Messze földön, egy piciny országban élt egy kisleány, egy igazi kis hercegnő. Szülei, a király és a királyné pompás ruhákban járatták, távoli vidékekről érkezett tudósokkal taníttatták, étkeit a legügyesebb szakácsok készítették, nevelőnői tisztaságra, alázatra, engedelmességre nevelték.

   A kis hercegnő ritka kedves teremtés hírében járt. Mikor az erdőt járta énekelt s játszott a vadon állataival, nem bántotta őt sem a ravaszdi róka, sem az ordas farkas, mi több mikor meghallották a kis hercegnő csilingelő énekét eszeveszetten rohantak a nagy erdei tisztásra, s bizony rosszul lett volna az öreg király, ha meglátja egyetlen édes leányát, aki róka és farkas komával játszik, összebújik. A kis hercegnő nem sajnálta a vagyonokat érő ruhácskáit, mikor négylábú pajtásai összekenték, vagy ha bújócska közben a gallyak közé fennakadva megtépázódtak. Nevelői korholására fittyet hányt, hiszen a mindennapok örömét okozta a sok – sok állat, melyekkel sokszor napkeltétől napnyugtáig játszadozott.

   A kastély falai között viszont a hercegnőnek nem sok barátja akadt. Tudta jól, hogy édesapja, a király temérdek vagyonnal fizet azért, hogy leányát taníttassa, neveltesse, épp ezért a hercegnő hamar megtanulta, hogy mindenki, aki körbeveszi csak a kötelességét teljesíti. Néha úgy érezte ő is fontos némelyik dadusnak, de idővel rájött, hogy a szívükben lakó valamennyi szeretet a saját gyermekeiknek, családjuknak szól és nem ő neki. Ha elsírta magát, azért pofon járt, mondván egy hercegnő nem sír, ha elfelejtette a leckét megtanulni súlyos szidalmazás, kedves szó és simogatás csak ritkán. A király és a királyné vajmi keveset törődött leánygyermekével, a királyt lefoglalta az ország kormányzása, a háborúzás, hogy minél több pénzzel tömje tele a kincstárt, a királynét pedig a társasági élet, a szépítkezés, a férjének való megfelelés.

   A hercegnő folyton magányos volt a kastélyban. Egyetlen örömet csak az erdőben lakó kis barátai jelentettek számára. Gyakran sírta álomba magát, beszélgetett a Jóistenkével és imádkozott.

   Az ünnepek alkalmával szebbnél szebb, a legfinomabb selyemből készített ruhácskákba öltöztették, vékony szálú piszkos szőke haját befonták, lábára puha bőrcipőt húztak, s arcán hatalmas mosollyal fogadta a szomszédos országokból meghívott hatalmasságok jókívánságait. Minden ünnepi alkalommal temérdek ajándékkal lepték meg nem csak a szülei, hanem valamennyi meghívott vendég is. Ezek az ajándékok csodálatosak voltak, de mégis személytelenek: ezüst ládikák, arany ékszerek, drága kelmék… Sehol egy kislánynak való játék, sehol egy hajas baba, aki a legjobb barátja lehetne, fonhatná a haját és mesét mesélhetne neki… Felcseperedve ugyan kapott könyveket, de köztük sem talált kedvére valót: csupán számára érthetetlen, komoly irodalmat, idegen nyelvű írásokat olvashatott és persze a Bibliát. Idővel kisétált a környék gyermekei közé, hátha köztük játszótársra talál, de ezen pompásnak induló barátságokról is rövidesen lehullott a lepel: ezeknek a lányoknak csupán annyi szándékuk volt a barátkozás révén, hogy a palotába kerülhessenek társalkodónőnek, hogy ők is pompában, fényűzésben élhessenek, s az udvarba látogató fiatal hercegek közül csemegézzenek.

   A kis hercegnő is elérte azt a kort, mikor udvarlók árasztották el a palota udvarát s eljött az idő, hogy kiválassza hercegét. A hercegnő tudta jól, hogy valamennyi kérője csak azért érkezett, hogy a szülőiket megbékítsék, ezáltal felhagyjanak az egymás ellen vívott értelmetlen és kegyetlen háborúval, vagy pedig egyszerűen egyesítsék királyságukat. A hercegnő magányosabb volt, mint valaha. Idejét jobb híján azzal töltötte, hogy a könyvtárszobában ült és olvasott. Az állatok iránti szeretete még mindig lángolt, kötelező teendői végeztével amennyi időt tudott, velük töltött.

