A víz feletti magaslaton állt a hétvégi házam, mögötte néhány sor szőlő meg pár darab gyümölcsfa. Minden megvolt a házban, ami egy ilyen vén medvének kellett, így az egész nyarakat itt tölthettem. Napközben a szőlővel bíbelődtem, ha eluntam magam vagy egy kis beszélgetésre vágytam, leballagtam vízpartra és a horgászokkal beszélgettem. Mindig volt kint néhány cimborám a vízen, vittem egy üveg bort, iszogattunk, beszélgettünk, néha elmentünk a közeli halászcsárdába egy-két hideg sörre.

Ezen a délutánon is így volt, mint már annyiszor a hosszú évek során. Három-négy barátommal sörözgettünk, tréfálkoztunk a fülledt nyári délután, közben nagyokat hallgattunk, néztük a mozdulatlan vizet. Indulni készülődtünk éppen ki-ki a dolgára, amikor Zsolt, a csapos utánunk szaladt. Én voltam az utolsó a sorban, s talán csak én hallottam azt, amit mondott.

Itt volt az Ági!

– Milyen Ági?– kérdeztem, mivel sehogy sem ugrott be a név.

Hát a Laci féle Ági, tudod, a falon! Majd elmondom, de most sokan jönnek! Mutatott egy érkező kiránduló csoportra és visszaszaladt a csárdába.

A horgászok már mind a helyükön ültek és a botjaikat babrálták, én meg lassan bandukoltam a keskeny ösvényen ahhoz a helyhez, ahol ülni szerettem, amikor magányra vágytam. Közben azon gondolkodtam, hogy is volt ezzel az Ágival. A két lelógó fűzfa közti kavicsos rész volt a kedvenc helyem. Itt általában sohasem horgászott senki. Ezelőtt négy vagy öt évvel – amikor ez a történet kezdődött -, még nem dőltek rá a fűzfák ennyire a vízre, mint most. Akkor is lejöttem a vízpartra így délután felé, mint most. Nagyon szép nyári nap volt. A víz tetején szitakötők cikáztak, apró fehér lepkék hajoltak a vízre, az meg lassan, lustán hömpölygött, mélán nyaldosták a hullámok a partot. A kacsák kijöttek a partra, s most a fövenyen tollászkodtak. Az égen egyetlen felhő sem volt, s a madarak szárnyainak susogásán kívül egyetlen hang sem hallatszott. Az előtte lévő héten nagy eső volt, a folyó is megduzzadt, s kivetett magából sok mindent. Itt a lelógó fűzfa ágak alatt is rengeteg szemét összegyűlt, mindenféle faágak, szakadt tornacipő, úszógumi maradványok ringtak a hullámok tetején. Felfigyeltem egy kisebb, átlátszó műanyag flakonra, amint jobbra meg balra dülöngél a hullámok ütemére. A címkét már rég lemosta róla a víz, így még jobban látszott, hogy van benne valami. Egy összehajtogatott vagy összesodort papírlap. Ahogy a palack dőlt, úgy dőlt benne a papírhenger is. Valaki jópofa akart ezzel megtréfálni egy hasonló jópofát, aki képes azt hinni, hogy valami kincset érő dolgot rejt magában a műanyag flakon. Nagy izgalommal ráveti magát, kibontja, s reszkető kezei között a papírlapon ez áll: „nem nyert” vagy az, hogy „újra húzhat”. Én bizony egy lépést sem teszek a megfejtés érdekében, maradjon inkább titok örökre a flakonba zárt üzenet. Szórakozottan ütögettem a vizet egy bottal, a kacsák egyre közelebb jöttek hozzám, azt hitték morzsát szórok nekik. A palack továbbra is pörgött a víz tetején a fűzfa ágaik fogságában. Kerítettem egy hosszabb botot és rácsaptam. A palack elmerült a zavaros vízben, aztán hirtelen kilőtte magát a víz fölé, most már teljes hosszában pörgött a habos hullámok között. A benne lévő papír tekercs sértetlennek látszott. Mégis az emberi elme mely sziporkáját rejtheti a flakonba zárt üzenet, ez motoszkált a fejemben. Hiszen én nem kincs után kutatok, nem is akarok találni benne semmi érdekeset, így számomra nem lesz meglepetés, ha valamilyen ostoba írást találok benne. Így győzködtem magam, amikor legyőzött a kíváncsiság. Pusztán csak ezért, elkezdtem hajkurászni a palackot a vízen. Nem adta magát, kitáncolt a botom elől, inkább beljebb sodródott. Kerestem egy olyan faágat az ösvényen, amelyiken egy kisebb elágazás van, s megpróbáltam a „V” alakba beszorítani a nyakát, majd így kihúzni. Talán megsejtette a szándékomat, folyton elfordult a kampóm elől. Mintha tudná, nem vagyok illetékes a küldemény átvételére. Még szerencse, hogy a fűzfaágak fogságából nem tudott szabadulni, különben már biztos, hogy a nyílt vízen úszna, féltékenyen őrizve titkát. Egyre beljebb kellett lépnem a kavicsok között, a hullámok már a cipőmet nyaldosták, amikor sikerült a kampós botot úgy a flakon nyakába akasztani, hogy ki tudtam vele húzni a partra. Végre a kezembe foghattam, a kupakját gondolkodás nélkül lecsavartam, s két ujjammal belenyúlva megcsippentettem a gyomrába tett összehajtogatott papírt. A noteszból vagy naplóból kiszakított lap halványkék csíkozású volt, a rajta lévő írás, szálkás betűk, se nem szép, se nem csúnya férfi írás volt. „Ági, gyere hozzám feleségül. Laci.”

