2016. szeptember 17-én, Budapesten rendeztük meg az év egyik legjelentősebb pályázatának eredményhirdetését, ahol “AZ ÉV GYERMEKVERSE” és “AZ ÉV MESÉJE” címért versengtek a pályázók. A XV. kerületben, a Csokonai Művelődési Központban megtartott rendezvényen szép számú vendégsereg gyűlt össze.

gyermekversek-eredmeny-nezok-vagott

Az est házigazdája és a műsorvezető Zsoldos Árpád volt, az előadók pedig Baráth Zsófia, Kocsisné Heiler Éva és Pintér Lilla. Hangmérnök: Bodrogi Viktor

zsoldosarpad-eseloadok

A három és fél órás délutáni felolvasás öt részből állt, mert négy kategóriában hirdettünk győztest, a felvezető részben pedig a legidősebb és legfiatalabb sikeresen szereplő pályázók műveiből hallgattunk meg néhányat. Figyelemre méltó, hogy három olyan pályázó-párosunk is volt, ahol az anya és gyermeke is adott be pályamunkát.

A mesék kategória korelnöke Szarvas Ferenc volt (89), a gyermekverseké pedig Szentpéterszegi Róza alkotónk. Az anya-gyermeke párosokat a rendezvényen Reider-Tabáni  Erzsébet és Reider Emma képviselte.

gyermekversek-legidosebb-legfiatalabb

A sikeresen szereplő alkotások:

Szarvas Ferenc: A kis bicskatolvaj

Minden fiú álma, hogy legyen egy saját bicskája, amellyel levág egy szép vesszőt és tetszése szerint kifaraghatja, a ruháról a gombot levágja, és a dinnyét kettévágja. 9 éves voltam és szerettem faragni, és az ahhoz szükséges kést a konyhából szereztem. Amikor édesanyám kezdte a főzést, a kést mindég kereste. Keresésnél egyből a nevemet kiabálta: „Feri kisfiam, hol van a kés?” Ha nem voltam a közelben, akkor a többieknek szólt, hogy keressenek meg engem és kérjék el tőlem a kést. Sajnos, az is előfordult, hogy én is kerestem, mert elfelejtettem, hogy hova tettem. És ez így ment. Ezzel dicséretet soha nem érdemeltem ki. Álmodoztam egy olyan bicskáról, ami mindig nálam van, behajtva a pengéjét, mindig a zsebemben lesz.

Nyári vásár volt. Én is kimentem. Jól körülnéztem, hogy árulnak-e olyan bicskát, amilyenről álmodtam. Megálltam egy méter távolságra bicskás asztaltól és csak a bicskát néztem, semmi mást. A bicskaárus ember hozzám szólt. „Te kisfiam, gyere közelebb!” Nem kellett kétszer mondani, már közelebb is voltam a fanyelű, lemezpengéjű bicskához. Amikor az eladó nem csak velem foglalkozott, a zsebembe rejtettem egyet, kezembe fogtam egy másikat, amit nyitva hagytam. Amikor az eladó rám nézett, letettem a nyitott bicskát a többihez, mintha az elsőnek kézbevettet bicskát tettem volna a helyére és lassú léptekkel somfordálva álltam tovább. Az eladó utánam szólt: „Nincs pénzed, kisfiú?” Én csak a fejemet ráztam és még egy lépéssel megtoldtam a távolságot. Mentem hátra, attól féltem, hogy megszámolta a kirakott bicskákat, és ha egy hibádzik, rájön, hogy csak én lophattam el.

A vásár területét többször végigjártam, többször elmentem a bicskaárusító előtt is. Meggyőződtem, hogy sikerült, most már az enyém a bicska. Gondolkoztam, mit tettem. Nem arra gondoltam, hogy szegény árust megkárosítottam, hanem hogy most már tolvaj vagyok, ha 9 évesen ilyen ügyesen ellopok egy bicskát. Ha nagy leszek, még lovat is fogok lopni? Akkor még arra nem gondoltam, hogy fogom a testvéreimnek és a szüleimnek  megmagyarázni honnan szereztem a zsebemben lapuló kincset. Milyen szégyen lesz, ha odamegyek a bicskaárusító emberhez és bevallom a lopást. Ettől a szégyentől a földbe süllyedek, és a falu apraja nagyja tudni fogja az aljas cselekedetemet. Arra is gondoltam, hogy a bicskaárusító asztal előtt a bicskát ledobom a földre, felveszem és a többi mellé teszem.

