2016 nyarán volt szerkesztőségünk és művészportré sorozatunk következő vendége Vasas Judit, aki 2016-ban megnyerte “Az év jogász költője” pályázatunkat. A műsorban a nyertes pályamunka, a Meghalás is elhangzik a szerző tolmácsolásában, valamint játékos versek és egy mese is a műsorvezető, Zsoldos Árpád közreműködésével.

A szerző bemutatkozása:

vasasjudit-kisbaba

“Egy író szeret a nyelvvel játszani” – a szerző kiskorában

1987-ben születtem Szegeden.
Az általános iskola 8 osztályát a Zrínyi Ilona Általános Iskolában végeztem, még odajártam, amikor az első verspróbálkozásaim születtek.
Az első költemények jelentős részének „múzsája” általános iskolai cimborám és azóta is legjobb barátom, Nagy Gyula volt, aki egész nyarakat töltött egy, a Balatonhoz közeli kis faluban, Gyugyon. Akkoriban még nem nagyon volt Internet, így csak papíron tudtunk levelezni a vakáció alatt, és általában egymást ugrató, provokatív versekkel üzentünk egymásnak. Ezt a hagyományt aztán évekig éltettük, fogszabályzós kamaszként például az alábbi rímekkel hízelegtünk a másiknak:

„Foghíjas mosolyod ahányszor rám villan,
fogszabályzóm fénye tükrén visszacsillan.” – így én, mire Gyula:

„Borzalmas a TE mosolyod, fényének nincs párja,
kétszáz méter dróthuzallal rögzítették szádba”.

vasasjudit-gyulaval

Gyulával, a gyugyi versbaráttal – immár felnőttként

A gimnáziumot a Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium általános tagozatán végeztem, az utolsó két évben a magyar és történelem tantárgyakat tanultam emelt szinten. Akkor már komolyabban is foglalkoztatott az írás, 2005-re már össze is gyűlt annyi vers, illetve egy-két novella, hogy csatlakozhassak a Napvilág Íróklub elnevezésű on-line amatőr íróközösséghez. Ennek a klubnak azóta is tagja vagyok. Számos olyan író, költő akad a tagok közt, aki az én laikus megítélésem szerint már messze nem amatőr, legkedvesebb költőtársaim Hepp Béla és Vesztergom Andrea. Egy időben az oldal szerkesztői rendszeresen megrendezték a tagoknak az „ABC pályázat”-ot, amelynek lényege az volt, hogy minden hónapban az ABC soron következő betűjével megadtak egy szót, és azzal kapcsolatban kellett verset vagy novellát írni, a helyezettek pedig a tagok már publikált műveiből kaptak díjat.

Ugyancsak 2006-ban befejeztem első regénykísérletemet, a „Mah-ree Nok”-ot, ami 2009-ben meg is jelent az Ad librum kiadó gondozásában, félig-meddig magánkiadásként. Utólag már sajnálom, hogy nem voltam türelmesebb azzal a történettel, mert bár kaptam pozitív visszajelzéseket, így pár évvel később már úgy látom, bőven lett volna még mit gyurmázni rajta, a „rendes” kiadás során szigorúbb szerkesztői és lektori gárdával többet is ki lehetett volna belőle hozni. Nem érzem azonban teljes kudarcnak ezt az első szárnypróbálgatást, mert egyrészt a borítót egy kedves barátnőm, Forrai Lujza illusztrálta, így kétszeresen is amatőr művészi kiadás, aminek előszereteti értéke van, másrészt az el nem adott példányok arra ösztönöztek, hogy létrehozzam az 50konyv.blogspot.hu könyvosztó játékot, ahol időről időre irodalmi feladványokat tettem közzé, és a leggyorsabb megfejtőknek ajándékoztam a könyvből. Ez nemcsak szórakoztató volt a játékosoknak és nekem is, hanem lehetőségem lett arra, hogy számomra idegen, elfogulatlan személyekhez is eljuttassam a könyvemet, akik így teljesen őszinte visszajelzést, kritikát tudtak írni. Többen a saját blogjukon írták meg, hogy mi az, ami tetszett nekik a történetben, és mi az, ami zavaró volt – ha ez már a kéziratnál eszembe jutott volna, ők lettek volna a „béta olvasóim”, de végül is így sincs akadálya annak, hogy egy nap átírjam a történetet.

