Ha már szerettél,
És már fájt nagyon,
Ha már nem bírod, de hagyod,
Hogy azt mondják neked,
Tűnj el örökre,
Mert kitaszított vagy,
Másik feled elveszett.

Hol van teste amit néked adott?
Hol van lelke melyet hátra hagyott?
Miért tud ennyire fájni,
Hiánya húsba vágni.
Az ágy mely vetetlen,
A test mely érintetlen,
Fénypászmák az ablakon,
Szorított kéz a takarón,
Az indulat mely bennem lobban,
Hogy láttam őt “halottan”.
Csak arra kértem csendesen,
Gondoljuk át rendesen,
S, ő elment, vissza sem nézett,
Itt hagyott az asztalon egy képet,
Szemébe nézve látom,
Eltűnt ezernyi más álmom,
Már nincs, elért a végzet,
Magányból építem fészkem.
Mely kósza vágy itt.
Hideg párnán továbbra is látom,
Int, szája sarkában mosoly,
Utána nyúlnék, tétova látomás,
Megbicsaklik a ma és a távol,
Fiatal teste tova libben,
Eltűnik az ébredés ködében.

Flecker István vagyok  túl életem nagy részén a szokásos családból, itt Magyarországon  ahol jóformán nincs olyan férfi és…