Művészportré sorozatunk ezen epizódjában Vukovári Pannával beszélgetünk, aki 2015-ben megnyerte az Év pedagógus költője díjat az Irodalmi Rádió pályázatán.

A szerzőről címszavakban:

vukovaripanna-muveszportreTanár, író, műfordító, coach-szupervízor (civilben bárányfelhő-bodorító)
2010 óta a Magyar Írószövetség tagja
o Tove Jansson Mumin-meseregény-sorozatának magyarra ültetése fűződik nevéhez (2008 – 11, Napkút Kiadó);
o Első esszécsevegés-kötete Szentváry Panna néven Életmentő zsebbarátnő címmel a Scolar Kiadónál látott napvilágot 2009-ben;
o A Tóth Könykiadónál jelent meg kétkötetes érettségire felkészítő szakmai segédkönyve, magyar nyelv és irodalomból.
o Első regénye, az Angyalbazár saját néven jegyezve jelent meg a Kornétás Kiadó gondozásában, akárcsak a Mumusszelídítő – avagy betegségűző kézikönyv című életmód-könyve.
2011-óta vezeti a Kíváncsi lennék rovatot a BIA alapítványi oldalán;
2013-ban adták elő a Klelsberg Kultúrkúriában illetve a Marcziban Bajor Ervinnel és Radványi Balázs Kossuth-díjas művésszel közösen jegyzett zenés színdarabját: Ábel a lelketekben címmel.
2014 óta a Neveljük együtt! oktatási fórum szerzője, társszerkesztője, gyászcsoportvezető és hospice önkéntes
2015-ben Az Év Pedagógus Költője
Jelenleg előkészületben Godot Csodaországban című kötete.
(Amikor éppen nem bárányfelhőket bodorít, akkor általános- és középiskolai tanárként dolgozik, vagy tacskókat sétáltat)


Vukovári Panna megvásárolható kötetei (a borítóképre kattintva megrendelhetők)

vukovaripanna-eletmentozsebbaratno vukovaripanna-angyalbazar


Válogatás a műsorban felolvasott alkotásokból

 
Isa por. És vér. És sár.

Látjátok szümtükhel?
Hogy látnánk? Nem is volt.
Védtelen létező, léttelen vaksi folt.
Egyszerre nincsen már,
élete téttelen,
Csak könnyem, csak véred
csordogál végtelen.
Végtelen hallom: a hullámok verdesnek.
Semmiből semmibe,
száz kínnal vemhesek.
Isa por. És a vér, és a sár.
Az zihál.
Nagybetűs kis titok, rád talál: csöpp halál.
Egyszer volt,
nincs többé:
áruld el, miért nem lett!
Nullával megszorzott bimbónyi egyenlet!
Világnak világa, vasszeggel veretül,
szégyenem szétszaggat,
ostoroz veszettül.
Kis csírám, csimbókom, elillant ígéret,
idétlen igézet, méhemben elvérzett,
keserű pirulám, pirinyó mosolyom:
honnan jössz,
hova mész sosevolt fogaton?
Homou csak. Semmi más.
Én junhom, látomás.
Bár látnám szemümmel,
csak minden ízemmel
érzem az ő ízét,
őrizem csepp létét,
emlékben bujdosóm,
kis rügyem, halandóm.


Határjáró

Küszöbön álló ámulat
szögezi földhöz a lábamat:
lépnék, de sóbálvány a csend,
némán ölelő végtelen
vár kint,
a másik oldalon,
idebent fészek-oltalom
és minden emlék színezüst,
a küszöbön túl fojt a füst,
a ködből ködmönt sző a vágy,
hogy itthon maradjak,
hív az ágy,
az ismerős kis szegletek,
aranyló ujjú istenek
rajzolták körém.
Itt kék az ég,
hétszínvirágzó buborék:
álmában cseng a villamos,
s a bánatom is illatos,
ha átölel a régi, jó –
mint kertben hullott kis dió –
hazám, a szívben szült világ:
de itt a vége. Nincs tovább.

Tétova ujjas rézkilincs:
ólomököllel sújt a NINCS,
a küszöbön túl néma még
az ismeretlen messzeség.
Gyomor szorul, remeg a száj:
Születnem kell. Születni fáj.
Lépek egyet: ölel a semmi,
világomon túl tanulok
menni, járni, élni, halni,
ölni, ölelni, vágyni, akarni.
A küszöbön túl, a semmiben
bármivé nőhetek, azt hiszem,
csak rám várt a tiszta lap,
a ködfátyolos pirkadat
csupa reménység, titok,
arra tanít, hogy ÉN VAGYOK:
teremthetek, pusztíthatok,
a szívzugban elrejtett magok
kicsíráznak, ha akarom.
Tollpihe sarjad a vállamon,
s a múltpalántás föld fölött
örökre szárnyba öltözök.

