Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves kislány, akit úgy hívtak Fanni. Anyukájával, apukájával, nagymamájával az erdő szélén laktak egy szép kis faházban. Fanni szeretett itt lakni, szerette az erdő állatait és növényvilágát. Főleg ilyenkor tavasszal gyönyörködött benne a legtöbbet.

Épp közelgett anyák napja, ezért egy szép napfényes délután úgy gondolta, megy tavaszi erdei virágokat szedni, amivel biztos sikerül örömet szereznie anyukájának és a nagymamájának. Mivel szülei dolgoztak, így a nagyitól kért engedélyt, hogy elmehessen. Nagymamája beleegyezett, de a lelkére kötötte, hogy csak itt a közelben szedje a virágokat az erdő szélén, beljebb ne menjen. Útravalóul pedig csomagolt frissen kisült 4 szem pogácsát kis unokájának. Fanni búcsút intve nagyinak, nagy vidáman, dúdolászva elindult tavaszi virágokat keresni. Talált is jócskán az erdő szélén szebbnél szebbeket. De jaj, nem is vette észre és egyre beljebb és beljebb került az erdőbe, mert csalogatták a pompázó virágok: „Még csak ezt, még csak ezt leveszem..”- gondolat elfelejtette vele, hogy veszélyes is lehet az erdő egy kislány számára.

Mire két hatalmas, gyönyörű virágcsokrot szedett, ott állt tanácstalanul, hogy melyik úton is kéne kijutnia az erdőből. Elindult egyiken, de még beljebb került. Ráadásul kezdett sötétedni is és a fura erdei hangok ijesztővé váltak számára. Kétségbeesésében leült az egyik bokor elé és sírva fakadt. Ahogy ott sírdogál, szomorkodik, arra lett figyelmes, hogy háta mögött a bokorból is mintha szipogás hallatszana ki. Először megijedt, de összeszedve a bátorságát kettényitotta a bokrot. Meglepetésében alig tudott szóhoz jutni, mert egy erdei manó szipogott ott, térdére hajtott fejjel. – Hát te ki vagy és miért szomorkodsz? – kérdezte Fanni.

A manó bemutatkozott és elmondta, hogy Töpinek hívják és azért szomorú, mert az erdei boszorkány elrabolta a legjobb barátját, egy kis őzikét, azzal a szándékkal, hogy meghizlalja, aztán majd megeszi vacsorára. – És te ki vagy?- kérdezte Töpi. Fanni elmesélte, hogy hogy került ide. Tudod mit?- mondta a manó. Ha te segítesz nekem, én is segítek neked. Mivel én egyedül nem tudom kimenteni a barátomat, de ha te segítesz, akkor sikerülhet. Utána én elvezetlek haza, mert ismerem az erdő rejtett útjait is. Fanni boldogan igent mondott. Szíve mélyén sajnálta is a kis őzikét, így szívesen segített a kiszabadításában. Töpi elmagyarázta Fanninak, hogy hogy juthatnak a boszorkány házához, ahol lent a pincében tartja az elrabolt erdei állatokat. Azt is, hogy hosszú, veszélyes utat kell megtenniük odáig. Fanni csak annyit mondott rá, hogy vágjanak bele minél előbb, nehogy késő legyen, elindultak és már egy egész álló nap csak mentek, mentek étlen, szomjan, mikor Fanninak eszébe jutott a nagyi pogácsája, ami a zsebében lapult. Ezt szépen elfelezte a manóval, találtak egy forrást is, ahol inni tudtak és már újult erővel folytatták útjukat. Egy keskeny ösvényre érve, halvány fényt vettek észre a távolban. Töpi majdnem felkiáltott örömében, mert közelebbre érve látta, hogy megérkeztek a boszorka házához. Azt is látta, hogy szerencsére nincs itthon a boszi, mert a seprűje nem volt odatámasztva az ajtóhoz. Valószínű még úton volt rajta.

Lassan, hallkan közelebb lopództak a házhoz, hát hallják ám, hogy valakik segítségért könyörögnek. Mentek a hang irányába, ahogy a pincéhez érte, benézve az ablakon, majd a szívük szakadt meg, mert megláncolva sok kis erdei állatot pillantottak meg. Leszóltak nekik az ablakon, hogy ne féljenek, ki fogják szabadítani őket. Gyorsan elbújtak a ház mögé, hogy hazaérve nehogy észrevegye őket a banya. Nem telt bele fél óra és hallották a seprű suhogását, amivel meg is érkezett. Kinyitotta az ajtót, szerencsére tárva-nyitva is hagyta, így észrevétlenül belopództak Fanniék és az ágy alá bújtak. A banya mindjárt a konyhába ment alágyújtani az üst alá és közbe azt énekelgette, hogy ma finom őzike vacsorája lesz. Gondolta, míg felforr a víz, pihen egyet az ágyában. Le is dőlt és mivel fárasztó napja volt, mély álomba merült. Ezt várta csak Fanni és Töpi, kibújtak az ágy alól és azt az álomport, amit a manó a zsebébe tartogatott erre az alkalomra, a banya orrához tartották. Ettől még órákig tartó mély álomba merült. Ez idő alatt kerestek egy hosszú kötelet, amivel az ágyához kötötték jó erősen a banyát, aztán megkeresték a pince kulcsát. Szaladtak is kinyitni vele az ajtaját. – Meneküljetek, szabadok vagytok! – mondta Fanni a kis állatoknak, akik boldogan, hálás szívvel megköszönve futottak a szabadság felé. A kis őzike és Töpi meghatódva ölelték át egymást. Megköszönték Fanninak a segítséget, aztán indultak is gyorsan vissza, minél messzebbre kerülni a boszi házától. Törpi betartotta Fanninak tett ígéretét és visszavezette az erdő szélére, ahol családjával élt. Közben őzikével segítettek friss erdei virágokat szedni, aminek Fanni nagyon örült. Mikor már feltűnt a faház, ahol szeretteivel lakott, megölelték egymást, megfogadva, hogy ezután már mindig elválaszthatatlan barátok lesznek és búcsút intve eltűntek Töpiék az erdőbe. Fanni boldogan szaladt fel a lépcsőn, bekopogott és bocsánatot kérve már ugrott is szerettei nyakába. Bizony ők már nagyon kétségbeesve keresték, meg is ígértették vele, hogy soha többé ilyet nem fog tenni. Fanni könnyek között meg is ígérte, hogy soha soha többé nem tesz ilyet. Aztán Fanni elmesélte nekik az egész történetet.

A virágnak tényleg nagyon örült anyukája és a mamája is, pedig akkor még nem is tudták, hogy ezek csodavirágok. Töpi megszórta barátság varázsporral, amitől ezek a virágok soha nem hervadnak el éppúgy, mint Fanni és Töpi barátsága.

 

Bereczki Vivien az Irodalmi Rádió szerzőjeA pátyi Bocskai István Magyar-Német Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolába járok, most vagyok…