2006 és 2012 között a Szegedi Állam- és Jogtudományi Kar jogász szakos hallgatója voltam – ez családi hagyomány, a családunkban én vagyok a 3. generáció, aki ezt a szakmát választotta, bár az írás az, ami igazán kedves a szívemnek – néha azzal viccelődöm, hogy a jogászság az én „Clark Kent énem”, az író-költő pedig „Superman”.

Jelenleg a Szegedi Járásbíróságon dolgozom, mint bírósági fogalmazó, és gyűröm a szakvizsgáimat (a háromból még kettő van hátra).
Hobbim az olvasás, írás, zenélés; a jövőben szeretnék versmegzenésítéssel foglalkozni. Néhány költeményt már sikerült húrokra hangolnom nemcsak saját, hanem szerzőtársaim tollából is, legutóbb az idei évi József Attila Versdal Fesztiválra.

vasasjudit-dijjal

“Az év jogász költője” díjjal és az elismerő oklevéllel

Rendszeresen részt veszek irodalmi pályázatokon, több-kevesebb sikerrel, legtöbbször antológiákban jelennek meg írásaim, illetőleg a Holnap magazinnál.

„Az év jogász költője” díj mellett eddigi legnagyobb elismerésként a dévai Corvin kiadó és Bódai-Soós Judit weboldala, a juditti.hu „Kárpátok kincse” című pályázaton elért megosztott 3. helyezésemet tartom számon, amely révén „Muki, a gyugyómanó” című mesém bekerült a „Kárpátok kincse – magyar mesék” címmel kiadott kemény fedeles mesekönyvbe, és még egy egyoldalas illusztrációt is kapott. (A meseihlető falu a már említett Gyugy volt, ahova gimnazistaként már együtt is lejártunk Gyulával és a baráti társaság többi tagjával).

Az idei évben „Mesék Ramian király udvarából” című kötetemmel a szegedi Könyvmolyképző Kiadó „Aranymosás” pályázatán túljutottam az előszűrésen. Bár utóbb a lektori szakaszban kiestem, ennek az eredménynek is nagyon örültem, mert ez egy pozitív visszajelzés volt, hogy jó úton járok, csak még jobban bele kell húznom, és főleg tanulnom az írás mesterségét.

A jövőben elsősorban gyerekeknek szeretnék írni, mesét, verset egyaránt; nagy álmom, hogy színes illusztrációkkal tarkított kötetet adhassak a gyerekek kezébe, nagyon szívesen járnék el óvodákba, általános iskolákba mesedélutánokra. A másik célom, mint azt már említettem, hogy verseket zenésítsek meg – ha majd a gitárjátékom eléri azt a szintet, és lesz annyi dalom, egy esetleges youtube csatorna is tervben van.


A műsorban elhangzott alkotások:

A nagytönki suttogó kút

Nagytönk bűnös falu hírében állott;
bőven termette a tönki mákvirágot;
s látá azt a pap, hogy ott biz nincs tisztelet;
inkább gyónni járnak mind a mise helyett.

S milyen történetek! Az Úr is belé pirul,
Ugyanazt ismétlik mindég, arcátlanul;
az utolsó bűnük még meg sem bocsáttatott,
s máris jönnek kérni újból bocsánatot.

Az öreg pap türelme egy nap fogytán vala –
hogy Nagytönk falujában nincs Istennek szava –
S harag szülte ajkán a végzetté lett átkot:
bűneitek immár kútba kiáltsátok!

De nem ijedt meg senki, hogy nincs feloldozás:
kedvelt szokás lett a kútba kiáltozás;
vagyis hát suttogás: hol kútnak is füle van;
hogy ki hallja még meg, bizony bizonytalan.

