tothimreTóth Imre az “Út a boldogsághoz” című pályázatunkon szerepelt sikeresen írásaival, így ismerkedtünk meg vele, s így vált alkotóközösségünk tagjává is. Művészportré sorozatunk következő vendégeként a gyökerek fontosságáról, Erdélyről, írásairól, pedagógusi szakmai útjáról és terveiről beszélgetünk.

„…belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága…”
Radnóti Miklós

1960 telén születtem Biharugrán, Szabó Pál Bihar közeli, de Békés megyei falujában. A „Talpalatnyi föld” és az „Isten malmai” közössége jelentette a gyermekkoromat.
Gyulán érettségiztem, Szegeden töltött főiskolás éveim után magyar-orosz szakos tanárként dolgoztam tíz évig Szeghalmon, Tildy Zoltán városában, Sinka István szülőföldjének tőszomszédságában.
Pályázat útján kerültem Szirákra iskolaigazgatónak. Az itt töltött tíz év alatt német nyelvszakos diplomával és olyan élményekkel gazdagodtam, melyek a novellák írására késztettek. Ifjúkori próbálkozásaim után ekkor kezdtem komolyan az írással kacérkodni.
Hatvanban a Damjanich János Szakközépiskolában tanítottam 6 évig magyar és német nyelvet, az idegen nyelvi munkaközösség-vezetője voltam, 2010 nyara óta a Héhalmi Általános Iskola igazgatója vagyok. Jelenleg Heréden lakom, de Dél-Nógrád a második hazám.
Az irodalom régóta kíséri utamat. Verseket mondok gyerekkorom óta, amatőr versmondóként bejártam az országot Berettyóújfalutól Győrig, Nagykanizsától Kecskemétig. Egy Pásztón megjelent pályázatra beküldött novelláim jelentették a kilépést a közönség elé – immár a prózával is, saját írásaimmal. A Pásztón 10 éve alakult Athéné Alkotó Kör alapító tagja vagyok.
Ars poeticám röviden így szól: mindenben, még a leghétköznapibb dologban is rejlik valami érték, csak „le kell hajolni érte”. A természet egy-egy eleme, egy kő, egy fa, egy hegy, egy völgy, egy ösvény éppúgy értékes lehet, mint embertársaink érzései, gondolatai és szeretete.

A műsorban elhangzott alkotások

Így is lehet élni

Sietek.
Már megint, mint mindig. Sosincs időm.
Tegnap nem voltam bent nála, ma sem tudok beugrani hozzá, talán majd holnap…
Csak egy pillantást vetek – önkéntelenné vált szokásom szerint – az udvarára, a nyitott tornácára, az ablakára. Nem tudok a ház előtt úgy elmenni, hogy legalább a tekintetemet oda ne fordítsam.
Ide mindig érdemes benézni. Ez a virágos udvar, a szépen gondozott kiskert most is üdítő látványt nyújt. Ilyenkor, nyár közepén is van nyíló virága, bimbózó rózsája. Hát még tavasszal, amikor a járdaszegély is tömve lila, kék, sárga virágokkal! Az első hóvirágtól ibolyanyíláson át az utolsó krizantém elfagyásáig pompázik ez a virágoskert…

Sietek. Kaptatok fel a gyalogúton a dombra, hazafelé tartok, ebédelni vár a család.
És az Ő családja? A férje hét éve múlt, hogy elment békében. Gyermekük sosem volt, testvérei közül már csak egyetlen, a húga él, ő is a Bükk túlsó felén. Rokonai távol vannak, ritkán jönnek. A szomszédasszonya segíti naponta bevásárlással. (Ugyan mi minden kellhet egy magafajta özvegyasszonynak?) A konyhakertjét évek óta felfogadott jó embereivel ásatja, de még mindig egyedül veteményez, maga kapálgat, szedegeti a szép sorban beérő gyümölcsöt, befőz, aszal, lekvárt készít. A főzést is maga végzi. „Amíg bírom, nem hozatom az ebédet” – szokta mondogatni.

Persze, az ebéd. Sietek magam is ebédelni, aztán rohanok vissza, mert vár a munka.
De mindegyre öreg barátnőnk – mi már csak így nevezzük őt otthon magunk között –, csak ő jár az eszemben. Idős is, beteg is, magányos is, de nem tehetetlen, mert nem akar azzá válni. Csak azt végezteti el mással a mindennapi teendők közül, amit végképp nem bír. Nekem is csak néha szól, mert nem akar a terhemre lenni. Pedig nagyon szeretek nála lenni, vele beszélgetni, őt hallgatni. Sokat lehet tőle tanulni. Merthogy van tőle mit tanulni…
Szinte már restelli, ha néha rám szorul. Pedig néhány cserepet megigazítani, a tetőre lógó faágat levágni, az elburjánzó sövényt megnyesni, az új postaládáját felszögelni – mindezt elvégezni nekem nem fáradság, hanem öröm, valóságos kikapcsolódás.
Mert ha vége a munkának, akkor, nos akkor jön a „kötelező” kényelembe helyezkedés (a fotelben, az én helyemen), s jön a csendes beszélgetés. Ezernyi emlék a múltból, aprónak tűnő, ám fontos dolgok a jelenből – minden érdekli –, de mindig szóba kerül a jövő is.
„Ugye maradtok még egy darabig? Szeretném, ha nem hagynátok itt. Jó nektek ez ház, nagy a kert, jó a levegő, szép a vidék” – rendre így győzköd bennünket.

