltam, és a hűtőm teljesen üres volt.

Olyan is akadt, hogy a néni felvigyázott a legfelső emeleti lakásban élő zűrös család csemetéire, amíg a szülők kiveszekedték magukat. A színésznő és az ügyvéd. Elképzelni sem bírom, hogy a csudában tudták megtalálni egymásban a párjukat, és ami még furább, annyi veszekedés közepette, amennyi onnan lehallatszott, meg a nyomdafestéket nem tűrő „becézgetések” után, hogyan voltak képesek még három igen jó szellemű gyermeket is vállalni. Csak arra tudok gondolni, hogy minden egyes gyermekük egy újabb újrakezdés jegyében fogant – az apróságok balszerencséjére – így aztán ez afféle se veled, se nélküled kapcsolatként lett elkönyvelve a ház életében. Az asszony igen dekoratív jelenség, a férj egy sótlan, szürke kis könyvmoly, de veszekedni, azt nagyon tudnak. Mégsem az ő kettőjük állandó torzsalkodása az, amire figyel a ház népe. Bár én időnként igen szemérmetlenül hallgatózom egy kicsit, mert érdekesnek találom ezt az egyenlőtlen küzdelmet férj és feleség között, amikor az egyik a jog nyelvén próbál érvelni, a másik meg színpadi érzelmek nyelvén kontrázik rá, de mégsem jutnak semmire, mert nem értik a másikat. Két külön világ, amely a gyerekeikben egyesül.

Ám hogy visszatérjek az előbbire, Marika mama csodálatos képességei ebben az ügyben is megmutatkoznak. Annyira képes elvonni a gyerekek figyelmét a szülők vitáiról, mintha csak elvarázsolná őket. Olyankor az otthona afféle mézeskalács házzá változik, és a kicsiknek minden zugot szabad felkutatniuk elrejtett édességek után. Olyan mintha ő maga is amolyan jólelkű boszorka lenne, mert amikor a gyerekek már teletömték a szájukat a sok nyalánksággal, akkor kezes bárányok módjára leülnek Marika mamával szemben a nagyszőnyegre, ő meg helyet foglal a fotelben, és előveszi a sok meséskönyv valamelyikét, amelyeket az unokáinak szokott vásárolni, amikor a városban jár, és akció van a könyvesboltokban. A gyerekek szájtátva hallgatják, és csak az ő röntgenfülei képesek meghallani, meddig kell ahhoz olvasni, hogy elhallgasson a hangoskodás az ötödik emeleti B lakásban. A felnőttek sem arról sutyorognak ilyenkor, hogy milyen szerencsétlen is tud lenni egy emberi kapcsolat, hanem inkább Marika mama emberségét és jóságát bólogatják egymás között. Elmondható tehát, hogy a házmester néni közmegbecsülést élvez a lakóközösségben.

A múlt hónapban a negyedik emeleti fiatal pár esett át nehéz időszakon. Úgy két hónapja házasodhattak össze, és csak nemrégiben derült ki, hogy azért döntöttek az egybekelés mellett, mert az asszonyka teherbe esett. Egyébként nagyon szimpatikus emberek, Marika mama is kedveli őket. Amikor legelőször találkozott velük, nagyon meglepte őket, mert a kölcsönös bemutatkozás, és néhány udvarias mondat után rögtön felajánlotta nekik, hogy szólítsák őt Marika mamának, aztán ugyanazzal a lendülettel azt is megérdeklődte, hányadik hónapban van a kismama.

– Honnan tetszik tudni? – kérdezte meglepődve a fiatalasszony, mivel láthatóan nem volt még semmi látható jele a terhességének.

– Jaj, kedveském! Hát lerí magáról. Olyankor egy asszony teljesen kivirul. Nem nézett mostanában tükörbe? A kedves ura meg úgy fogja magát, mintha porcelánból lenne.  Mi másra gondolhattam volna? – közvetlenkedett velük jóindulatúan Marika mama, és ezzel postafordultával bele is lopta magát a szívükbe már az első napon. Onnantól kezdve különösen odafigyelt a fiatalokra, és majdhogynem igazi dédnagymamává avatták a házban.