Szigorú pap helyett lőn Nagytönknek cinkos;
csobbant is a kútban jó pár rézforintos;
titkoknak soha jobb őrzője nem volt;
s Miatyánktól nem sült lelkekre szégyenfolt.

Egy éjszaka aztán a Sors úgy rendezte,
két nagytönki bűnös útját keresztezte;
S azt már csak a kútnak lehet megvallani,
hogy egyikük a szemét többé nem nyitja ki.

A kútnak is volt titka – a gyilkos ezt nem sejti:
bűnöd titkát őrzi, de jelét el nem rejti;
s nála sincs már mentség a kioltott életre –
Bűnös Nagytönk, készülj a végső ítéletre!

*

Egy éltes asszony jár a kút felé másnap;
kezdetét is venné a napi suttogásnak,
ám hirtelen szomjúság kezdé őt kínozni;
s ni! Ott is egy vödör a kútból vizet hozni.

Leereszté gyorsan, s fel is húzza legott;
de amint ajkát érte, orcájához kapott:
az vér íze a nyelvén! Tántorodik tőle;
s csak hogy el ne essen, a kút szélének dőle.

De mi ez a hang? Tán holtak szelleme?
Ömlik a kútból a dúlt szavak özöne;
s a jó asszony fülét már hiába takarja;
hallja, amit suttog – mert a kút akarja!

Férjed menyasszonytól csábítottad el,
Átkod, hogy szerelme mégsem múlik el;
Őrzöm minden légyott édes-bús emlékét:
száz nőben siratja azt az egy menyecskét!

S az, kit nem engedtél a Szűcsék fiához:
tudd meg, a lányod éjjel-nappal átkoz,
étked mérgezi, hogy csikarásod legyen –
Felüvölt az asszony: Irgalom! Kegyelem!

S tébolytól üldözve szalad a templomhoz,
üresen kong az – a pap már fel nem oldoz;
Bűneiteket a kútba kiáltsátok…
Az égi büntetés a mélyből száll majd rátok!

Suttog Nagytönk kútja, suttog mindenkinek;
a lélek összes szennyét – szegény nagytönkiek!
Elborult elméjük a bosszút forralja –
a más rajtuk tett bűnét keményen torolja.

*

Nagytönk bűnös falu hírében állott;
de nem terem többé sem mák-, sem más virágot;
Egy lakója sincs már… Nem vezet oda út…
Ha mégis arra jársz; hallgasd, hogy suttog a kút…