Ajtó nyílik, a múlt kilincsel,
jövőbe-táncoló angyal csilingel,
ünneppé ragyog a változás,
diófa-rázó látomás:
vár a táruló itthonom,
küszöbön hűlő lábnyomon
kövesd az ösvényt: ott leszek,
hol égre írom a tűnt meséket,
keverve aranyat, ezüstös kéket,
ködből faragok új világot,
kincskereső boldogságot
rajzolok bele a világ tenyerébe.
Rajzoljuk együtt?
Lépj ki a fényre!

 
Ó, jaj, hogy elnyűtt minden…

Ó, jaj, hogy elnyűtt minden, hogy hullt le napra éj!
A láncok tánca rémül, s a ráncok sánca mély.
Tükörbe néz a tündér, a bársony szőke kóc,
mosolygó mályvaszájú, hajótörött bohóc.
A dér titokban csípett, hát faggyá törj, parázs!
Ti kéjkívánó ajkak, ég áldjon, csókgarázs!
Mert múlik, jaj, az álom, a film pörög velünk,
a kópián homályos kísértetek leszünk.
Felismerem a régi árnyképeken magam,
te, nézzed, édes, ott még lapos volt a hasam,
és égszínkék a szempár, sehol sincs szarkaláb,
ma gondgubóba szőttek komisz fehér babák.
Gyerekkorom meséje is túl porcukros talán,
barackbefőttbe zárta hajdan a nagymamám,
és ínyemen az édes, sosem-volt ízeket
csak hazudtam magamnak, nem voltak ilyenek?

Ó, jaj, hogy eltűnt minden, de nem is volt soha,
álom-befőttől hízom, mint minden ostoba:
hisz nem emlék az emlék, csak festett, kancsal ég,
pereg a film és tudjuk, hogy mindjárt itt a vég.
A popcornbűz bezárul a régi ház felett,
s mert nem tudom, mi vár rám, már tényleg rettegek.
Bárcsak gyerek lehetnék újra, ki a moziban
egy cukorkát szorított, tudni, hogy mi VAN,
így biztosítva arról szorongó kis szívét,
hogy a drazsé valóságos, nem pedig a kép.
A csuparagacs kislány csak tűnő múltselejt
ujjam a nincsbe markol és elmém elfelejt,
mert a múltunk semmi, és néma a jövő:
üres papír az egyik, a másik holt betű.
Zsebtükröm, mondd, mit érek, ha múlik évre év,
a mostom ára mennyi? – kérdezni dőreség.

Mert jaj, hogy elvált tőlem, keresem, nincs sehol,
az árnyékom fehérlik, vakító semmi-folt,
és állok itt a mezsgyén a múlt s jövő között,
a nap zenitje perzsel csupán fejem fölött,
ha lépek, ó, a lábam még gyáván megremeg,
mert jaj, nehéz a szívem, a múlt-tetem meleg,
de hűl a hulla, hallom, a hanton hallali
halleluja zümmög, és szinte hallani,
miként zsendül talán még a kései vetés,
s nem tébolyult a síron a gyarló nevetés,
hisz íme, itt az ember, a súlya semmi lesz,
jövője lett a sírja, jelenje víg kereszt,
hát lépj előre, kislány, cukorkádra nézz,
az életed csak ennyi: egy morzsa törökméz,
hát nyald az ujjad, édes, s ne kössön ide
a hamislelkű ábránd, csak huss, a semmibe!