Aztán amikor eljött az idő, és megszületett a kicsi lány, az elsők között tett látogatást a kórházban náluk, és szerintem csak az ő kisugárzásának köszönhető, hogy senki sem kezdett el sajnálkozni és udvariaskodó megjegyzéseket tenni, amikor pár nappal később a pár hazahozta a beteg gyermeket, akinél az orvosok izomsorvadást állapítottak meg.

– Elég baj az egy szülőnek, ha olyan betegséggel születik az első gyermeke, amelyre nincs gyógymód! Pláne, hogy ilyen fiatalok. Az nem segít nekik, ha az ember elkezd a fülükbe sápítozni, inkább segíteni kell nekik! Ne szólj szám, akkor biztosan nem bánt a szavam!– ez volt Marika mama hitvallása, és ennek mindenféle módon a bizonyítékát is adta, méghozzá anélkül, hogy hangoztatta volna. Nem kívánt ő kioktatni senkit, kicsoda is ő ahhoz. Nem is volt rá szükség. Egyszerűen példát mutatott. Ha mégis megszólalt valaki hangosan, akkor rövidesen kénytelen volt szembesülni Marika mama megrovó vagy rosszalló pillantásával, és a néni már ezzel el tudta érni a célját.

Aztán egy napon, a hóolvadás kezdetén, olyasmi történt, ami alapjaiban rázta meg az egész ház életét. A szinte feketének tűnő, kopár fák ágairól lassú zizegéssel csepegett a víz, meg-megreccsenve olvadt jégkásás löttyé a pocsolyák felszíne az utcán járók lába alatt. Sápadt volt a délutáni napfényben fürdő játszótér, ahová már napok óta nem jártak a gyerekek idejüket tölteni, mert a lucskos masszává silányult egykor fehér hótakaró egyszerűen élvezhetetlen lett. A házunk lakói sem töltöttek ezekben a napokban túl sok időt a szabadban, sietve surrantak be érkezéskor a nehezen libbenő bejáraton, és aztán még vissza is fordultak, hogy behúzzák a lassuló ajtószárnyat, amellyel nyáron sosem bíbelődtek. Gyakran elő is fordult, hogy azon mérgelődtem, hol éltek korábban ezek az emberek, akik egy erélyes nyomással egyszerűen kicsapják az ajtót, aztán elsietnek azzal már nem törődve, mekkora dörrenéssel zárul be mögöttük. Kit érdekel, hogy zavar-e valakit a házban, szokja meg mindenki, mint járulékos zajt! A figyelmetlen érkező vagy távozó rendszerint már messze járt, amikor az a jól ismert, tipikus hang felcsattan, és tulajdonképpen talán csak engem zavar a dolog, aki olykor felrezzen rá.

Azon a bizonyos napon, amelyen minden megváltozott az életünkben, ugyanaz a dörrenő zaj hallatszott lentről, és ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, azon kevés alkalmak egyike volt, amikor önmagában az ajtó csattanása kivételesen nem is zavart volna. Csakhogy rögtön utána egy másik, tompa puffanás hangzott fel, amelytől még így, visszaemlékezve is kiráz a hideg. Leesett valami. Egy csomag? Annak nem ilyen hangja van. Élesebb, hangosabb. Valami más tárgy? Azt megérzi az ember, hogy nem erről van szó. Ez valami súlyos, nagyobb dolognak a földet érése kellett, hogy legyen. Igen, az emberi testté. Valaki elesett a lépcsőházban. Szegény! Biztos elcsúszott. Nem csoda, ebben a csúszós latyakban. Marika mama ki is függesztette régimódi betűit egy írólapra róva: „Kérem, használja a lábtörlőt!” De hát az emberek figyelmetlenek. Most majd megtanulja az a valaki, hogy komolyan kell venni a házmester felszólításait.