A kétfejű sárkány veszekedésének históriája

vasasjudit-sarkanyok

Sárkánynak öltözve egy korábbi farsangi mulatságon

A: Ne duzzogj!
A továbbra is elfordítja fejét, pukkad
A te fejedből pattant ki
a “pszichológus-idea”!
B: De miattad lett a diagnózis
Akkut skizofrénia!
A: Hogy ne lennék skizofrén,
Két fejjel a nyakamon?
A közönség felé fordulva. / a továbbiakban is a két fej felváltva beszél hol egymáshoz, hol a közönséghez/:
Úgy megütném most mérgemben!
De enyém is a fájdalom!
B: Talán amit te művelsz,
az nemesebb, szebb dolog?
Össze vissza eszik mindent,
S az én gyomrom kavarog!
A: Ezt a szégyent! Ükapánknak
Hét feje élt békében!
S én nem tudom elviselni
Az egyetlen testvérem!
Megüti a másik fejet
B: Látják, hogy ő kezdi mindig?
Az ő hibája az egész!
De merj megütni csak még egyszer,
Esküszöm, hogy addig élsz!
A: Mi a szösz!? Már fenyegetsz is?
Talán bizony leokádsz?
Ha tüzed perzseli a karunk,
Neked is fáj, úgy vigyázz!
B: Egyetlen egy a szerencséd:
Az átkozottul jó szívem!
A Az is közös, nem emlékszel?
Tökéletlen test-felem!
B: Látják?! Így sérteget mindig!
Pedig nincs rá semmi oka!
A: Hogyne lenne!? Miattad lett
pikkelyeink fele oda!
B: Azt ne mondd, hogy csupaszságod
a lelkemen szárad!
A: Talán én dörgöltem
smirglivel a hátad?
B: Elég! Nem hallgatom
tovább a szitkokat!
A: Helyes! Én meg többé
soha ne lássalak!
Két-két kéz fonódik össze, a két fej elfordul, és az állát felveti. Hümmög egy kicsit
B: Na jó…….. béküljünk ki…..
Hisz semmit sem ér el
a sárkány, ki veszekszik
tulajdon fejével.
A: Igazad van, no…..
Én se úgy gondoltam!
Most már én is bánom,
hogy ily goromba voltam….
B: Itt a kezem, nem disznóláb!
Tessék tesó, itt van, rázzad!
A: Kész őrület! Kis kacsóim
Most egymással paroláznak!
Kis gondolkodás után, szégyenkezve:
B: Nem ciki az, hogy az előbb
olyan csúnyán veszekedtünk?
A: Viccelsz, testvér? Sárkányoknak
Tüzes vére folyik bennünk!
Ükapánknak hét feje is, miért is volt csak békében?
Cinkosan összenéznek:
B: Mert a többi tizenhatot
Leharapta időben!

 

Ej, az az ly

Csak az a fránya “ly” ne volna…
Vajon kinek nem volt jobb dolga
annál, hogy két jelet adjon egy hangnak?
Minden j-vel hangzó szó érezze rangnak,
ha látható másán ott virul az “ly”.
De ezt a rangot vajh’ hogy nyerte el
a sok j-vel ejtett, ly-jel vésett szó?
Mitől lett belőlük nyelvtani buktató?

A bolygó a pályáján futott vele szembe,
s hogy a pálya hogyan? Nem jut most eszembe…
A bagoly érdem révén, mert hát nem ostoba
(a majomnak viszont ezért nem lesz soha).
A veszélynek muszáj volt megadni, hisz másképp
magába sodorna, s egyébként is ráfért!
Még jó, hogy a baj nem vett példát a veszélyről…
Ne kívánd tőlem, hogy szóljak a szeszélyről!
A sekélyt többnek ejtik két hanggal a kéjnél,
így lett a kéj pórabb hosszabb testvérénél –
a lyukra és a mélyre azóta is cicceg:
“Hát mégiscsak lehet ly-e a rövidnek???”
A segély számára az “ly” csak alamizsna,
oly sok helyen jött jól – így adták azt vissza.
A komoly esetében komoly ok volt, biztos,
senki sem tudhatja, szigorúan titkos!
A rejtély kettőssége mindenkinek furcsa –
a megfejtésnek sajnos nem volt hozzá kulcsa.
A bögöly éppen csak, hogy elcsípte az ly-et,
a bivaly viszont tudta, hogy ő ly-re termett,
s a moly, míg meg nem kapta, ezen rágta magát.
A gally ráduplázott, nem is hitték szavát.
Savanyú a tej, mert rá nem gondolt senki,
mikor osztogatták. De mit is lehet tenni,
ha egyszer sok a szó, de oly kevés az “ly”?
Most fontosat mondok, ezért hát jól figyelj:

A Jónak nem kell rang ahhoz, hogy Jó legyen.
Ne hajszold az ly-et… Babért rang nem terem.

Virágcsokor

Rózsa

Igéző szépsége szerelmet ígér;
ujjadból mégis kiserken a vér,
ha megpróbálod a markodba zárni!
Óvatosan kell a rózsával bánni,
mert tövis nélkül még egy sem szökött szárba.
(Nem véletlen ő a szerelem virága)

Napraforgó

A látni vágyó ember napba nem tekint –
oda lenne tőle két szeme világa,
csak ő fordul mindig kacéran utána,
mert a szomjúságát nem olthatja másképp…
Tartja lapos fejét, mint koldus a tányért,
hogy fényaranyat csaljon ki a napkorongból.
Szolgaalázattal folyvást neki bókol,
s még a színeit is hozzá igazítja…
Napraforgó virág – mindenki így hívja.