Nyolcadik éve járunk el a háza előtt. Hét éve állított meg bennünket, hogy megtudakolja, kik vagyunk, honnan jöttünk. Jól esett az őszinte érdeklődése. Szokatlan volt, hogy ő nem méreget bennünket gyanakvó tekintettel, nem néz minket jöttment idegennek, mint a faluban jó néhányan, csak mert ismeretlenül ide mertünk pályázni. Neki nem voltak fenntartásai, őszinte érdeklődéssel közeledett felénk.
Az első beszélgetésünk rövidke volt, de aztán egyre gyakrabban, egyre hosszabban tartott a párbeszéd. Majd behívott, leültetett, megkínált, egyszóval elfogadott bennünket. Azóta a feleségem mindennapos vendég (talán több is) lett nála, a fiaink is szeretik – különösen a nagyobbik -, szinte dédnagyanyjuknak tekintik.
Én is nagyon szeretem. Szeretem, mert mindig feltöltődöm nála, általa.
Mi az, ami idevonz, ehhez a kapuhoz, amely már megint egy kis orvoslásra szorul, mert leült a szárazságban, nehezen csukódik, meg kell emelni egy kicsit? Mi téríti ide minduntalan a gondolataimat?…

Ebéd után rohanok vissza az iskolába, de a sövényen újra csak bepillantok. Nem látom, de talán ott ül kedvenc karosszékében, élvezi a szoba hűvösét, olvasgat vagy tévézik, vagy éppen azt a kedves kismadarat nézi, amelyik annyira odaszokott a tornácára. Odaszokott, mint én, mint mi.
Tapasztalat, szeretet, béke, nyugalom, emlékek. Egy élet. Egy tartalmas élet, egy értelmes élet. Így is lehet élni. Így kellene élni. Élni csak így érdemes…
Ilyesfajta gondolatok motoszkálnak a fejemben, amikor továbbhaladok a sövény mellett.
Vár a munka.
Sietek…

tothmate

Az alkotást a szerző fia, Máté tolmácsolta, ahogy a ‘Karácsonyi emlék’ címűt is

Gyökerek

Egy öreg diófa állt a kert kellős közepén. Évek óta alig hozott már termést, ágai egyre töredeztek, vihar után nem győztük a száraz gallyakat összegyűjteni. Félő volt, hogy egyszer csak a fejünkre esik egy nagyobb ág. Elhatároztuk hát, hogy kivágjuk. Egyik jó barátom eljött a motoros fűrésszel, hamar lenyeste a nagyobb oldalágakat, majd a törzset is levágta úgy térdmagasságban. Sajnos nem jól számítottuk ki a fa dőlési irányát, így a hegye a szomszéd drótkerítésére esett, de szerencsére nagyobb baj nem történt, ki tudtam javítani a hibát. A barátom a diófa vastagát elvitte, hogy majd befűt vele a kazánba, a gallya nekem maradt, meg a törzse is.
Gondoltam, jó üzletet csinálok belőle, mindig keresik hirdetésekben a diófát, hát én még elébe is mentem a dolgoknak, magam adtam fel hirdetést, de csak sokára jött érdeklődő. Nem nagyon tetszett neki a faderék, merthogy sok volt benne a görcs és már bizony itt-ott meg is támadták a betegségek. Egy másik csak telefonon hívott, csak ígérgetett, végül el sem jött. Így aztán nem sikerült a nagy üzlet. Ekkor egy másik barátomhoz fordultam segítségért. Motoros fűrészével szép gurigákra szeletelte a fatörzset, lett belőle ülőke és asztal a kerti tűzrakó hely köré-mellé.
Ősszel, mikor szántattam a kertet, a tőke mindig akadályt jelentett a traktorosnak, rászántam hát magam a következő évben, hogy kiszedem. No, ez volt aztán a merész vállalkozás! Öreg diófa tövét kiszedni nem egyszerű dolog. Mire körbeástam, már elegem és melegem is lett egyszerre. Leültem hát pihenni a tönkre, s egy percre eszembe jutott a gyerekkorom, szülőházam udvara meg a két nagy diófa. Mennyit hűsöltem alattuk! Az egyiknek volt egy alacsony, szinte vízszintesen nőtt ága, arra szereltük fel a hintát, s azon hintáztattam a testvéreimet. Mindaddig, amíg apám el nem határozta, hogy a ház tatarozása, bővítése miatt ki kell vágni a kedves fámat. Persze, suttyó gyerekként nem nézhettem tétlenül, hogy apám hozzáfog, be kellet nekem is állnom, részese kellett, hogy legyek az öreg diófa kivégzésének. Nem bajlódtunk az oldalágakkal, körbeástuk, elvágtuk a gyökereket, már amivel bírtunk, mert a diófának igen vastag és kemény gyökerei vannak. Már minden oldalgyökér sorra került, kötéllel megpróbáltuk kimozdítani, de még a szomszédság segítsége is kevés volt a győzelemhez. Vissza hát újra a gödörbe, még mélyebbre ásni, hogy a főgyökeret elérjük, majd aztán elvágjuk. Hát ez a művelet hosszadalmasabb és gyötrelmesebb volt, mint az egész eddigi küszködésünk. De végre megszakadt a főgyökér, s az öreg fa tehetetlenségénél fogva nagyot huppant az udvaron.
Ezt az emléket visszaidézve újra nekiláttam a munkának. Be-besegítettek a fiaim is, de hát még csak gyerekek voltak, így a munka oroszlánrésze rám maradt. A régi tapasztalatokat felhasználva sikerült minden gyökeret átvágnom, igaz az egyik fejsze kitörött a nyélből, a másik meg minduntalan elvesztette a fejét. Most hát ott álltam a mellig érő gödörben, mellettem a hatalmas rönk, de hát ezt ki is kellene innen valahogy emelni! Akárhogyan próbálkoztam a régi autós emelővel, vasrudakkal, akárhányszor nekiveselkedtünk a fiúkkal, azt nem lehetett onnan kibillenteni. Maradt hát a hasogatás módszere.
Újra csak apám jutott eszembe, meg az öreg otthoni diófa. Nekem akkor az volt a dolgom, hogy a farönköt apróra daraboljam, hasogassam, mert az milyen jó lesz majd a télen fűteni! Kimondani egyszerű volt ez, de véghezvinni igen keserves dolog! Vízhólyagok, vérhólyagok, kar- váll- és derékfájás lett a vége. Keserves dolog volt akkoriban a szegény ember gyerekének mindennapja!
Félretéve a múltbéli emlékeket, ékeket szereztem a jó szomszédoktól, és hozzáláttam a majdnem kilátástalan küzdelemnek: a száraz fatövet darabokra hasogatni. Minden ütés fájdalmasabb lett, minden mozdulat nehezebbé vált, de nem adtam fel. A száraz gyökerek nagyon nehezen engedelmeskedtek az egyszerű emberi erőnek. De minden rossznak vége szakad egyszer, az én küzdelmem is sikert hozott: öt darabban hevert a tönk a gödörben, de már így ki tudtuk mozdítani.
Ahogy a kemény munka után megpihentem, megint csak a gyerekkorom, apám és a szülői ház jutott eszembe. Lám, milyen nehéz dolog egy fának a gyökereit elvágni! Ugyanolyan erősek, vagy tán még szívósabbak az ember gyökerei is. Tulajdonképpen középiskolás korom óta csak ritkán voltam-vagyok otthon. Előbb a tanulmányok vittek el Gyulára, majd Szegedre, aztán a munka szólított Szeghalomra, majd egy nagyot ugrottam – immár nősemberként –, s így lettem több mint tíz évig nógrádi, sziráki lakos, majd még egy kisebb ugrással Hevesbe költöztünk, mert ott, Heréden találtunk a családnak megfelelő házat, tanulási és munkalehetőséget. De akárhol voltunk is, az alföldi gyökereket sohasem vágtuk el, nem is lehet azokat erővel elmetszeni! Nyári szünetekben, ősszel halottak napja idején, nagy családi eseményekre mindig összejövünk, mi testvérek. De bárhol is laktam-laktunk, mindig megvolt a magunk „új” családja. Szirákon a jó szomszédasszony, meg a drága öreg barátnénk, fiatal barátaink és a jóemberek mindig elfogadtak. Palotáson a feleségem barátnője szülei minket gyermekükként, fiainkat unokáikként szeretik. Már Heréden is régóta igazán otthon érezzük magunkat. Azt hiszem, még fiatalon váltottunk, mondják, a fiatal fa még könnyen gyökeret ereszt, ha más talajba ültetik is.
Gyökerek itt a lábam előtt, gyökerek a sorsunkban. Nem létezhet sem fa, sem ember gyökerek nélkül. A mi gyökereinket az emlékezés erősíti, az emlékek, a múlt és az emberi kapcsolatok.
Lassan befelé indulok a kertből, gondolataim még sokáig a gyökerek körül keringenek.