A következő gyanús dolog az volt, hogy a tompa puffanás után semmilyen más zaj nem következett. Mi történt, talán nem tud felállni? Vagy annyira csendben tette, hogy nem hallottam. Az nem lehet, én mindent hallani szoktam, ami odakint történik. Kezdtem kíváncsi lenni. Sem léptek nem kongtak a visszhangos lépcsőkön, sem kulcszörgés nem zavarta meg a csendet. Meg kellett néznem, mi történt. Már az is furcsa volt, hogy én ilyesmire felfigyeltem. Általában annyira el vagyok foglalva a munkámmal, hogy még az idő múlását sem szoktam követni. Lehet, hogy észre kellett vennem, hogy valaki segítségre szorul. Talán kicsit bosszús is voltam, amiért feltartottak a határidős feladataim teljesítésében, így türelmetlenül kerestem meg a kardigánomat. Azzal és a kulcscsomómmal indultam a lakásajtó felé, közben meg kellemetlen érzés suhant át rajtam. Reméltem, hogy nem fog túl sokáig tartani, ami kint vár rám. Az zakatolt a fejemben, hogy erre nem érek rá.

A lépcsőházban legalább két-három fokkal hűvösebb levegő fogadott, gyorsan felkaptam hát a kardigánomat. A korláthoz léptem, hátha a már onnan meglátom, ha esetleg az alattunk lévő emeleten történt valami. Persze, az üres volt. Nem is juthatott fel az az illető a másodikra, hisz már közvetlenül az ajtócsapódás után felhangzott az a puffanás. Ha pedig így volt… Most először villant át rajtam az a bizonyos balsejtelem. Csak egy lakás van ott lent, majdnem a bejárat mellett. Az, amelyik előtt sötétkék lábtörlő díszeleg mindig rendezetten, és a fehér tok várja az éppen esedékes üveg tejet. A Marika mama lakása! Jóságos ég! Mint egy csalóka remény, afféle délibábként rémlett fel előttem a lehetőség, hogy talán mégis valaki más érkezett meg, vagy készült elmenni, de az is lehet, hogy hozzá jöttek látogatóba, és mindjárt a bejáratnál szerencsétlenül jártak. Most már szaporán szedtem a lábam lefelé. Sehol semmi zaj. Pedig délután három óra volt, ilyenkor azért kellett volna itt lenni némi mozgásnak. Furcsa.

Már a lépcsőfordulóban láttam, hogy valaki fekszik a földön. Valaki?! Ezer közül is felismertem volna ezt a fekete-fehér mintás kabátot. Nagyon megijesztett a látvány, mert valóban Marika mama feküdt a földön. Úgy tűnt, hogy oldalt fekvő testhelyzete normális, nem csavarodott ki semelyik végtagja. Átfutott rajtam, hogy vajon eltört-e valamije, mert arra még gondolni sem akartam, hogy rosszabb lehet a helyzet. Pedig okom, az lett volna rá. Eszméletlen volt. Vagy legalábbis nem mozdult. Odaszaladtam hozzá, és letérdepeltem mellé.

– Marika mama! Tetszik engem hallani? Marika mama! – megráztam a vállát, aztán felemeltem a fejét – Marika mama! Tessék felébredni!

Nagy-nagy szerencsémre mozgott a szemhéja, de mintha nehezére esett volna kinyitni. A gondolatok őrült módon cikáztak át az agyamon: „Miért nem jön senki? Most kezdjek el kiabálni? Még telefon sincs nálam. Az ördögbe is! Magammal hozhattam volna, de ez eszembe se jutott. El kell mennem érte, de előtte meg kell győződnöm róla, hogy nem okozok-e még nagyobb bajt azzal, ha itt hagyom.”

– Marika mama! Tessék kinyitni a szemét! Fáj valamije? – Gyerünk már! Csak nyissa ki a szemét, és máris rohanok a telefonért. Muszáj volt elkiáltanom magam, hátha meghallja valaki. – Hall engem valaki? Segítség kellene! Marika mama rosszul van! – teli torokból ordítottam. Kisvártatva a negyedik emeleti fiatal kismama sietett lefelé a lépcsőn, hála istennek a gyerek nélkül.

– Mi történt, miért… Te jó ég! – földbe gyökerezett lábbal torpant meg a lépcső közepén, és már attól kezdtem tartani, hogy pánikba fog esni, amikor újra megszólalt – Ugye, nem…

Hevesen megráztam a fejem.