Százszorszép

Törékeny tested a földből kitépik,
s mohón kérdezik: szeret? nem szeret?
Mint törött angyalszárny, a szélben ott lebeg
száz és száz apró, fehér virágszirom.
Ha látom, ahogy szállnak, mindig azt gondolom:
ha százfelé szakadsz is, úgy Te százszor szép vagy!
(Míg azt, hogy ki kit szeret, talán nem is tudtad.)

Pitypang

Ifjúságod a nap színében ragyog,
míg meg nem őszülsz teljesen;
pihéid puhán, selymesen
szállnak a széllel, amíg földet érnek,
bennük a magok friss hajtást remélnek.
Aranytallérokkal lesz tele a rét,
ha virágzik a pitypang. Ő is meseszép!

Szegfű

Gyűrött szirmaid mint arcon a ráncok,
de üde illatod megfiatalít;
a természet veled festőművészt játszott:
anyóka-arcod száz színben virít!

Egyenes szárad büszkén szökik égnek.
(Fénybe kapaszkodva egyszer tán eléred).

Kardvirág

Hosszú, fűzöld markolaton
penge helyett szirmok nyílnak –
lefegyverző szépségükkel
hódítani így is bírnak.
Az ifjú költő nem is tudta,
milyen igaz, amit szavalt:
(akkor forradalmak nyíltak)
ékesebb a láncnál a kard!

Nefelejcs

A teremtő Isten kedvelte a kéket:
ezt a színt adta a felhőfodrú égnek,
vihartépett tenger megbékélt színének,
újszülöttek arcán az új lélek tükrének.

Búsult is a föld, mert másnak teremtette;
úgy vélte, az Isten biztos nem szerette,
s csak rengett bánatában – tán zokogás rázta?
Látta ezt az Isten, s ekkor megsajnálta:

hogy ne felejtse többé szeretetét a föld,
másnapra a teste kék színben tündökölt –
kék virágok nyíltak rajta mindenfelé;
pihekönnyű mind, hogy ne roskadjon belé.

Ez hát a nefelejcs igaz története,
mit máig megőrzött titokzatos neve.

Muki, a gyugyómanó

(Ez a mese a dévai Corvin kiadó és Bódai-Sós Judit (juditti.hu) nemzetközi meseíró pályázatán megosztott 3. helyezést ért el, és bekerült a pályaművekből összeválogatott „Kárpátok kincse” c. színes, kemény kötésű mesekönyvbe.)

Muki sok-sok évvel ezelőtt, egy diófa lábánál látta meg a napvilágot, ahogy az már a gyugyómanóknál lenni szokott, de azt akkor még senki sem gondolta volna róla, hogy egy napon majd olyat tesz, ami fajtája történelmében példátlan: barátságot köt egy emberrel.

A gyugyómanókról manapság már senki sem beszél, pedig egykor a honfoglaló magyarok a róluk szóló legendák miatt nevezték el a diófát gyugynak, és ez a babonás tisztelet vezette őket arra, hogy ugyanezt a nevet adják annak a falunak, amely a mai Balatonboglártól alig tíz kilométerre fekszik.

Ezek a pöttömnyi lények voltaképpen a diófák gyermekei; a sűrű erdők, amelyek a környező dombokat borítják, egykor több száz, sőt, talán több ezer gyugyómanónak adtak otthont. Hogy hogyan kerültek a diók belsejébe, azt senki sem tudja, annyi mindenesetre bizonyos, hogy születésükig a kemény csonthéjak oltalmában fejlődnek, szép lassan elmajszolva a dióbelet, és amikor már túl szűk nekik odabent, szétpattan a héj, és a fák susogó levelein átszűrődő napsugár füröszti őket életükben először. Minden termésben két gyugyómanó növekszik, egy fiú és egy lány, akik a fél dióhéjakat a születésük után is a hátukon cipelik, ettől aztán úgy néznek ki, mint holmi teknősbékák, csak éppenséggel manóarcuk és testük van.