Csíkfalvi idill

Hónapok óta vártuk a „nagy utazást”. A múlt nyáron Gábor barátoméknál vendégeskedett egy moldvai csángó magyar kislány. Az egyház segítségével jutott el Dél-Nógrádba a kis Emma. Három hetet töltött Vanyarcon, s ott őt akkor annyira megszerették; s a két kislány – Bea és Emma – annyira összebarátkozott, hogy barátaink ezen a nyáron feltétlenül meg akarták őt látogatni. Amikor kiderült, hogy jómagam már jártam Erdélyben, a Székelyföldön, nem kellet sokáig győzködniük, hogy a közös útra rászánjuk magunkat. Úgyis szerettem volna a családomnak is megmutatni ezt a csodás vidéket, szerettem volna velük megéreztetni a Háromszéki-medence varázsát, a székely ember vendégszeretetét.
A bázisunk a legkeletibb magyar ajkú város, Kézdivásárhely volt. Itt tudtam testvériskolai és baráti kapcsolataim révén szállást és egy vezetőt is szerezni: Simon barátom személyében.
Az első napunk teljes egészében utazással telt. Másnap kipihentük magunkat, tettünk egy nagy sétát a városban, de a kislány egyre csak ezt kérdezgette: Mikor megyünk végre Emmához?
Mindannyian nagy izgalommal vártuk a szerdai napot. Szerencsénk volt: jó időt fogtunk ki. Ragyogó napsütésben vágtunk neki a 130 kilométeres útnak. Itthon ez az utazás nem lenne több két óránál, de Simon figyelmeztetett: hegyi utakon megyünk, az Ojtozi-szoroson át, s ez így beletelik három és fél órába. Igaza lett. Kézdivásárhely után kelet felé haladva egyre közeledtek a Keleti-Kárpátok csúcsai. Csupa szép, rendezett magyar falun át vezetett az utunk, aztán Bereck után (Gábor Áron szülőfaluja!) elkezdett emelkedni az út.
Jobbra-balra hegyek magasodnak, az országút hirtelen kanyarokkal teli. Itt nem lehet száguldozni! De nem is baj, mert legalább többet látunk a vidékből! Simon ott ül mellettem és mesél. Megmutatja, hol emeltek emlékművet Sissi királynénak, hol húzódott a királyi Magyarország határa (Trianon, hej!), hol vívtak csatákat az első és a második világháborúban hős honvédeink. Váratlanul csend borul az utazó társaságra, sokáig némán élvezzük a hegyek-völgyek lenyűgöző látványát. Aztán megtörik a varázs, eltűnnek lassan a magas hegyek, velük együtt a magyar nyelvű útjelző táblák is: Moldvában vagyunk. Egy rövidke pihenő után megállás nélkül haladunk a főúton egészen Rekecsinig. Közben Simon magyarázza, hogy jobbra benn az erdő sűrűjében, a patakvölgyben igen szegény csángó magyar favak egész sora húzódik, Klézsétől Csíkfalváig. Amikor lekanyarodunk a főútról, igen meglepődöm: nem túl széles, de nagyon jó, új úton haladunk jó néhány kilométert. Simon nevetve mutat egy nagy táblát, rajta román felirat az uniós csillagokkal. Persze, innen hát a jó út!
Mondják, egyszer minden jónak vége szakad, hát ennek a jó útnak is hamar vége lett, mégpedig hirtelen. Egy szűk jobbkanyar után egy híd előtt eltűnt az út. Csak murva és sár, no meg a keréknyom mutatja, merre vezet az út a fák között. Egy elágazás tűnik elénk, jobbra a tábla, rajta a régen várt felirat: Ciucani (’csukan’) azazhogy Csíkfalva. Elértük hát a célt!
A falu szélén a keskeny úton egy traktor áll. Nézem, hát itt nem tudunk továbbmenni, csak a gép után, és csak akkor, ha ő is akarja! A kapuban két férfi beszélget. Látják rajtunk, hogy továbbmennénk, ha tudnánk. Kezet fognak, az idősebbik a traktorhoz megy, int, mosolyog, beszáll és indít. A fiatalabb, szép szál, barna hajú, bajszos legény közelebb lép. Ízes csángó magyarsággal köszön, majd útba is igazít bennünket. Persze, hogy jó helyen járunk, még egy dombhajlat, s máris az Emmáék háza előtt leszünk. Oda is érünk, ahol sejtjük a házat, meg is állunk, balra tőlünk egy sereg lány az út szélén. Megszólítom a legközelebbi kislányt: „Máté Emmát keressük, jó helyen járunk-e?” A leány kikerekíti a nagy kék szemét, és csak ennyit tud mondani: „Én vagyok az!” És már szalad is a másik autóhoz, ahol Beácska, a kis barátnő éppen száll kifelé. Micsoda öröm! Ölelgetik, csókolgatják egymást, a másik szavába vágnak, s mi csak állunk körülöttük, élvezzük a régen várt találkozás önfeledt gyermeki örömét.
Ekkor megjelenik a kis hugica, Johanna és az édesanya is a kapuban. Szíves szóval köszönt és terel bennünket a házba. Annyira jó hallgatni, olyan ízes a beszéde.
Most látom csak, hogy a kapu egy magasságban van a kéménnyel. Innen meredek lépcső visz a házhoz vagy tíz méter mélységbe. Szép, gondozott virágoskert húzódik a ház előtt, gyümölcsfákkal, eleven, tarka virágokkal. Látszik a gondos, dolgos kezek munkája mindenütt. A ház is igen nagy és kívül-belül rendben tartva, észrevenni, hogy a gazda kőműves és jó szakember. Sajnos ő nincs idehaza, hétköznap van, dolgoznia kell, csak estefelé tér haza, s azt mi már nem várhatjuk meg.