Magamat tolvajnak tartottam, ezt csak a becsületem visszaszerzésével tudom rendezni. Odamentem a bicskaárusító asztalához, megvártam, hogy senki ne legyen az asztalnál és a reszkető kezemben lévő bicskát az árusító felé nyújtottam. Azt mondtam: „Ezt a bicskát én elloptam és visszahoztam.” zokogtam. Nem a várható veréstől féltem, hanem a szégyentől. A kisbicskát a többi mellé tettem és csak sírtam, sírtam. Az eladó megkérdezte, hogy hívnak, hol lakom, hány éves vagyok. Mindent elmondtam. Az eladó kijött az asztal mögül, de nem azért, hogy megpofozzon, hanem azért, hogy megsimogassa a fejem és azt kérdezze: „Nagyon szeretnél egy ilyen bicskát?” Fejbólintással válaszoltam, mert sokáig nem tudtam megszólalni. Mikor lassú léptekkel továbbmentem hátam mögött halkan megszólalt. „Soha senki nem hozta még vissza a bicskát, nagyon rendes ember lesz belőled, kisfiam.”

Tiszta lelkiismerettel mentem haza, nem mondtam el senkinek, csak most nektek 50 év után, mert még most is szégyellem a történteket.

Az udvaron játszottam, amikor a testvéreim kiabáltak: „Feri, Feri, hol vagy, gyere elő, mert keres egy bácsi!”

A bicskaárusító keresett és azt mondta: „Ferike, elhoztam neked a kisbicskád!” Könyörgő szemmel néztem rá, féltem, hogy elmondja az apámnak, aki nagyon megver. Csak annyit mondtam, hogy nem fogadom el. Arra gondoltam, hogy az így megszerzett kisbicskát nem érdemlem meg.

Ennek a tisztalelkű embernek a szeretetét ma is a szívemben érzem. Egyszer a vásárban találkoztunk, üdvözöltük egymást és megkért, hogy vigyázzak az asztalán lévő árura, míg ő elment ennivalóért a büfébe. Kérését teljesítettem. Soha senkinek nem mondta el a kis bicska tolvaj történetét. Isten áldja porait.


Szentpéterszegi Róza: Mircike kalandjai

Verses mesekönyv Halasi Éva illusztrációival

szentpeterszegiroza-mircikekalandjai


Reider Tabáni Erzsébet: A magok útja

Egy nyári délutánon egy magányos cseresznyemag lány heverészett az udvaron. Körülnézett és rájött, hogy semmiben sem különbözik a többi cseresznyemagtól. Csak ennyi lenne az élet? – tűnődött. Megszületek egy fán, amely finom gyümölcsöt ad, de csak egy lerágott magként, kidobva heverek a földön, amíg ki nem száradok? Nagyon elszomorodott ettől. Mivel a többi cseresznyemag nem így gondolkodott, ezért nagyon egyedül érezte magát. Senki sem értette meg, így elhatározta, hogy elindul világot látni. A többiek csak kinevették, butaságnak tartották, amit csinál és azt mondták, úgy sem fog sokáig eljutni, de ő nekivágott az ismeretlennek. Ahogy ment, mendegélt a szomszédos portánál meglátott egy meggymag fiút, aki a verandán ült és szomorúan lógatta az orrát. Cseresznyemag odament hozzá.

  • Hát te meg, miért vagy ilyen savanyú? – kérdezte tőle Cseresznyemag.
  • Mert nem kellettem a süteménybe. A meggyet leszedték rólam, engem pedig kidobtak! – válaszolta Meggymag.
  • Nagyon sajnálom, megértelek, ha szomorú vagy – mondta Cseresznyemag és Meggymag vállára tette a kezét.
  • Köszönöm, de mondd csak, te hová mész egyedül?
  • Világgá! – válaszolta boldogan Cseresznyemag. Nincs kedved velem tartani?
  • De, nagyon szívesen, itt már úgy sem kellek senkinek!