– Legyen szíves, hívja a mentőket! Most kezd magához térni, de azt nem tudom, eltört-e valamije, vagy nincs-e más egyéb baja. – feleltem hadarva, és csak egy hajszál választott el a kétségbeeséstől. Édes Istenem! Csak nehogy itt haljon meg, a karjaimban.

– Azonnal megyek! Addig ugye, mellette marad? – már rohant is, a válasz egyikünk számára sem volt kétséges.

Hogy is hagyhatnám itt? Helyette inkább óvatosan, de erélyesen megpaskoltam az arcát.

– Marika mama! Ne tessék már ijesztgetni! Tessék kinyitni a szemét! – majdnem évődve beszéltem hozzá, magam is meglepődtem a saját hangnememen. Na igen, ez most segített. Hogy úgy viselkedtem vele, mint egy unoka. Úgy tűnt, használ is a módszer, mert kezdtem megnyugodni, az adrenalin lassan szétolvadt bennem, és a néni is nagyobb sikerrel próbált magához térni.

– Mi… mi történt? Hol vagyok? Julika? Mi a csoda… – Marika mama máris próbált megmozdulni. Aggodalmas tekintettel figyeltem, melyik pillanatban fog fájdalmas összerándulni. Nem kellett sokat várnom. A jobb lábát nem tudta mozdítani. Látszólag nem volt azzal semmi gond, ennek ellenére mintha külön életet élt volna a néni testén, nemhogy nem mozdult, de ráadásul őt sem hagyta tovább jutni a felülésnél.

– Jaj! Drága Julikám! Azt hiszem, eltört a lábam. Nagyon fáj! – szólalt meg szenvedő hangon, én magam is láttam rajta, mennyire uralkodott magán, hogy el ne eredjenek a könnyei.

– Tessék csak megnyugodni, mindjárt jön az orvos! – szólaltam meg vigasztalóan, segítettem neki felülni. Úgy mozgott, akár egy rongybaba, nehezen boldogultunk. – Nem nagyon kellene erőltetnie magát, Marika mama! Félő, hogy valami belső sérülése is lehet.

– Nem érzem én rosszul magam, csak a lábam sajog elviselhetetlenül. Mégse fogadhatom az orvost a lépcsőházban fekve! – felelte zihálva, ahogy próbált valami méltóságteljes testhelyzetet keresni.

Tíz perc telt el, amíg megérkezett a mentő. Az orvos sietős léptekkel jött a bejárathoz, az ajtóra nézett, majd a kiírást látva felhúzta a szemöldökét, aztán nagy lendülettel kinyitva az ajtót, szórakozott hangon szólalt meg.

– Jó napot! Látom, itt gondoltak a csúszásveszélyre. Ki nem olvasta a figyelmeztetést? – a tekintete azonnal megtalálta a nénit, aki szégyenkezve pillantott fel a fekete szövetkabát alatt megvillanó fehér orvosi köpeny tulajdonosára. Ez az erős kontraszt még inkább meglódította mindannyiunk szívét, de ugyanakkor valamiképp meg is nyugtatott a hozzáértő jelenléte. – Jó napot Marika mama! Ha tudtam volna, hogy maga az, hozok néhány prospektust a rendelőből. Úgy sejtem, egy darabig most amúgy sem teszi majd a tiszteletét nálam. Szóval nem tetszett betartani a saját utasítását! – az orvos mosolygott, bár ez a mosoly még kissé feszült volt, meg kellett várni, hogy megvizsgálja Marika mamát.

– Nem fáj nekem semmim, doktor úr. Csak a lábam sajog. Nem tudok ráállni, de még megmozdítani sem. Az a buta papír! Éppen azon gondolkodtam, hogy leveszem, és beleteszem valami műanyag tokba, hogy el ne ázzon teljesen, amikor egyszer csak, zsupsz! Már lent is voltam a földön. – Marika mama elpirult mentegetőzés közben, én meg arra gondoltam, tisztára, mint egy tinédzser.