vukovaripanna-muveszportre2 Drága Godot!
Azt hiszem, lelépek. Évek, évtizedek óta ácsorgok a peronon, és sehol senki. Sehol semmi. Eleinte azt hittem, hogy a várakozás izgalmas lesz. Olyasmi, mint kimenni a reptérre, nézni a csomagokkal siető, izgatott embereket; figyelni, ahogy a gépek felszállnak, vagy hogy méltósággal közénk ereszkednek, közben pipiskedve kukucskálni, hátha én veszem elsőnek észre nagymamát (mert mindig őt vártuk haza). És nagymama mindig megérkezett: fáradtan, de mégis lelkesen, magával hozva a távoli országok és Nagy Kalandok illatát, kézitáskájából pedig apró ajándékokat varázsolt elő, mintegy megkoronázva azt az örömet, amit a hazaérkezése jelentett.
De Rád várni, Godot, sokkal fájdalmasabb kaland volt, és azt hiszem, nem bírom már tovább. Mert van egy pont, amikor az ember feszült lesz, türelmetlen és dühös, amikor a várakozás izgalmát felváltja a toporgás kínja, s a megalázottság keserűsége keveredik a magára hagyott állat szűkölő értetlenségével. Vársz, várakozol, és nem érted. Nem érted, hogy felejthettek el. Pont Téged. Pont engem. Nem értem, hogyan is felejthettél el engem, Godot. Pedig vártam Rád. Jobban, mint hinnéd.
Aztán van az úgy, hogy nem adjuk fel. Hiába marja a torkunkat az epe, mégis megbabonázva téblábolunk, mert egyszerűen képtelenek vagyunk elhinni, hogy cserben hagytak volna. Nem. Az képtelenség. Minden bizonnyal valami baj történhetett. Igen, csakis ez lehet az egyetlen józan magyarázat: talán vérbe fagyva fekszel valahol, kisiklott vonatok és gyászolók tömegei közepette, csak valami fatális véletlen miatt engem elkerült a tragédia híre… És a haragot heves lelkifurdalás és kétségbeesett pánik váltja fel, a tehetetlenségtől szinte a téboly emészt el, de nincs mit tenni: most már muszáj várni. Hiszen ha elmozdulnék akár egy tapodtat is, talán elkerülnélek: csalódottan néznél körül, mert meghiúsult a Nagy Találkozás. Nem, nem mehetek el, várakoznom kell a peronon, hogy bebizonyosodjon: Godot él, Godot jól van, a vonat nem siklott ki, csak valami közbejött. Talán én tévedtem, és nem is mára várható az érkezésed. Godot, merre vagy?!
Sok-sok éve várakozom a peronon. Ha elmegy felettem egy repülőgép, még ma is elsuttogom magamban azt a kis mantrát, amit kisiskolásként faragtam: „Kedves repülő, üzenem a messzi tájaknak, hogy én is megyek majd! Várjanak rám!” Úgy fest, hogy a távoli tájak Godot-ja én magam lettem, mert a peronon ácsorogva itt rekedtem a váróban, és a repülők nélkülem szállnak bele a nagyvilágba, én pedig jobb híján a belső tájakon kalandozom. Persze a peronlét sem rossz: annyi mindenkivel találkoztam már, rengeteg történetet hallottam és éltem át, férfiak, nők, szerelmek és ellenségek, szeretők és riválisok meséibe bújva múlattam az időt, hogy ne érezzem, mennyire keserű a várakozás pohara. Aztán szépen lassan mindenkinek megérkeztek a távolból hazatérő szerettei, társaim felszálltak a vonatra, ami aztán elragadta őket a peronlét porondjáról, én meg egyre türelmetlenebbül és kilátástalanabbul ácsorgok itt, Godot, mert belém fészkelte magát a szörnyű gyanú: talán csak illúzió a jöveteled. Csak belelovalltam magam abba, hogy megérkezel, mint egy félnótás, aki képzeletbeli barátot gyárt magának, talán úgy gyártottalak le én is. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy eltelt sok-sok év, és nem vagy sehol.
Amikor a zuhany alatt csorognak a könnyeim, Téged siratlak. Amikor szeretkezés után összeszorítom a forró combomat, és már eszembe sem jutsz, Téged siratlak. Mikor fénysebességgel távolodnak a játszótérre járó barátnők, és ha fanyar öniróniával mutogatom telefonomon a keresztlányokat és kiskutyákat, Téged siratlak. Siratlak, ha tükörbe nézve feszes mellet és még mindig sima hasat látok, egy testet, amit nem viselt meg az érkezésed. Siratlak, amikor időt tékozolva heverészek, lustán teázom és azt teszek, amit csak akarok, kötöttségek és szabályok nélkül. Mert minden boldog pillanatom, minden sikerem, minden irigylésre méltó kincse az életemnek a Te életedbe került. Ha itt lennél velem, minden más lenne. De nem vagy itt, és elegem lett a peronlétből. Godot, kincsem, én hazamegyek.