És kéz a kézben együtt indultak tovább. Cseresznyemag elmesélte útközben Meggymagnak, hogy ő igazából az esőerdőkbe vágyik, ahol soha nincs tél és mindig szépen zöldellnek a fák. Meggymag pedig arról beszélt, hogy van keleten egy olyan hely, ahol a fajtársaik sokaságban élnek, és amikor tavasszal virágba borulnak a cseresznye- és meggyfák, akkor mindenki őket csodálja. Meggymag azóta szerette volna látni ezt a helyet, amióta egy ott élt madárka mesélt neki erről. De mivel ő csatlakozott Cseresznyemaghoz, úgy döntött, hogy vele tart az esőerdőbe.

Kalandjuk azzal indult, hogy kitalálják, mivel is gyorsíthatnák fel utazásukat. Mindketten úgy gondolták, hogy a repülés lenne a legjobb módja ennek. Meggymag látta, ahogy a faleveleket is felkapja a szél, és messze tudja repíteni, és arra gondolt, talán ez lenne a legmegfelelőbb alapanyag egy repülőszerkezet elkészítéséhez. Így az ügyes kezű Meggymag a falevelekből egy csónak formájú léghajót készített. Rögtön ki is próbálták. Beszálltak a léghajóba és a legelső kósza szél felrepítette őket egészen a fák fölé. Útjuk során dacoltak viharokkal is, de amíg fújt a szél, addig a léghajó is repült. Egyik nap azonban tikkasztó meleg köszöntött a tájra és szélcsend honolt mindenhol, így a léghajó nem tudott tovább repülni. A két magocska egymásba kapaszkodva zuhanni kezdett. Rettenetesen megijedtek, de a falevél a földhöz közeledvén úgy hullott a talajra, mintha most engedte volna el a fa ágát és szépen, ringatózva leereszkedett. A magocskák vártak egy-két napot, hátha a szél újra feltámad, de a gólya, aki most tért vissza Afrikából azt mondta nekik, hogy a hőség csak fokozódni fog és ne számítsanak légmozgásra a következő napokban. Ezért úgy határoztak, hogy gyalogosan indulnak tovább.

Hamarosan elértek egy kikötőbe, ahol rengeteg hajó állomásozott. Megtudták, hogy pár nap múlva az a hajó is elindul, amelyik az óceánt átszelve éppen az esőerdők hazája felé tart. A magocskák nagyon megörültek ennek a hírnek. De az indulásig még volt egy kis idő, amelyet azzal töltöttek el, hogy felfedezték a kikötőt. Kéz a kézben járták körbe a hatalmas hajókat, figyelték a dolgos halászok munkáját és a rakományokat is szemügyre vették. Néhány hajó gyümölcsöket is szállított a világ egyik végéből a másikba azért, hogy az ott élők is megismerhessék, milyen finomságokat rejt a világ másik fele.

Meggymag az indulás előestéjén szóba elegyedett egy fecskesirállyal, aki elmondta, hogy másnap indul egy hajó kelet felé is, oda, ahová Meggymag igazából vágyott. Meggymag egyik szeme sírt, a másik nevetett. Hosszan sétált a kikötőben és azon gondolkodott, mégis mit tegyen. Ha saját álmait követi, Cseresznyemag egyedül marad és szomorú lesz, hogy nem tart vele. De, ha Cseresznyemaggal megy, akkor talán soha többé nem lesz rá alkalma, hogy eljusson arra a helyre, amiről olyan sokszor álmodott.  Végül úgy döntött, beszél Cseresznyemaggal és elmondja neki, hogy sajnos nem utazhatnak együtt tovább. Cseresznyemag valóban szomorú volt, de megértette Meggymagot, hiszen egykor ő is az álmai miatt kelt útra és nem kényszeríthette rá barátját, hogy másét kövesse. Így megölelték egymást és elbúcsúztak, reggel pedig mindketten saját álmaik felé hajóztak tovább.