– Jól van, Marika mama! Úgy látom, a lábán kívül nincs nagyobb baja. Hozunk egy tolószéket, – intett a többi mentősnek – és most szépen bemegyünk a rendelőbe, hogy megröntgenezzük a lábát. El tudja kísérni valaki?

– Van nekem egy nagyon kedves barátom innen, a harmadikról. Egy kedves fiatalasszony, a neve Julika. Újságíró, és mindig sok a munkája, de talán tud rám szánni egy órácskát. – nézett rám reménykedve Marika mama. Ó, hát hogyne tudnék! Addig most már úgysem nyugszom meg, amíg kezelésbe nem veszik, és újra járni nem látom.

– Hát persze, Marika mama. Szívesen elkísérem, ne tessék izgulni! – feleltem kedvesen, és közben a dokira pillantottam. Miközben sínbe tették a néni lábát, átfutott az agyamon, vajon hány éves lehet ez a meglehetősen fiatalnak tűnő ember. Arra gondoltam, nem valószínű, hogy sokkal idősebb lenne nálam. Akkor pedig bizonyára érti a dolgát.

Rohamtempóban beszaladtam Marika mama lakásába, körbenéztem, mire is lehet majd szüksége, és gyorsan betettem néhány holmit az utazótáskájába. Furcsa volt ez a ténykedés, mert eddig mindig csak a nappalijába invitált be, most meg be kellett lépnem a hálóba, és a fürdőbe is. Na persze, nem mintha valami különleges látvány fogadott volna ott. Pedáns rend mindenhol. Egyedül élt, nem volt nehéz tisztaságot tartania, főleg egy olyan örökmozgó asszonynak, mint amilyen ő. Amikor végeztem a pakolással, visszatértem a lépcsőházba. Időközben valaki nagyon figyelmesen feltekerte a fűtést, mert nem sokban különbözött a lakás hőmérséklete a lépcsőházétól.

Kitoltuk a nénit a mentőhöz, és óvatosan beültettük a kocsiba. Az asztalon hagyott cikkemre gondoltam, és arra, mikor fogom befejezni. Hogy alig egy órával ezelőtt még azon töprengtem, hogyan tehetném érdekesebbé éppen aktuális sztorimat az utak állapotáról, és az emberek ez irányban tanúsított nemtörődömségéről, most meg ott ültem a néni mellett, fogtam a remegő kezét, és próbáltam lelket önteni belé. Nem láttam ki a kocsiból, dunsztom sem volt, merre haladtunk, a kora délután máris kezdett szürkeségbe hajlani, csendes eső áztatta az utcákat, szaporán mosdatta a szélvédőt is. Nem hoztunk még egy esernyőt se! Most már mindegy. Majd a fejem fölé húzom a kardigánomat.

– Marika mamát bent tartjuk megfigyelésen arra az esetre, ha mégsem csak egy szimpla lábtörésről volna szó. Mondja, van, aki eljöjjön magáért a rendelőhöz? – szólt nekem hátra a doki.

– Nem, nincs, de majd kilépek, és úgy gyorsan hazaérek. – feleltem vissza emelt hangon, és egy árnyalatnyi kedvetlenség futott át rajtam.

– Arról szó sem lehet! Ha vár egy kicsit, én majd hazahozom. Marika mamát felvisszük az emeletre, most bent van Makrainé is. Szépen ellesznek ők ketten egy éjszakára. A többit majd megbeszéljük. – hátrapillantott, és egy mosolyt küldött az egyre sápadtabb Marika mamának.

– Egy teljes éjszakára? – suttogta nyugtalanul – Be se zártam az ajtót. Hogy lehetnék nyugodtan, amikor csak úgy ott hagytunk csapot-papot?

– Emiatt ne tessék idegeskedni! Csak bízza rám Marika mama a pótkulcsot, majd én vigyázok mindenre! – a néni hálás arcára pillantva úgy éreztem, mintha valaki képzeletben megveregette volna a vállamat. Megvolt az aznapi jócselekedetem.