Lenuca (itt az Ilonkát így becézik) bevezet bennünket a folyosón át a tisztaszobába. Terített asztal fogadja a vendéget. Mindenütt tisztaság, rend, a falon csángó mintájú szőttes. Kétéves, földben érlelt, aranysárga színű pálinkával kínál az asszonyka, meg saját termésű borral. Simon a pálinkát ajánlja, ő már ismeri ezt, ezen a vidéken volt katona. Jóízűen kortyolgatja a nedűt, s igen dicséri. A fiúk és én is csak a bort nyaljuk meg, iható, engem szülőföldem alföldi borára emlékeztet. Az asztalon mazsolás kalács és csiga formájú diós sütemény. Persze, mindent megkóstolunk, és minden nagyon ízlik. A háziasszony pedig térül-fordul, és a levessel kedveskedik. Húslevest főzött, zöldség is van benne, de nem répa és petrezselyem, hanem mindenféle más. Aztán töltikét tálal szőlőlevélben, majd töltött paprikát hoz az asztalra. Ennek is, annak is különleges íze van, s nagyon finom.
Ennyi étel után az ember egy kis mozgásra vágyik. Kimegyek a gyerekek után, akik hol a folyosón ugrólabdáztak, hol az udvaron ugróköteleztek, így örvendeztek a frissen kapott ajándékoknak, aztán egyszerre csak eltűntek az udvar sarkában. Követem őket, megyek a hang után. Erősen lejt a gyalogút a kert végéig, átugrom egy keskeny árkon, és egy bűbájos kis völgy tárul elém. A három kislány ott ugrabugrál, sikongat a selyemfüvű réten. Balra a patakban egy barna tehénke hűsöl, szemben, alig ötvenméternyi távolságban meredek hegyoldal emelkedik, nagy fákkal sűrűn benőve. Csak állok megigézve, s élvezem a természet és a gyermekek idilli harmóniáját. Aztán gondolok egyet, s úgy döntök, ezt mindenkinek látnia kell. Jönnek velem vissza a lányok is, megbeszéljük, hogy később mindannyian lejövünk a patakhoz.
Nagy meglepetés ér az asztal láttán. Én azt hittem, ennyi volt az ebéd, de tévedtem. Lenuca hatalmas tál gőzölgő málét tesz az asztalközépre, mellé pedig ropogósra sült csirkehúst. A húshoz szószt is kínál, fokhagymaszószt. Félek tőle, ez kissé erős lesz nekem, így a máléból és a húsból bőven szedek, de a szósszal csak csínján bánok. Pedig rosszul tettem, mert nagyon finom, így aztán már bőven öntöm a szószt a húsra. Ennyit enni egyszerre! … De most aztán mozduljon mindenki! Elő a kamerával és a fényképezőgéppel! Irány a patak!… A lányok hívásának senki sem tud ellentmondani, így hát az egész csapat levonul a patakhoz, még a kicsi kutya is! A gyerekek belemennek a patakba, szaladgálnak a friss, de egyáltalán nem hideg vízben. Kishalat, ebihalat, békát fognak, nem győzöm fényképezni a zsákmányt. Gábor is fotózza őket, a fiaim jó félórát filmezik a gyerekeket, a vidám társaságot, a patakot, a rétet és az erdőt. Olyan jó elnézni ezt a gondtalan, vidám társaságot! Úgy érzem, egy órácskára megállt a rohanó idő, távolinak tűnik a romló civilizáció. Béke, nyugalom, ember és természet gondtalan együttléte. Tudom, hogy most feltöltődöm, érzem, hogy testem és lelkem eltelik ezzel a felejthetetlen érzéssel…
A kicsi lány most elesett a patakban, meg is ütötte magát, meg is ijedt, vizes is lett, de a kis békát a kezében tartja még most is, pedig lehet, hogy e a parányi lény miatt történt az egész baleset. Lenuca felemeli, vigasztalja, fülébe sugdos, de román szavakat hallok. Johanna most lesz iskolás, most kezdi csak a magyart tanulni, napi egy órában. Ezután ő is magyarul fog beszélni testvérével és szüleivel. Vágyik ő is Magyarországra, de csak akkor jöhet, ha már ért és beszél is magyarul. Irigyelte is Emmát, mert Emma az idén is volt nyaralni a Király-hágón túl…
Visszatér a csapat a házba. Nehéz kimondani, de közeleg a búcsú perce. Emma tudja, mi következik. Beszalad a szobájába, az ágyára veti magát és zokog. Közben búcsút veszünk a háziasszonytól, aki még útravalót is csomagol. Végre Emma is előkerül, megnyugszik kissé, de azért búsan kísér ki bennünket. Szomorú szívvel hagyjuk itt ezt a kedves kis családot, ám magunkkal visszük azt az élményt, ami kitörölhetetlenül megmarad valamennyiünk emlékezetében.
Lassan gurul az autó, sokáig integetünk egymásnak, aztán egy kanyar, egy bukkanó, és eltűnik a kis család a fák között…. Sokáig csak a motor zúgása hallik, senki nem szól, szerintem közösek a gondolataink. Valami ilyesmi járhat a fejünkben: itt élni és így megtartani a magyarságot, a nyelvet, a kultúrát és a hitet, ez valóban nagy dolog. Ők talán nem is tudják, hogy minden napjuk egy-egy hőstett, minden magyar szavuk egy-egy csöppnyi remény arra, hogy megmaradnak… Most láttam csak igazán, milyen nagyon nehéz, s egyszerre milyen nagyszerű dolog csángó magyarnak lenni.