Amikor már a hajóról láthatóvá vált a keleti part, Meggymag még mindig azon tűnődött, vajon jól döntött-e. Hiszen Cseresznyemag volt az, aki kirángatott engem a szürkeségből, és talán az egyetlen, aki megértett – sóhajtozta. Meggymag rájött, hogy annyi élményben volt része, amelyeket sohasem élhetett volna át, ha nem találkozik Cseresznyemaggal. És most, hogy hamarosan megérkezik álmai földjére, mégsem érzi ezt olyan nagy jelentőségűnek.  Leszállt a hajóról és közben meghallotta, hogy a rakodó munkások arról beszélnek, hogy a nyugat felé indult hajó, elsüllyedt. Meggymag felugrott ijedtében. Gyorsan információkat szerzett arról, hogy mi történt. Megtudta, hogy tűz ütött ki a fedélzeten és minden odaveszett. Meggymag kétségbeesetten próbált egy olyan hajót találni, ami visszaviszi oda, ahonnan elindult, de sajnos nem sikerült. Meggymag nem adta fel. Eszébe jutott, hogy több száz éves üzenetek utaznak palackokban a tengereken át, és hogy ez egy remek szállítóeszköz lenne számára is. Szerzett is egy üveget, a parafa dugó végére pedig, ami lezárta az üveg nyílását, lapátokat szerelt, amellyel irányíthatta az úgynevezett üveghajót és útnak indult. Sokáig hánykolódott a tengeren, amíg visszaért a kikötőbe, ahol utoljára látta Cseresznyemagot. De Meggymagnak nem volt vesztegetni való ideje, ezért újra vízre szállt és éjt nappallá téve kereste Cseresznyemagot. A szíve mélyén érezte, hogy még látni fogja őt és nem érhet így véget a barátságuk. Egyik nap, amikor a szélcsend miatt a hullámzás alábbhagyott a tengeren, Meggymag a fáradtságtól elszenderedett. Amikor felébredt, egy homokos parton találta magát. Kimászott az üveghajóból és látta, hogy valamiféle szigetre érkezhetett. Vajon hová sodort a víz? – tűnődött. De ha már így alakult, neki indult felfedezni a környéket. A szigetet gyönyörű kristálytiszta tenger ölelte körbe, és ahogy egyre beljebb merészkedett Meggymag, a homokos partot lassan felváltotta a buja, zöld növényzet. Óriási fák, zubogó vízesések és még megannyi természeti kincs között lépkedett, de hirtelen megbotlott és egy sárlavinán lecsúszva egy mocsaras talajban találta magát. Ó, már csak ez hiányzott! – mérgelődött és a sárban szinte mozdulni sem bírt. Közben halk szuszogásra lett figyelmes.

  • Van itt valaki? – kérdezte kissé riadtan.
  • Meggymag, te vagy az? – érkezett a meglepő válasz és Meggymag fordult is a hang irányába.
  • Cseresznyemag! Napok óta téged kereslek. Hallottam, hogy elsüllyedt a hajód, de éreztem, hogy életben vagy, ezért visszafordultam, hogy megkeresselek.
  • Te feladtad az álmodat, csak azért, hogy megtalálj engem?

Meggymag ezen még nem is gondolkodott, de helyeslően bólogatott.

