Hatkor csörög a vekker. Kipattanok az ágyból s másodperceken belül a konyhában már teszem is fel a vizet főni. Nem sokat aludtam. Ismét. A héten már negyedjére. Pedig még csak a hét negyedik napja van, csütörtök. A rossz alvó kifejezést nem Rád találták ki. A rossz túl enyhe kifejezés, Te borzasztó alvó vagy. Álmodban beszélsz, az előző éjjel például megkérdezted tőlem „van-e még húsleves”, pedig sokat ettél elalvás előtt, én pedig sosem tudtam húslevest főzni. A takarót állandóan lelopod rólam, pedig van Neked is sajátod! Mikor pedig a Tiédet próbálom elorozni, persze azt is sértődötten magadra húzod. Önző vagy. De én így (is) szeretlek.

   A konyhában a víz forr, teát készítek, közben sopánkodom, hogy elfelejtettél este friss zsömlét venni, de ez a Te bajod, megkenem én a tegnapelőtt is Neked, kicsit megmikrózom, akkor frissebbnek tűnik. Mikor a szemedre hánynám, hogy elfelejtetted, Te kitartóan érvelnél amellett a tévhit mellett, hogy Te igenis vettél, de a plüssjátékok éjszaka életre kelnek és ők fogyasztották el a zsömléket (azt hittem rég lelepleződött, hogy mikor kiskorodban a játékaidnak adtál estére enni, azt valójában a Szüleid ették meg, reggelre azért tűnt el a sajtos párizsi és nem a plüsseid voltak…)  Közben hallom, hogy másodjára is kinyomod az ébresztőt. Aludj csak, ha felkeltelek még rámripakodsz, hogy felverlek édes álmodból. Készülődöm, Te még mindig lelkesen kinyomod az ébresztőt, hárompercenként. Bemegyek a hálószobába, a takaró, – jobban mondva takarók- a fejed búbjáig felhúzva, az ébresztőt elteszem a szoba másik végébe, ha legközelebb csörög kénytelen leszel felkelni és elmenni érte, s végre feléledsz. A fürdőszobában a hajamat fésülöm, s feltűnik, hogy az ébresztő percek óta megállás nélkül csörög. Szigorúan becsörtetek a szobába és elképedve látom mit művelsz: az ébresztő csörög, Te pedig a takarókkal már a füledet is betömködted, hogy ne halld és ne verjen fel édes álmodból. Felnőttként mint egy kisgyermek olyan vagy. De én így (is) szeretlek.

   Az öltözködésedet a lépcsőházban fejezed be, hisz indulni kell, mikor Te még a nyakkendőddel bíbelődsz. A cipőfűződ megkötése ráér addig, míg én az ajtót csukom, a hajzselédért vissza kell szaladnod a fürdőszobába, belenyúlsz könyékig a tégelybe, majd a liftben kened a hajadba bele. Biztosan Rád gondoltak a tervezők, mikor tükröt helyeztek el a liftben. A kezed még kicsit ragad, de elegánsan magadról megfeledkezve a nadrágodba törlöd és megörvendeztetsz perceken át tartó kitartó káromkodásoddal engem hibáztatva miért nem teszek a nadrág zsebedbe zsebkendőt. Reggel mindenért engem hibáztatsz, de sebaj, megszoktam, én így (is) szeretlek.

   A buszmegállóba érve (végre?) elválnak útjaink, értetlenkedve szállok fel a munkahelyem felé tartó buszra, csodálkozom Te miért nem a sajátodra szálltál fel, de inkább csöndben maradok, hiszen nem akarlak megzavarni, míg a telefonodon nézelődsz, miről is maradtál le az éjszaka, míg offline voltál. Mire feltűnik Neked, hogy a rossz irányba közlekedsz én jót mulatok azon, hogy vörös a fejed a méregtől. Dühösen fordulsz el és nyomod kitartóan a leszállásjelzőt, majd a megállóban annyi ember próbál letódulni a buszról, hogy mire Rád kerülne a sor a sofőr bezárja az ajtót és Te félig az ajtók közé beragadva kapálózol, hogy nyissák ki újra. Duzzogva, az egész világot utálva leszállsz. A reggeli kávé előtt be/kiszámíthatatlan vagy, de én így (is) szeretlek.

   A munkahelyedről üzenetekkel bombázol, felvonultatod a hétvégi terveidet, jelenés a Te, majd az én Szüleimnél, sopánkodsz, hogy a heti hét nap Neked túl kevés, hőbörögsz a csekkeken, elmeséled, hogy a forgóajtóban is felakadtál a munkahely bejáratánál, hogy nincs időd elmenni ma sem edzeni, mert túlóráznod kell…. És végül, hogy majd este valamikor érkezel és hogy néha utálod az életedet. Hamarabb érek haza, mint Te és a programom jobb híján utánad pakolni. Reggel az ágyat nem vetetted be magad után (igen, a Te dolgod lenne, Te keltél később), a törölközőket vizesen az ágyra dobtad le, a ruhásszekrényedben, mintha bomba robbant volna (sebaj, többé nem vasalom ki a ruháidat, úgyis összegyűröd). Mire végzek a pakolással, Te is hazaérsz. Az egész napos durrogásodért nem is megyek Neked ajtót nyitni, de mikor belépsz a nappaliba meglepsz. Egy nagy csokor tulipánt szorongatsz a kezedbe. Bocsánatot kérsz, mint mindig mikor rossz a magaviseleted. Én igazából sosem haragszom Rád, hisz ilyen vagy. Egy nagy gyerek. Vacsorát főzöl és miután a nappaliban a kanapén ülve elfogyasztjuk a takaróm alá kucorodsz és megölelsz. Odabújsz, egészen olyan kisfiúsan, aki tudja, hogy rossz fát tett (tesz minden nap…) a tűzre és őszintén bocsánatot akar kérni, némán, szótlanul. Szeretetre méltó vagy, én így szeretlek.

   Az esti film közben elbóbiskolom, de Te végig csak cirógatod az arcomat, őrzöd az álmomat, majd ébresztgetni kezdesz, hogy vackoljunk be a hálóba, mert Te is elálmosodtál, korán kell ébrednünk. De én tovább szundítom a kanapén. Te kikapcsolod a tévét, betakargatsz, a kezembe nyomod a kedvenc plüssödet, jó éjt puszit adsz és halkan a fülembe súgod, hogy „köszönöm, hogy elfogadsz ilyennek és türelmes vagy velem, én pedig így szeretlek. Ígérem holnap jó leszek”.

   (Ui.: Hálás vagyok, hogy nem jutott eszedbe az öledben bevinni az ágyba, legutóbb is felébredtem rá, hiszen nekicipeltél az ajtófélfának.)

 

Szabados Kinga az Irodalmi Rádió szerzője. Az "Év jogász írója 2016" pályázat hallgató- novella kategóriájának II. helyezettje.   …