A Gyimesekben

A Nyerges-tetőn töltött félóra, az ottani sűrű történelmi levegő még sokáig hatással van a társaságra. Mind az öten csendben szemléljük a változatos tájat, miközben lassan leereszkedünk az Olt völgyébe, a csíki medencébe, ahol egymást érik a rendezett székely falvak.
Szeredát elérve a megszokott északi irány helyett hirtelen jobbra kanyarodunk, kelet felé, fel ismét a hegyekbe. Vezetőink mára egy különleges helyszínre kalauzolnak bennünket: a gyimesi csángókhoz. A viszonylag jól autózható szerpentin a Keleti-Kárpátok gerincéig igen meredeken vezet felfelé. Jól haladunk, az út jó darabig a patakvölgyben párhuzamosan a vasúttal halad. Később megtudjuk, ez a vasút még igazi békebeli, a jó öreg monarchia alkotása, most volt százéves. Elnézve a töltés és a viaduktok igen jó állapotát, nem gondoltuk volna. Dolgozik is bennem a kisördög! Vajon az új köröshegyi völgyhidunk az anyaországban, milyen lesz száz év múlva. A Tatros, a környék fő folyója innen kelet felé halad, folyását követve eljutunk Gyimesfelsőlokig, e vidék legjelentősebb csángó településéig. A hosszan elnyúló falu főutcájáról jobbra letérve egy igen újdonatúj épület tárul elénk – Kós Károly stílusában. Ez a vidék egyetlen középfokú tanintézménye: az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium. Az iskola többszintes, modern épülete mellett található a nem kevésbé új kollégium is, itt laknak a távolról ide érkező diákok. Bár hétvége van, mégis szívesen fogad minket az iskola igazgatója, egy igen kedves idős kolléga. Filmvetítéssel egybekötött ismertetőjében sok érdekeset mesél az intézményről. Így tudjuk meg többek között, hogy a debreceniek adománya adta az alapot az iskola megépítésére. Kiderült, hogy nemcsak a gyimesi tanulók járnak ide, hanem a székelyföld keleti vidékeiről is mindenfelől érkeznek ide tanulók, olyanok, akik szülői támogatás hiányában másként nem kapnának lehetőséget a magyar nyelvű középfokú oktatásra. Természetesen vannak itt a trianoni határon túlról is jó néhányan, a moldvai csángók gyerekei is jöhetnek ide magyar nyelvű oktatást kapni, ennek segítségével később jó szakmát szerezni.
A kör alakú aulában színpad is található, itt tartják a különféle rendezvényeket, ünnepségeket. Betekintést nyerhetünk egy nemrég készült filmbe, amelyet a Duna Televízió forgatott egy-két évvel ezelőtt. A film a karácsony témáját dolgozza fel a gyimesi csángók szokásvilága alapján. Alkalomadtán meg fogom nézni ezt a filmet teljes egészében. A nagyszerű bemutató után az épület alagsorában, az iskola ebédlőjében kapunk egy igen finom ebédet – természetesen hagyományos gyimesi fogásokkal – ízletes húslevest, pörköltet krumplival, savanyúval szolgálnak fel, hozzá pedig egy pohárka borral kedveskednek vendéglátóink. A tartalmas program után búcsút veszünk az igazgató úrtól, majd folytatjuk utunkat a Gyimesi-szoros irányába.
Jobbra-balra havasi rétek, kaszálók húzódnak végig szinte a hegygerincig. Olybá tűnik, mintha puha, selymes takaró borítaná a meredek hegyoldalakat. Megtudjuk, hogy az évszázados hagyományt követve minden kerítéssel elkerített területnek megvan a maga állandó gazdája, s a rét nemzedékről nemzedékre öröklődik. Itt pompás fű terem, a széna belőle kiváló, a tej finomabb, mint másutt. Hagyomány szerint a gyimesi csángók, miután igen messze kerültek a székely területektől, kénytelenek voltak önellátásra berendezkedni. Amint az sejthető, igen jól alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez. Megteremtették a létfenntartáshoz szükséges feltételeket, kialakították sajátos, egyéni szokásaikat, hagyományaikat, népviseletüket, zenéjüket, táncaikat; szóval egy külön kis világot itt a Kárpátok keleti karéjában, egy hosszanti völgyben valami kilencszáz méteres magasságban. Ezt a völgyet járjuk ma végig, egészen a Gyimesi-szorosig. Itt ér véget a Gyimesek mesebeli tája, s kezdődik hirtelen egy más világ – az igazi Románia.
Zötykölődünk jó félórát a kátyús műúton lefelé a folyóvölgyben, majd immár kelet felől újra a hegyek irányába visz az utunk. Egy jobb sorsot látott fürdőhely, a Nemere keleti oldalában megbújó Szlanikfürdő felé tartunk. Rengeteg a gyógyforrás errefelé. Megállunk, hogy megkóstoljuk a gyógyvizek egyikét-másikát, de egyik sem ízlik igazán. Mindegyik forrás mellett olvasható, melyik milyen bajra jó. A fárasztó nap végén azonban már másra vágyunk, ma van a búcsúestünk a hazautazás előtt, s várnak ránk a háromszéki kollégák. Igyekeznénk is egy rövidebb úton Sósmező felé átvágni a Nemere erdein, de többen figyelmeztetnek bennünket, arra az út nem biztonságos. Kőomlások és aszfalthibák miatt nem ajánlatos tehát erre menni. Vissza hát a főútra! Járt utat járatlanért… Már ránk sötétedik, amikor a konvoj Bereckbe érkezik. Megkönnyebbülünk: ismerős a vidék, mindjárt Kézdin leszünk! Ekkor egy rendőr lép ki elénk az útra, leint bennünket. Nincs mese, meg kell állnunk. Nem mi vagyunk a sorban az elsők, de a többiek, úgy látszik, megúszták. Persze a rendőr nem tud magyarul, a némettel is hiába próbálkozom, csak angolul hajlandó kommunikálni. Lassan megértjük: gyorsan hajtottunk, megbírságol minket. A mögöttünk jövők is megérkeznek, őket nem meszelik le, de megállnak, náluk ül az egyik kísérőnk, megpróbál szót érteni a rendőrrel, ám igyekezete hasztalan. Marad hát a büntetés! Drága vendéglátóink – amint az később kiderült – már másnap ezt is rendezik.
Jó órás késéssel ülünk asztalhoz, de ez nem számít, házigazdáink hűségesen kitartanak – egészen éjfélig, akkor aztán végét vetünk a zenének, táncnak. Ideje nyugovóra térni, hiszen hajnalban indulunk haza!