   Az évek múlásával a király és a királyné megöregedtek, s nem sokkal a kis hercegnő huszonnegyedik születésnapja és egyben a karácsony előtt elhunytak. Ezerszámra érkeztek a világ minden tájáról a méltóságok a palotába, hogy méltó búcsút vehessenek a királytól és a királynétól. A hercegnő visszavonult a szobájába, s csak kötelességei erejéig tartózkodott a vendégek között, akik a temetés után nyomban távoztak, a karácsonyi előkészületekre hivatkozva.

   A hercegnő ténylegesen magára maradt: egyre csak rótta a palota sötét és rideg folyosóit, fekete szoknyája libbent utána, a személyzet a bérének emelését követelte, aminek vonakodva, de engedelmeskedett, ez volt az ára annak, hogy a kastély fűtve legyen, s karácsonyra feldíszítve. Mindennek ára volt, a gondoskodásért fizetnie kellett. Megtehette, a kincstár telis-tele volt, a néhai király gondoskodott arról, hogy egyetlen gyermeke ne nélkülözzön élete végéig.

   Eljött a hercegnő születésnapja, melyről senki sem emlékezett meg, majd a karácsony is. Mint minden évben a király személyes jó barátai és azok családjai – gazdag bárók, előkelő lordok – érkeztek az ünnepekre a kastélyba. Ezek a méltóságok igen fontos embernek érezhették magukat azáltal is, hogy a személyzet minden kívánságukat leste és mindent megtett azért, hogy a vendégek semmiben ne szenvedjenek hiányt és hogy szolgálataik teljesítésért megkapják a nekik ígért év végi plusz juttatást. A nagyteremben pompás társasági élet zajlott, az urak a beszélgetések közepette  szivaroztak és italoztak, a hölgyek a legújabb párizsi divatról csacsogtak, megspékelve mindezt a legfrissebb pletykákkal, az úri kölykök pedig sakkoztak, hinta lovagoltak és a tengerentúlról származó legújabb játékokkal játszottak. A konyha irányából sült pulyka illata áradt, melybe belekeveredett a szalonból áradó szivar és italszag. A hercegnő legszebb barackszínű, földig érő ruhájában, kontyba tűzött hajával, picinyke ezüst koronájával méltóságteljesen lépkedett a vendégek között. Arcára bájos mosolyt erőltetett, s köszöntötte a vendégeket, akik a hagyományokhoz híven értékes, ámde személytelen ajándékokkal lepték meg. A vacsorát a hercegnő csöndesen fogyasztotta el, majd mikor már az urak részegedni kezdtek, a hölgyek ízléstelen pletykálkodásra váltottak, a gyerekek pedig félő volt, hogy felgyújtják a játék hevében a kastélyt, a hercegnő fogta az újonnan ajándékba kapott ékszereit, ezüstládikóit és a környező falu felé vette az irányt, ami csupán pár percnyi járásra volt a palotától.

   A falu főterén egy csodálatos fenyőfa állt, ami ugyan kicsit görbe volt, s a falu asszonyai által készített természet adta díszekkel volt feldíszítve, mégis a hercegnő tetszését sokkal jobban elnyerte, mint a palotában feldíszített fáé. Ezt a fát ugyanis szegény emberek, szeretettel díszítették, a kastély falai között megbúvó hatalmas fát pedig szolgálók, vastag ezüstökkel megtömött erszény fejében. A hercegnő a fához ment, megsimogatta, hatalmasat szippantott a finom fenyőillatból s mosolygott. Halkan énekelni kezdett: „csendes éj, drága szent éj…”, s közben körbenézett. Az omladozó házak függöny nélküli ablakán át látta, ahogy az egyik család a pattogó tűz mellett összebújik, az édesapa mesél, az édesanya és gyermekek hallgatják azt, más helyeken a karácsonyfa alatti szegényes ajándékokat bontogatják a gyerekek: egy pár zoknit kapott mindegyikük, mégis ujjongva örültek neki, máshol az egyszerű vacsorát fogyasztották: halat, kenyérrel, vagy éppen énekeltek, imádkoztak, körtáncot jártak. Sehol sem volt roskadásig megrakott asztal, sehol sem volt több száz ajándék a fa alatt, de egy valami minden házban volt: szeretet.Imádkozó kislány

   A kis hercegnő állt, zsebében megszorította az ékszereket, s halkan elsírta magát. A világ leggazdagabb embere volt, mégis az hiányzott az életéből, amit pénzzel nem tudott megvenni, az pedig a szeretet volt. A temérdek ezüstöt a házak ajtajai elé helyezte, ő pedig pityeregve, halkan elindult a kastély felé, miközben halkan dúdolta „csendes éj, drága szent éj, mindenek álma mély…”

Szabados Kinga az Irodalmi Rádió szerzője. Az "Év jogász írója 2016" pályázat hallgató- novella kategóriájának II. helyezettje.   …