Mukit úgy nevelték, hogy ne nagyon bízzon az emberekben, mert kiszámíthatatlan népség – ezek után természetesen mi sem érdekelte őt jobban, mint az emberek.
– Ha meglátnak, véged!- fenyegetőzött vékony, bütykös ujját égnek emelve Kobak apó, a legvénebb közülük, és ezzel valamennyire el is bátortalanította Mukit, aki szó szerint vette az öreg szavait, míg aztán egy napon a fülébe jutott, hogy lakik a faluban egy kisfiú, aki nem lát. Először nem is akarta elhinni, hogy ilyen megtörténhet valakivel, hogy még a legborúsabb éjszakánál is mélyebb sötétséget lásson ott, ahol pedig ezer színnel és formával vibrál az élet, ezért elhatározta, hogy majd ő megnézi magának ezt az embergyereket.
– Van itt valaki? – kérdezte egyből a kisfiú, amikor Muki átugrott a diófa ágáról az ablakpárkányra, majd onnan a padlóra – Hallom, hogy dobbant valakinek a lába! Ki az?

Muki igencsak elcsodálkozott, mert a népe mindig azt hajtogatatta, hogy velük ellentétben a kerekfülűeknek nagyon rossz a hallása (“Mit gondoltál, édes fiam, honnan ered a mondás, hogy hegyezd a füled?!” – mutogatott hevesen Kobak apó saját hegyes kis füleire egy alkalommal); és erre eddig még nem is cáfolt rá senki, az ő léptei pedig egyébként is jóformán nesztelenek voltak.
– Muki vagyok – felelte a gyugyómanó, kíváncsian fürkészve a kisfiú távolba révedő szemeit, aztán hozzátette:
– Gyerek vagyok, mint te, de nem mondhatod el egy léleknek sem, hogy itt vagyok, mert ha meglátnak, akkor végem!
– Itt ugyan nem lát meg téged senki – dünnyögte válaszul a fiúcska, és a hangja olyan bánatosan csengett, hogy Mukinak belesajdult a szíve – Engem Bencének hívnak. Ha nem árullak el, leszel a barátom?

Attól a naptól kezdve a gyugyómanó minden este meglátogatta Bencét, bár hogy micsoda ő valójában, azt sosem árulta el neki. A kisfiú elmagyarázta Mukinak, hogy vakon született, így aztán valóban nem látott még semmit nemhogy a világból, de a saját szülőfalujából sem: sem a dombokat, sem a különösen tiszta égboltot cifrázó csillagokat, sem a kerek erdőket; még amikor a közeli Balaton vizében mártózott is meg, akkor is csak a bőrén érezte a nyaldosó hullámokat. A gyugyómanó komoly arccal hallgatta őt, és egyre csak törte a fejét…

Aztán egyszer csak elmaradtak Muki látogatásai. Hosszú hetek teltek el, de a kis gyugyómanónak nyoma sem volt, és ez Bencének nagyon rosszul esett; meg is orrolt a barátjára, ezért aztán amikor egy éjjel Muki mégiscsak kopogott az ablakán, különösen mogorva volt vele:
– Menj innen! – vetette oda durván – Nem akarok veled beszélgetni!
– Pedig ha látnád, hogy mit hoztam neked! – lelkendezett a manó, de erre Bence még inkább dühbe gurult.
– Tudod jól, hogy nem látok semmit! – sziszegte haragosan – Tűnj el!
– Hát majd fogsz – felelte gyengéden Muki, és szeretettel nézett a kisfiúra.
Bencének fogalma sem volt róla, hogy merre járt, és mi mindenen ment keresztül az elmúlt hetekben kis barátja: olyan messzire ment Gyugytól, mint még senki őelőtte a gyugyómanók közül; hol madárháton, hol vakondokok sötét járataiban haladt, hogy eljusson a gesztenyetündérek földjére, akiknek legendás erejű gyógyfőzeteik vannak…
– Miről beszélsz? – kérdezte gyanakvóan Bence, de a hangja már nem tűnt olyan dühösnek.
– Tartsd a kezed! – kérte Muki, majd egy könnyed szökkenéssel ott termett a kisfiú tenyerében. Egész testében reszketett, mert tudta, hogy neki most vége lesz, hiszen Bence meg fogja látni, de hát ő már annyi mindent látott és megélt, a barátja pedig születésétől fogva be van zárva abba az ijesztő sötétségbe…
– Na! – nyögte bosszúsan Bence, ahogy Muki a szemébe spriccelt valamit, ami iszonyatosan viszketett. Hála a hátán lévő dióhéjnak, a gyugyómanó szinte meg sem érezte, ahogy leesett, amint Bence a szemeihez kapta két kezét, és csak dörzsölte, dörzsölte őket…
– Mi ez?… Te jóságos ég, én… Én…