Úgy egy órával később már az orvosi rendelő nagyon is otthonosan berendezett emeletén jártuk körbe fogadott nagyanyámat. Azért mondom így, mert pontosan úgy is viselkedett, mintha az lenne. Velem és a doktorúrral is. Az első ténykedése az volt, hogy néhány percre kinyittatta vele a szoba ablakát az áporodott levegő kitessékelése céljából. Amikor azonban hamarosan dideregni kezdett, gyorsan felkapcsoltatta a fűtést, aztán odahívott magához.

– Mondja, drága Julikám! Hát nem tündéri ez a doktor úr? Olyan házias és nagyon szép ember, nem igaz? Képzelje csak, még nőtlen! – suttogta huncut szemekkel, de igen komoly hangon Marika mama.

Rögtön arra gondoltam: Jaj, ne már! Ez a hab a tortán! Most komolyan elkezd itt összeboronálni minket? Ennek gyorsan elejét kell vennem!

– Marika mama! Hozzak még valamit, vagy rendben vagyunk? Ne tessék haragudni, de most már mennem kell. Még van egy kis munkám odahaza. Holnap jövök! – már vettem is a kardigánom, amelyet a nagy rendezkedésben lekaptam magamról, és indultam az ajtó felé.

– Nem kell semmi Julikám! – a néni arcán sokat tudó mosoly suhant át – Persze, persze, menjen csak! Majd a doktor úr hazaviszi. Holnap se kell már ide mentő! Minek az a sok kellemetlenség? – legszívesebben elszaladtam volna ilyen nyílt kerítés hallatán. Nem is mertem a dokira nézni.

– Na jól van, Marika mama. Akkor minden jót kívánok! Makrainé is mindjárt itt lesz, úgy hallom a fürdőben van még. Jó éjszakát kívánok! Csak csengessen, az éjszakás nővér a szomszéd szobában tanyázik! – jött a doki is utánam, valószínűleg ő is érezte a helyzet egyre kínosabb mivoltát. Ahogy leértünk a földszintre, jóval hűvösebb levegő volt. Itt éjjelre már nem fűtöttek olyan erősen. Megborzongtam.

– Fázik? Jöjjön, hazaviszem. A kocsiban majd fűtök, hamar újra meleg lesz. – ahogy kiléptünk a főbejáraton, és a doki előre engedett, egy pillanatra hozzáért a hátamhoz, és ez valahogy kellemes érzéssel töltött el. Íme, egy úriember. A volt férjem sosem csinált ilyet.

Még a kocsiajtót is kinyitotta előttem. „Ebből szerelem lesz!” – gondoltam felderülve. Ritkák az ilyen gáláns lovagok. Hacsak nem éppen azzal a fajtájukkal találkoztam most össze, aki vár is valamit cserébe ezért. Esetleg egy kis kedvességet. Ez a gondolat olyannyira nem esett jól, hogy azonnal el is űztem az agyamból. Miért kell azonnal rosszat feltételeznem? Amíg ezen morfondíroztam, máris szélsebesen útnak indultunk, a fűtés felcsavarva, és valahogy megnyugtatóak voltak a műszerfal aprócska fényei a februári szürkületben.

– Jut eszembe! – szólalt meg hirtelen a doki – Még be sem mutatkoztam. Dr. Kovács Zoltán vagyok, de kérem, szólítson egyszerűen Zoltánnak. – Milyen közvetlen! Biztos, hogy jó ötlet ez? És ha majd egyszer Zoltánhoz, a dokihoz kell jönnöm, hogy fogom akkor szólítani? Különben is a doktorurazás egyfajta biztonságos távolságot, amolyan védőfalat húzott kettőnk közé, amelytől a bizalmaskodás feszültsége nem tudott eddig közénk férkőzni. Á, megint túlbonyolítom a dolgot! Egyszerűen át kell lendülni rajta.

– Jól van, akkor legyen Zoltán. – válaszoltam tehát könnyednek szánt barátságos hangon – Én Molnár Júlia vagyok, de szólítson nyugodtan a keresztnevemen.

– Júlia… Szép neve van. – mosolygott rám Zoltán, és engem ismételten melegség járt át. Kettő null oda. Ez már valami! Lehet, hogy mostantól többször megfordulok majd a rendelő környékén. Talán írhatnék egy cikket a város körzeti orvosáról. Miért is ne? Elmosolyodtam a gondolatra.