  • Meggymag, te egy igazi hős vagy!
  • Nem akarlak elkeseríteni, de azt hiszem, hiába jöttem. Amint látod, egy sárban fekve cseverészünk, miközben mozdulni sem tudunk. Úgy érzem, itt lesz vége a mi kis kalandunknak! – mondta Meggymag.
  • Ó nem, én nem hiszem! – vágta rá Cseresznyemag.
  • De hát nem tudunk tovább menni? Beleragadtunk a sárba és mindjárt megfulladunk!
  • Miért kell mindig csak a negatív oldalát látni a dolgoknak? Amikor útnak indultam, sokan kinevettek és azt mondták, soha nem juthatok el álmaim földjére és nézz körül, hol vagyunk? Hát nem csodálatos?
  • De igen! – vágta rá Meggymag.
  • És most ebben a földben fogunk újjászületni.
  • Hogy érted azt, hogy újjászületni? – értetlenkedett Meggymag.
  • Mi ketten magocskák vagyunk, Meggymag. Ha a földbe ültetnek minket, akkor kinövünk. Tudtam, hogy az életem másképp is élhetem. Erre a kalandra vártam és örülök, hogy velem tartottál ezen az úton, aminek a végén nem a kiszáradás vár, hanem egy új kezdet. Gondoltad volna, hogy egyszer te is fa lehetsz, nemcsak egy magocska, Meggymag?
  • Soha nem gondoltam erre, amíg nem találkoztam veled. Te megmentettél engem, Cseresznyemag!

A két magocska egymás kezét fogva merült el a sárban. Eltelt néhány hónap és a magocskákból kis cserjék nőttek ki. A kis cserjék pedig évekkel később fákká cseperedtek. A két fa úgy állt ott az erdő közepén, mintha egymást ölelték volna. Gyönyörű lombkoronájuk egymásba fonódott, egy szívet formálva. Az őserdő lakói mindig megcsodálták ezt a különleges fát, amely egyszer rózsaszín, egyszer pedig fehér virágba borult. A virágokból később cseresznyék és meggyek nőttek, finom eledelként szolgálva az erdő lakói számára, akik így a magokat tudtuk nélkül szétszórták az erdőben. A magokból pedig újabb fák nőttek, pontosan úgy, ahogy Meggymag álmaiban, keleten a cseresznye- és meggyfák földjén.

Az egybenőtt fáról az a legenda járja, hogyha csöndben leülünk a fa törzsére, akkor hallani lehet a fa szívének dobogását. Mert úgy szerette egymást és az életet ez a két magocska, hogy a szeretetükért örök életet kaptak cserébe.


Reider Emma: Gumimaci kalandra indul

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy Gumimaci. Amikor kiment a rétre, látta, hogy esik az eső.  Közeledett az este, így megpróbált szállást keresni éjszakára. Elment a Pók házához:

  • Bejöhetek? – kérdezte a Gumimaci.
  • Persze! Ilyen hűvös időben, beengedlek.

A Pók megkínálta a Gumimacit egy bödön mézzel. Gumimaci megette és elment aludni. Reggel, amikor kinézett az ablakon, látta, hogy már nem esik az eső és hogy a szél odasodort egy levelet. A levélben ez állt: „Kérlek, segítsetek! A Boszorkány bezárt minket egy üvegbe. Keressétek meg Fagyi lovagot! A Szellemek”

A Gumimaci és a Pók összepakoltak, és elindultak kiszabadítani a Szellemeket. A Pók hozott magával egy tábla darabot, gondolta hátha jó lesz valamire.

Elmentek a Csiga házához. Amikor odaértek, megkérdezték tőle:

  • Csigácska, tudnál segíteni?
  • Miért kell segíteni?
  • Ki kell szabadítani a Szellemeket.
  • Rendben, de csak akkor, ha megtaláljátok a patakban a házam kulcsát!
  • Megkeressük neked a kulcsot! – mondták.

Úszószemüveget fel! – és ezzel be is ugrottak a vízbe. A Gumimaci kezdett már olvadozni a vízben, de gyorsan megtalálta a kulcsot és felúszott a felszínre. A Csiga adott nekik egy tábla darabot, amely pont úgy nézett ki, mint amit a Pók magával hozott.

Kiderült, hogy a Csigának igazából nem is a házához kellett a kulcs, hanem egy ajándékhoz, amit már régóta szeretett volna kibontani. Kinyitották a kulccsal az ajándékot és egy doboz volt benne. Egy olyan doboz, aminek az oldalán egy tekerő volt. Feltekerték a dobozt és előjött belőle egy játékbohóc.  A bohócnak egy térkép volt a hasán, amely elvezette őket a rókához és az ördöghöz.

Most már hárman indultak útnak. Először a rókához mentek. Őt is kérték, hogy segítsen kiszabadítani a Szellemeket.