Muki csak vigyorgott szomorúan, és várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, de nem történt semmi, ellenben Bence sírva borult a földre, és a kezébe kapta őt:
– Látlak téged, barátom! Látlak!
Bizony, volt mit megmagyaráznia Mukinak – először is meg kellett értetnie Bencével, hogy az nem szokványos dolog, hogy valaki ilyen picike, mint ő, hanem azért van így, mert ő egy gyugyómanó, akit senki emberfia nem látott még, és ezért továbbra sem szabad, hogy Bence bárkinek is megemlítse a barátságukat. Bánta is ő, hiszen neki minden más is annyira új és mesébe illő volt, mint maga a gyugyómanó!

Gyugy azóta ismét búcsújáró hely, mint hajdanán, amikor harangot hozott neki az eső; mert máig sem érti senki, hogyan eshetett meg akkora csoda egy egyszerű kisfiúval, hogy mire megvirradt, a szemei elől is eltűnt az éjszaka.

Meghalás

El kell mennünk,
hogy jöhessenek Ők.
Magunknak akarni
minden véges időt
Önzés. Nem igaz?
Ne kívánd hát,
mint gyermek, ki éjjel ellöki a párnát,
mert féli átaludni éjjelének álmát,
s elvárná a naptól,
hogy folyvást neki égjen;
soha sem pihenve
alkonyat tüzében.
Fel kell nőnöd, reszkető gyermek,
a lámpát egyszer el kell oltanod;
az éj árnyai tán ijesztőek néked,
de közéjük kell lépned, hogy jöjjön holnapod.
Ne keseregj, gyermek,
ez megszentelt áldozat,
az ember súlyos, Édenben fakadt terhe:
kifürkészhetetlen az Úristen terve;
s értelmed még nem foghatja át,
a halandóság hogy szülhet csodát.
Ne dühöngj, gyermek,
ne követelőzz;
le kell vetkőznöd önmagad mámorát –
a lét kibontott, végtelen sátorát
millióan lakják, és nemcsak érted áll.
A görcsös akarat bár lázad, sír, ellenáll;
végül fejet hajt az örök Törvény előtt.

El kell mennünk,
hogy jöhessenek Ők.
Mások is cipeljék
a végtelen időt;
így jó. Nem igaz?
Nyisd hát ki zárt markod,
s csodálkozz rá, hogy a Semmit tartod;
s hogy ez a Semmi neked a Minden.
Káprázat, gyermek,
meg nem veheted kincsen;
békéért könyörögsz? Azt sem adják ingyen;
alázat árán nyerhetsz csak irgalmat.
Keserülöd már az áthágott tilalmat,
az álnok kígyónak kölcsönzött bizalmat;
Isten, ez VELÜNK hogy történhetett?

El kell mennünk;
ezt tudjuk, de fáj.
Míg él az ember,
ezért kiabál,
a Lélek utána furcsállja a csendet.
Folyna már az idő?
Engedd tovább, gyermek…

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…