Fából van a villa nyele…

Hajnali négykor ébresztett édesanyám. A feleségem és a fiúk még jóízűen szuszogtak a szoba hűvösében. Felöltözködtem, bekaptam egy mamaféle tejszínes kávét, aztán már hallatszott is a traktor püfögése odakinn. Az utcán köszöntöttem a két anyai nagybátyámat, majd fel a platóra, ahol a villák mellett egy nagy köteg kötél fogadott. Nagybátyáim a traktorba ültek, én a kötelekre telepedtem, és élveztem az ugrai napkelte látványát.
Igazi hamisítatlan augusztusi hajnal volt. A levegő alig mozdult, kellemesen sütött a még igen alacsonyan járó nap, a madarak harsány csicsergéssel köszöntötték a szombatot, miközben lassan kiértünk a faluból. Kissé dideregtem a traktor keltette menetszélben, ezért összehúztam magamon a munkáskabátot, s akaratlan is a múltra gondoltam. Igen régen voltak azok az idők, amikor a két bátyámmal így együtt voltunk. Ha a gyermekkoromról meséltek, gyakran emlegették, hogy születésemkor még mindketten nőtlenek voltak, otthon laktak, s én, mint új jövevény igen nagy szenzációt jelentettem a családban. Kedveltek engem, én is szerettem mindkettőjüket. Csak úgy hívtam őket: „a két ugrai báttya”.
Milyen szép dolog, hogy negyven éve így összetartanak! Nyugdíjas nagyapaként még mindig aktívak, s amikor olyan munka akad, ami többemberes, kölcsönösen számíthatnak egymás segítségére. Most pedig még engem is mozgósítottak, így hamarabb megleszünk a szalmahordással, mikorra eljön a nagy meleg, otthon leszünk mindkét fuvarral.
Mire idáig jutottam múltat idéző gondolataimmal, ki is érkeztünk Szilasra. Ez az a határrész, ahol egykor a Bölönyek birtokán a pompás szilasi kastély állott. A régmúlt szép időket már csak a közelben álló tanya épülete és egy igen jó vizű artézi kút idézi. Ide jártam gyermekkoromban friss vízért, amikor a környékben kapáltunk. Sokat meséltek a nagyszüleim erről a messze földön híres épületről. Apai nagyanyám ebben a kastélyban volt urasági cseléd lánykorában. Milyen kár, hogy elmúltak azok az idők, s hogy a háború után a falubeliek széthordták a kastély minden berendezési tárgyát! Még az épületeket is elbontották, mindent vittek, ami mozdítható volt. Nyoma sincs már az egykori angolpark fáinak, bokrainak, virágainak; a kis tónak, a szigetnek, a hattyúknak, csak egy-két juhhodály emlékeztet ma már arra a helyre, ahol az Ybl Miklós tervei szerint megépült csodás kastély állott.
Nagyot zökkent a pótkocsi, letértünk a néhány évtizede épített műútról, majd hamarosan meg is állunk. Megérkeztünk hát a tetthelyre. Nemrég aratták le itt a búzát, s míg jó száraz idő van, addig kell hazaszállítani a szalmát. Mint minden paraszti munkának, a szalmahordásnak is megvannak a maga fogásai, fortélyai. A bátyáim előre küldtek engem a traktor elé, hogy jobbra-balra hordjam a gép elől a szalmát. Onnan aztán ők maguk villázták fel a kocsira. Nem volt túl hosszú a gabonaföld, így hamarosan végigértünk. Most más módszerhez folyamodtunk: Albert bátyám – miután eddig gyakran kellett ki-be ugrálnia a traktorba és vissza – immár a gépben maradt, s mi, Imre bátyámmal villáztuk tovább a szalmát a jobb oldalról a traktor lassú haladása mellett. Újra végigértünk, s a platón is egyre halmozódott a rakomány. Így aztán újra módszert kellett változtatnunk. Imre bátyám a platón helyezte el a szalmát, Albert bátyámmal pedig – most már a másik oldalról – adogattuk fel a zizegő, semmi mással össze nem hasonlítható, édes, illatos alomnak valót. Jó másfél órai munka után elegendőnek találták bátyáim a rakományt, kötéllel lekötöztük a jól elrendezett szalmát, majd az első fuvarral már indultunk is Imre bátyámék udvarába. Félóra múlva otthon voltunk. Imre bátyám jóféle aratópálinkával kínált. Csak egy kupicával fogadtam el, mondván: „csak az íze kedvéért”. Az udvarban gyorsan lerakodtunk, majd egy kis hamari reggelit vettünk magunkhoz ángyom unszolására. Már nem fáztam a platón, amikor a második fuvarért hajtottunk ki a Szilasi úton. Hasonló módszerrel felpakoltuk a második adagot is, amelyet Albert bátyám udvarába szántunk. Mire a nap magasan állott, már lerakodtunk nála is. Az igazat megvallva nem bántam, hogy végeztünk, mivel a tenyerem már igen sajgott. Búcsút vettem bátyáimtól és otthon a szoba hűvösében lepihentem. Égő fájdalommal lüktető tenyerem nem engedett elszunnyadni, gondolataim az elmúlt fél nap eseményein jártak, s egy régi emlék jutott eszembe.