Erre nem számítottam. Ej, de bonyolult lelkivilágú pasas ez a Laci! Csaptam a homlokomra. Ahelyett, hogy egy szép holdvilágos estén megfogná Ági kezét, mélyen a szemébe nézne, vagy pedig egy meghitt presszó mélyén, andalító zeneszó mellett teszi fel ezt a kérdést, inkább itt vergődik ezzel a furcsa, régi módi megoldással, s még azt a lehetőséget is elveszi szegény lánytól, hogy az a nyakába ugorjon. Ági, gondold meg jól, mielőtt egy ilyen komplikált lelkű alakkal kötöd össze az életedet! Még azt sem tudhatja, hogy megkapta-e egyáltalán a lány az üzenetet, s mikor, vagy nem kapta meg, s azért nem válaszol vagy megkapta, de kosarat adott. Nem tudom, hogy Laci ezeket a rejtélyeket miként oldotta meg. Forgattam a papírlapot a kezemben, első gondolatom az volt vele, hogy visszahajítom a vízbe, de aztán meggondoltam magamat. Itt van ez az üzenet a kezemben, két ember életének fontos állomása, ki tudja mióta hánykolódik már a vízen, van-e még aktualitása, de ha már kibontottam, felelős vagyok érte. Fogalmam sem volt, hogy hol dobhatták be a vízbe, ezen az oldalon vagy a túloldalon, s Áginak vajon hol kellett volna várnia, kereste-e egyáltalán, az is lehet, hogy nem volt rá kíváncsi. Aztán arra gondoltam, hogy hátha a horgászok többet tudnak erről a dologról, vannak itt sokan helybeliek is, talán ismernek egy olyan Lacit, aki egy Áginak udvarolt. Sorra mutogattam a parton üldögélő pecásoknak a papírlapot. Nevetgélés, kacsintgatás volt legtöbbször a válasz. Találgatások, talán Vácon dobta be a pasas a flakont a folyóba, aztán Ági Sződligeten vagy Gödön egy kampóval álldogál a folyóparton napokig, várja a lánykérést, közben telefonon többször is beszélgetnek. Volt olyan, aki úgy vélte, hogy Laci talán a túlsó parton dobta a vízbe a palackot, vagy talán egy hajóról, de abban mindenki egyetértett, hogy nem volt neki sürgős a nősülés. Még este is ez volt a téma a csárdában. Engem tett mindenki felelőssé azért, hogy Ági nem kapja meg az üzenetet, elvégre én voltam az, aki útját állta a flakonnak, így az nem tudta tovább vinni a postát. De hogy találjak meg egy ilyen hosszú folyó mentén egy Ágit. Zsolti, a csapos próbált segíteni, hogy esetleg kitehetné a pultra, hátha a sok betérő vendég közül lesz valakinek, valamilyen használható ötlete. Azt mondtuk neki, ez nem jó, könnyen megsérülhet a papírlap, átnedvesedhet vagy leönthetik valamivel. Erre azt ajánlotta, hogy bekeretezteti és kiteszi a falra a flakonnal együtt. Ez az ötlet mindenkinek tetszett, s szerintünk ezzel méltó módon befejezést nyert részünkről a történet, mi mindent megtettünk a frigy érdekében.