  • Szívesen segítek, de csak akkor, ha megtaláljátok a piszkos függönyök között, a szivárvány függönyt.

A barátok addig keresték, míg meg nem találták. A róka nagyon örült, hogy megtalálták, és hogy ezzel díszítheti a házát. Tőle is kaptak egy tábladarabot.

Most már négyen indultak el az ördöghöz.

  • Segítened kell, kiszabadítani a Szellemeket! – mondták az ördögnek.
  • Rendben, de csak akkor, ha megkeresitek a régi ördögök szarvait.

És meg is találták a közeli barlangban. Kiderült, hogy az ördög szarvakat gyűjt és a gyűjteményéhez tette a szarvakat. Az ördög is csatlakozott a csapathoz. Átadott Gumimacinak egy tábla darabot, amely pontosan illett a többi részhez. Amikor összeillesztették a darabokat, a tábla megmutatta az utat nekik a Boszorkány házához. Nagy örömükben elkezdtek táncolni, de hirtelen jeges szél támadt és egyre hidegebb lett.

Bebújtak a barlangba a szél elől. Ott találkoztak egy jeges emberrel. Gumimaci kezet fogott vele.

  • Hú, de hideg vagy! Teljesen lefagyott a kezem! – mondta Gumimaci.
  • Mert én a Fagyi lovag vagyok! – mondta büszkén a lovag. Segítek, ahol baj van! Csak szóljatok, és én ott leszek!
  • Pont téged keresünk! Most kellesz nekünk, hogy kiszabadítsuk a Szellemeket!

És elindultak a Boszorkány házához. A háznál piteőrökkel találkoztak. De az őrök nem vették észre a csapatot, mert túlságosan kicsik voltak az őrökhöz képest. Így bejutottak gyorsan a Boszorkány házába. Amikor kulcszörgést hallottak, rögtön tudták, hogy a Boszorkány ért haza. Gumimaci mondta a többieknek, hogy bújjanak a függöny mögé. Amikor kikukucskáltak mögüle, hogy lássák, mi történik a szobában, akkor a szemközti szekrény tetején észrevették az üvegbe zárt Szellemeket. Az üveg egy lakattal volt lezárva. Közben a Boszorkány fel-alá járkált a szobában és egy kulcs volt a derekához kötve.

  • Biztos ez nyitja az üveget! – gondolták.
  • Gumimaci! Tereld el a Boszorkány figyelmét, én majd addig átváltoztatom jégkockává! – mondta Fagyi lovag.

És így is tettek.  Gumimaci talált egy CD lemezt a padlón és odagurította a Boszorkány lábához. A Boszorkány lehajolt és azt mondta: Ó, hát ez a kedvencem! – mondta és berakta a lejátszóba. Michael Jackson Bad című számára táncolni kezdett. Ekkor Fagyi lovag elővette a kardját és jégkockává változtatta a Boszorkányt.

  • Most elvehetjük a kulcsot! – örvendeztek a többiek.

De látták, hogy az is jéggé fagyott a Boszorkánnyal együtt.

  • Most hogyan fogjuk kiszabadítani a szellemeket? – kérdezték.

Gumimacinak támadt egy ötlete.

  • Lökjük le az üveget a polcról! Csak, hogy megyünk fel oda?

A Pók azt mondta, sző nekik egy fonalat, amin feljuthatnak a polcra. Így is tettek. Mindannyian felmásztak a fonalon. Elszámoltak háromig és lelökték az üveget a földre. Az üveg széttört a padlón és a Szellemek kiszabadultak.

A Szellemek köszönetet mondtak mindenkinek, hogy segítettek rajtuk.

Itt a vége, fuss el véle!


A további főszerkesztői dícséretben részesülő anya-lánya párosok és alkotásaik:
Varga L. Krisztina: A beteg királykisasszony… – Baka Liliána: A macska és a tej (láncmese)
Utasi Hajnalka: Láblógatós mese – Utasi Abigél Kincső: Az Angyal


A cikk fejezetei:
1. rész2. rész3. rész4. rész 5. rész

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…