***
Tulajdonképpen miféle nő az, aki Godot-nak nevezi el meg sem született gyerekét?! És ha már itt tartunk: miféle gyerek az, aki meg sem születik?! Két magyarázat lehetséges: az egyik, hogy lassan és titkon olyanná váltam, amilyen sosem szerettem volna lenni. Becsavarodott gyerektelen nővé. Olyanná, aki nem tudja feldolgozni azt, hogy hiába vár Godot-ra, és kutyaruhába öltöztetett ölebekkel pótolja a pótolhatatlant, miközben úgy érzi: az élet igazságtalan volt hozzá, hiszen mindaz a szeretet, melyet a saját kis Godot-jára áraszthatott volna, az most a kutyaszar-szedegetés kanálisában végzi. Bolond kutyás nő.
A másik lehetséges út az, hogy nem csavarodtam be, hanem végül mégis belepottyantam a tükörbe, ahogyan azt kislányként elképzeltem. Hasaltam a szőnyegen, a kis zsebtükröt magam elé tettem, amitől úgy tűnt, hogy megnyílik egy fordított világ a padlón, ahova csak akkor juthatok be, ha sikerül láthatatlannak maradnom, de hiába kandikáltam be a lehető legóvatosabban, a tükörlaphoz közelítve mégis mindig megláttam egy kis szeletet az arcomból, így a tükörországi kaland rendre meghiúsult. De talán tévedtem, és kiderülhet, hogy végig Tükörországban éltem, ahol minden fordítva van. Talán nem vagyok flúgos, drága Godot, amiért keserű hiányodban éppen a létezésednek erejét érzem megmutatkozni. Talán a nemlét éppen hogy a lét másik oldala. Talán nem hiábavaló és elkeseredett dolog emléknyomokat hagyni magam mögött, hogy mégis megtalálj, ha átjutsz a tükör túloldalára, ahol minden máshogy van, mint azt hittem.
Hogy mit hittem? Hittem, hogy az élet csodálatos. Ez oltári nagy közhely, de ha nem hittem volna makacsul ebben az oltári nagyban, akkor nem álldogáltam volna a peronon, és most nem tartanék hazafelé a méltóságom utolsó morzsáival, hanem rég a vonat elé vetettem volna magam, hogy aztán csúfos fasírt-véget érjek. És hittem, hogy az élet végtelenül mulatságos. Néha pocsék a humora, mert tortát vág a képembe, vagy még rosszabb: tehénganajt, de azért kis gyakorlás után a durva tréfáin is egész jó eséllyel lehet vigadni. Na, jó: néha sírva vigadni. Hogy mit hittem még? Hogy élni csak szenvedélyesen és bátran szabad, a többi mind Patyomkin-város, jól illeszkedő társadalmi kulissza, de nem élet. Csak zacskósleves. Nem igazi. Az igazi az, ha védőháló nélkül is neki merünk vágni a mélységek fölött ívelő rozoga hídnak. Mert ha egy valamit megtanultam az elmúlt éveim során, az nem más, hogy a jobbik út mindig a nehezebbik választás. Mert csak az számít valamit igazán, amiért a szívünk meg tud szakadni. A többi luxus.
És persze úgy vagyok bátor, hogy a szívem reszkető legmélyén voltaképpen rettenetesen gyáva vagyok. Álltam évekig szorongva a peronon, és gondosan ügyeltem, hogy meg ne szakadjon a szív. Odabent üresség, a megsemmisülés hülye vigyora az arcomra fagyva bohócmaszk gyanánt, miközben mindig iparkodtam úgy tenni, mintha minden a lehető legnagyobb rendben volna. Mosolyogtam, nevettem, ragyogtam és szerettem, ünnepelt primadonnaként integettem a vonatok után, zakatoló szívszakadással nézve, hogy vannak, akik megérkeznek. Csak Te nem. Te sosem. Ennek a fájdalmát szavakba önteni is csak dadogva lehet: az üres díszdoboz csalódottsága, a magtalanná nemesített szőlőszem nemtelensége, a meddő ökör mihasznasága, az a minduntalan megnyíló horror vacui a talpam alatt, mely elnyelni készül a teljesen felesleges élet teljesen felesleges fájdalmaival, a totális magányosság és kudarc letaglózó rútságával. Tudod, erre való a ragyogás: hogy ezt a keserű mélységet ne lássa meg más. Ragyogni kell, hogy elvakítson a hit: az élet csodaszép és mégis van értelme. Csakazértis. Még akkor is, ha néha magam sem hiszek benne. Ragyogni kell, lobogni, szenvedélyesen elégni, mert csak ez az elég. Ha abbahagyom a lobogást, beszippant a sötét üresség, a hiányod üressége. Ezért gyűjtöm a csodák szentjánosbogarait, hogy jelekként pislákoljanak Neked, ha el akarsz találni hozzám. Ha meg nem akarsz idegabalyodni, akkor legyenek jelek másoknak. Jelek arról, hogy csak a mélységek felett nyílhatnak meg a nagy magasságok. És mindig megnyílnak, mert ez a világ rendje. Még ha meg is kell a szívnek néha szakadni.
Szeretlek:
Nemanya

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…