Nem sokkal később megérkeztünk a háztömbünk elé. Már nyitottam az ajtót, amikor Zoltán megszólalt.

– Mit szólna, ha reggel munkába menet erre jönnénk, és felvenném magát? Akkor nem kellene gyalogolnia Marika mamához. – ajánlotta fel barátságosan.

Már majdnem kimondtam, hogy megy arra busz is, aztán mintha valaki fejbe csapott volna, egészen más szaladt ki a számon.

– Az nagyon jó lenne. Köszönöm szépen. Mikorra jön? – kérdeztem, és igyekeztem, hogy a hangomon ne lehessen túlságosan hallani, mennyire örültem titkon a lehetőségnek.

– Itt leszek fél nyolcra, ha magának is megfelel. – Zoltán szeme mosolyogva csillant meg a másik oldalról.

– Rendben. Akkor várom. Jó éjt! – ő is intett egyet, aztán már csak arra ocsúdtam fel, ahogy a kocsi befordult a következő utcába.

 

Ennek a történetnek immár közel hat hete. Marika mama lábáról néhány napja került le a gipsz, és mintha csak egymásnak kedveskedő gyerekek ötleteztek volna, tele is van írva az ismerősök és a háztömbünk lakóinak aláírásával. Az utóbbi hetekben többször is jártam a lakásában, és néha öt percnél többet is eltöltöttem a fényképek nézegetésével. A hálója falán ott az egész családja, középütt lóg az esküvői fényképe, melyen egy szemüveges, tulajdonképpen átlagosnak mondható fiatalember öleli nagy boldogan. Szinte rá sem lehet ismerni Marika mamára. Egyszerűen árad a képről a harmónia. Még sosem beszélt a férjéről, de így látatlanban is szimpatikus benyomást keltő ember lehetett. Elterveztem, hogy megkérdezem róla magát a nénit is.

Zoltán szorgalmasan tölti velünk az idejét esténként, és egyre magától értetődőbb módon fuvaroz haza, amikor lejár a munkaideje. Őszintén szólva nekem sem esik nehezemre várni rá. Pedig most már nem a rendelőből hoz, hanem a munkahelyemre jön értem. A harmadik hét után megpróbálkoztunk a még bizalmasabb viszonyt teremtő tegeződéssel, amely akkor vált igazán természetessé, amikor egy szép tél végi estén a házunk előtt megállva úgy búcsúzott el tőlem, hogy megcsókolt a kocsiban.

– Azt hiszem, erre készülök azóta, hogy először megláttalak ebben a lépcsőházban. – suttogta utána a fülembe, és megsimogatta az arcomat.

– Hát ez érdekes, mert én meg vártam, hogy mikor teszed már meg. Szóval, ha te nem lépsz… – pajkosan rámosolyogtam.

– Ez nagyon jól hangzik. Nem kezdhetnénk újra? – nevetett fel az ő jellegzetes, mély hangján.

Nem várattam sokáig, és azon az estén nem siettünk elválni egymástól.

Azóta szabadideje nagy részét velem vagy nálam tölti, és akár milyen hihetetlen még számomra is, mi ketten együtt és egymással tervezgetünk jövőt. Úgy döntöttünk, hogy egyelőre ő költözik ide, mert semmi pénzért nem vagyok hajlandó itt hagyni Marika mamát.

Apropó! Ma megkérdeztem, mi az oka annak, hogy olyan hihetetlenül erős harmónia sugárzik arról a képről a hálószoba falán. A választól fel kellett nevetnem.

– Magának magyarázzam Julikám? – felelte a néni huncutul – Mit is mondhatnék? Az én drága jó, megboldogult hites uram volt a legjobb, legkedvesebb, legmegértőbb orvos a megyében.

Hát nem is tudom, mit mondjak… Azért ez elég biztató jel, nem igaz?

Kutas Mónika az Irodalmi Rádió szerzője. Szerencsen élek a családommal. Egy közeli sváb településen, Rátkán tanítok jobbára kisebb…