Zsolti egy szép, lakkozott, üvegezett fakeretet csináltatott a papírlapnak, egy zsinóron alul a palack lógott, s ajtóval szemközti falon helyezte el. Azt lehet mondani, hogy a hangulatra is jó hatással volt. A betérő vendégeknek mindjárt megakadt szeme a bekeretezett íráson, érdeklődtek, történeteket gyártottak Ágiról, Laciról, hamarabb oldódtak, otthonosabban érezték magukat. Kezdetben mindennapos téma volt a nevük, helyi szerelmespárnak nevezték őket, érdeklődtek, történt-e már valamilyen előrelépés az ügyben. Aztán ahogy múltak az évek, lassan hozzászokott mindenki a bekeretezett üzenethez, újabb történetek már nem születtek. Most meg ennyi év után egyszer csak beállít Ági! De honnan tudta Zsolt, hogy ez az Ági, az az Ági, s nem valamilyen szuvenírt gyűjtő turista? Este kíváncsian elmentem Zsolthoz a csárdába. Több vendég is állt a pult előtt, de nem vártam meg, míg kiszolgálja őket, beszóltam közöttük a pulthoz.

Milyen volt?

– Sovány, szőke hajú nő- mondta Zsolti, de nem hagyta abba a munkáját, szaporán töltötte a sörös poharakat. Ahogy elmentek a vendégek, folytatta. – Azt mondta Ági, hogy gyerekkorukban szoktak palackpostával játszani Lacival. Szüleik háza között egy kis patak húzódott egyenesen a folyóig, Laciék háza volt feljebb, s néha így küldött valami bolondos üzenetet vagy házi feladatot neki. Csinált egy kis zsilipet is vékony faágakból, ezen átfolyt a víz, de a tárgyak fent akadtak. Később aztán, amikor már nagyobbak lettek, elfelejtették az egészet. Nem is tudja, hogy juthatott egyáltalán Laci eszébe ez a gyerekkori dolog. Arról volt szó, hogy esetleg elmegy hosszabb időre külföldre dolgozni, egy tengerjáró hajóra vagy mire, szakácsnak. Ennek ő nem örült, nem szeretett volna ilyen hosszú időre elválni tőle, kérte, ne menjen. Azt mondta Laci, hogy még valamitől függővé teszi az utazást, de nem mondta, mitől. Várta, de nem jött. Aztán egyszer csak azt hallotta, hogy már el is utazott. Ettől nagyon összetört, Laci még csak el sem búcsúzott tőle, azt hitte, hogy talán soha sem szerette őt igazán. De ez az írás, ami biztos, hogy tőle származik, bizonyíték arra, hogy nagyon szerette őt. Kérte, adjam neki a képet.

Neki adtad? – ámultam el.

Zsolt csak a fejével intett a szemközti falra, melyen most egy világosabb téglalap jelzi a kép helyét.

De hát honnan tudtad, hogy ő az igazi Ági?

– Onnan, hogy megköszönte. Neked, hogy megtaláltad, nekem, hogy megőriztem…

Kert F. Klára az Irodalmi Rádió szerzője. Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem,…