Egykor apámmal is végeztem ilyesfajta munkát. Tizennégy múltam, amikor egy kora nyári reggelen lucernáért mentünk ki a határba apám téeszben használt traktorjával s két munkatársával. Igen fontos volt ez a fuvar, mert a lucernát darálni szánták, állatok etetésére, erről pedig köztudomású, hogy csak szárazon lehet ledarálni. Szóval ide is hajnalban indultunk, s akkor is a platón utaztam, s úgy pattogtunk – én és a villák – a pótkocsin, hogy alig vártam: érjünk már oda, kezdjük már a villázást!
Néhány napja már voltak kint apámék forgatni, hogy a rend másik oldala is megszáradjon, így valóban darálásra érett lett a lucerna. Úgy fogtunk a dologhoz, hogy a traktor útjában heverő rendeket két oldalra felcsirkéztük. Ez azt jelentette, hogy több villányi kupacokba hordtuk. Ezután behajtott apám a lucernásba, s a munkások jobbról-balról dobálták fel a száraz takarmánynak valót a platóra. Nekem pedig az volt a dolgom, hogy fenn állva, a lehető legegyenletesebben elrendezzem a felvillázott lucernát. Mikor már a plató magasságáig pakoltuk a pótkocsit, csere történt, az egyik felnőtt férfi szállt fel, én pedig alulról villáztam. Ez bizony akkor már igencsak nehezemre esett, a karom, a vállam és főleg a tenyerem már nem nagyon kívánta az egyre nehezebbnek tűnő munkát, ráadásul a lucernalevél száraz pora a nyakamba, a szemembe és a számba hullott. Patakzott a verejték a hátam közepén, a homlokomról pedig a szemembe csorgott az izzadtság, bizony, mire végeztünk, már igencsak elegem lett az egészből. De szerencsére mindennek vége szakad egyszer, még a lucernavillázásnak is, így a kötelek felhelyezése és meghúzása után útnak eredtünk a falu végén álló daráló épülete felé. A férfiak beszálltak a traktorba, én pedig felmásztam a megrakott kocsi tetejére. Ahogy felértem, láttam, hogy egymás közelébe vannak szúrva a villák, hát én is odaszúrtam a magamét a többi mellé negyediknek. Ezután a kötélbe kapaszkodva elhelyezkedtem odafenn a boglya elejében, arccal a traktor felé, hogy onnan mindent láthassak, élvezhessem a jól megszolgált kényelmemet. Néhány percnyi zötykölődés után váratlan hamarsággal megérkeztünk a darálóhoz. Apám felkiáltott hozzám a magasságba: „Dobd le a villákat, de óvatosan ám! Vigyázz, nehogy eltörjön a nyelük!” Ekkor láttam, hogy nagy baj történt: nincs meg a negyedik villa! Persze, hogy az enyém hiányzott!
Mindjárt tudtam, hogy egy dolgot balgatagul tettem: a másik három villát menetiránnyal szemben szúrták be a felnőttek, a nyelük a traktor felé állt, míg az enyémet éppen fordítva rögzítettem. Az valahol az úton kirázódott a lucernaszalmából, s menet közben lepottyanhatott. Apám erősen szentségelt. Tudtam, hogy most joggal dühös rám, így zokszó nélkül útnak eredtem – visszafelé a kövesúton. Nem tudtam, mi lenne jobb: ha minél hamarabb rálelnék, még a köves úton, vagy valahol a földúton lenne jobb rábukkanni. Ha az előbbi történt, megvan a veszélye, hogy egy arra haladó jármű véletlenül ráhajt, akár össze is törheti, de még baleset is bekövetkezhet. Mikor ez az agyamba villant, rögvest meggyorsítottam lépteimet, majd aztán még futásnak is eredtem.
Eddig sem fáztam, ezután meg már egy négyzetcentiméternyi száraz sem maradt az ingemben, gatyámban. Kicsit fellélegeztem, mert nem találtam a villát a műúton, de csak nőtt a bizonytalanságom, mert az egyenes földút messze belátható szakaszán sehol nem láttam a nyomát a villámnak. Tehetetlenségemben és elkeseredésemben lehuppantam az árok partjára, de hirtelen felugrottam, mert majdnem beleültem a villába. Hál’ istennek megtaláltam! Ekkor újabb vágta a falu végéig, hogy mihamarabb jelezhessem apámnak: a dolgot rendbe hoztam. Legnagyobb meglepetésemre a traktort és a férfiakat sehol sem találtam. A darálós nevetve ajánlotta, talán próbáljam meg a Dudás kocsmájában. Nem csalódtam: a kocsma előtt ott állt a traktor, benn pedig jóízűen kortyolták apámék a frissen csapolt habos Kőbányait. Apám – látva, hogy a villát megtaláltam – így szólt nevetve: „Gyere, te munka hőse! Neked is kértem egy korsóval!” Ekkor éreztem először, hogy a maga módján félig-meddig felnőtt számba vett.
Még most is – itt a hűs szobában, sajgó tenyeremet kenegetve is – érzem az ízét annak a sörnek, amit akkor ittam, az első korsó sörét, amit egykor, jó harminc éve, apámtól kaptam.

Karácsonyi emlék

Anyai nagymamám sokat mesélt nekem. Nem úgy, szövögette meséit, mint más felnőttek a régmúltról. Az ő történeteiben mindig különleges hősök szerepeltek, akik tán nem is voltak igazán emberek. Többek voltak ők holmi egyszerű halandónál. Olyat tudtak ők, ami az én kisgyerekkori fantáziámat igen meg tudta lódítani. Mesélt a nagymamám tündérekről, boszorkányokról, olyan asszonyokról, akik bűbájosak voltak, varázserővel bírtak, rontást tudtak hozni, de a rontást el is tudták űzni.
Mikor az őszi esték egyre hosszabbak lettek, mikor már nem sok munka akadt a kertben és a ház körül, befűtöttünk a mama kis kályhájába, majd amikor már elég meleg volt a pici szobában, leültem mellé és hallgattam a meséjét. Volt neki egy régesrégi szakadt borítójú könyve, szinte laskaként lebegtek benne a lapok, de olyan óvatossággal tudta lapozni, hogy sohasem jutott eszembe: ezek a lapok ki is szakadhatnának. A történetek hasonlítottak Lúdas Matyi, János vitéz kalandjaira, ördögök, boszorkányok, jó és gonosz tündérek szerepeltek bennük. Sokszor már nem is azt a történetet olvasta el a mamám, ami a lapokon rejtőzött, hanem a képek alapján meglódult a fantáziája, mert e könyvben igen félelmetes rajzok és képek sorakoztak. Ezekről jutott aztán eszébe nagyanyámnak az a sok rejtelmes és sejtelmes mese. Szájtátva hallgattam, még a kishúgom is, aki pedig még akkoriban nem sokat érthetett az egészből, de együtt izgult velem, velünk, vajon mi lesz a történet vége.
Karácsony közeledtével egyre többet beszélgettünk az ünnepről, Jézusról, az ő cselekedeteiről. Sokat olvastunk a nagy bibliából. Ebben is voltak csodák, nagyszerű események, de akármilyen hihetetlen dolgot is hallottunk, az a mamám szájából szentül és igazul hangzott. Mesélt a kis Jézus családjáról, Betlehemről, a pásztorokról, elénekelte a karácsonyi énekeket, meg is tanultuk mindet hamarosan. Mi már a karácsonyi várakozásban annyira felkészítettük a lelkünket a csodavárásra, hogy alig tudtuk kivárni a fenyő és az ajándék érkezését. Mert hozzánk a fenyő feldíszítve érkezett!
Eljött a várva várt este, már alig vártuk a Jézuska érkezését. Nálunk ugyanis Ő maga hozta a karácsonyfát! Mamánk ki-kiszaladt az udvarra, az utcára, még néha a szomszédba is átment, hogy a Jézuska hírét minél hamarabb meghozhassa. Vártuk, mikor jön vissza a mi mamánk, de rendszerint lemaradt a nagy eseményről. Egy pisszenés sem hallatszott már, hogy meghallhassuk a Jézuska érkezését. Aztán egyszerre csak halk csengettyű szólt kintről sejtelmesen. Olyan csodálatos volt annak a hangja, mintha kristályból lett volna. Bizony, odakinn a tornácon kristálycsengettyű szólt, jelezvén: eljött a nagy pillanat.
Édesanyám kinyitotta az ajtót, s ekkor egy tündéri jelenség lépett be a konyhába. Fehér, csillogó ruhában jött, nesztelenül haladt, mi meg énekeltük a „Mennyből az angyal”-t. A csodás lény kezében tartotta a feldíszített fenyőfát, amely ettől a szentséges pillanattól egyszerre karácsonyfává vált. A „Jézuska” lassan odalépett a kis asztalkához, óvatosan lehelyezte a fácskát az asztalközépre, libbent egyet, majd könnyed léptekkel eltűnt a sötétben. Mi meg csak énekeltük a „Kis karácsonyt”… Alig néhány perc múlva sebesen loholva, kipirultan toppant be a mamánk a konyhaajtón.
– Hát itt már járt a Jézuska? – csapta össze a kezét meglepetésében.
– Persze, míg én a szomszédban voltam – erősködött –, addig belopózott hozzánk.
Mennyire sajnálta, hogy idén is lemaradt a nagy eseményről. El kellett neki mesélni részletesen, hogy történt, mint történt, mit hallottunk, honnan lehetett tudni, hogy a Jézuska már itt van a közelben. Mikor a kristálycsengettyűt meséltük, mindig elmondta, mennyire szeretné végre egyszer ő is hallani azt a mennyei zenét! Szegényke, minden évben lemaradt róla! Így sajnálkoztunk, de aztán az ajándékosztás elfeledtette velünk mamánk balszerencséjét.
Akkoriban nem volt szokásban nálunk a nagy karácsonyi ajándékosztás. Csak valami csekélyke értékű, de annál hasznosabb, szükséges holmit vagy ritka csemegét hozott a Jézuska. De mi ennek is nagyon örültünk.
Nincs már meg az a titokzatos könyv sem, amely annyi csodát rejtett; nem tudom, kinél van a nagy biblia; régen volt már menyasszony az a szomszédlány, akinek az esküvői ruháját a mamám annak idején magára öltötte. Velünk volt akkor még a mamánk, aki nélkül oly sok karácsonyom múlt el azóta, de el nem feledhetem áhítatos meséit, gyöngyöző kacagását, amely fülembe most is úgy cseng, mint a kristálycsengettyű hangja boldog kisgyermekkorom idején.

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…