2016-ban volt Művészportré sorozatunk vendége RosaMaria B., akivel életéről, a hozzá kapcsolódó városokról, a jogi pályájáról és természetesen irodalomról beszélgettünk. Verseit a műsorban Kardos Katalin tolmácsolja, kivéve az első (Szabadság) és az utolsó (Éj) alkotásokat, melyeket a Kortárs Verstár Pro sorozatban örökítettünk meg Radó Denise, ill. Náray Erika előadásában. A hangfelvétel itt hallgatható meg, cikkünkben pedig elolvasható a szerző írásos bemutatkozása, valamint néhány alkotás a műsorban elhangzott művekből:

Évekkel ezelőtt döbbentem rá, hogy hiábavaló és botor dolog, ha az ember az összes energiáját arra pazarolja, hogy törvényeket és koncepciókat fogalmaz meg és érvel pro vagy kontra. Ahogyan a filozófus mondta, a jog a politika szolgálólánya, úgy gondolom, hogy aki ismeretségi körömben jogász kollégaként ezt megkérdőjelezte valaha, az ma igazat ad, no nem nekem, hanem a filozófusnak. A jogban maradandót alkotni nem lehet, legfeljebb a jogi bibliotéka számára, amelyet Magyarországon a legjobb esetben az Országos Széchenyi Könyvtár és az egyetemi könyvtárak őriznek meg porosodó polcaikon, ma már CD lemezen szokás ilyet kiadni, de hát néhány szakdolgozatot író joghallgatón, és Phd-ját fogalmazó szakemberen kívül nem olvassa azokat senki. Sokkal inkább kihívást jelentő feladat, és örömet adó elfoglaltság szépirodalmat csinálni, amelyen legalább mosolyog az olvasó, de a derű feledteti benne a mindennapok szürkeségét és a bánatot.

Ennyi bevezető után áttérek a tényekre. Gyermekkoromat egy Budapesttől nem messze eső faluban töltöttem el, amely az egyik legszebb települése a Dunakanyarnak. Gimnáziumi éveimet Vácott, az ottani gimnáziumban töltöttem, ott is érettségiztem. Ezt követte a pályaválasztás. Mint a történelem és irodalom iránt erősen érdeklődő fiatal, úgy gondoltam, hogy a bölcsészkart célzom meg, ehelyett az élet úgy adta, hogy az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára vettek fel, amely úgymond, mint isteni megnyilatkozás volt, és személy szerint úgy gondolom, hogy szerencsés változást hozott az életemben.
Az egyetemi éveket követően egy vidéki kisvárosba kerültem, és itt, Egerben éltem több mint tíz évet. A mai napig nagyon szeretem Egert és a vidéki kisvárosokat.
Ennek ellenére budapestinek tartom magam, hiszen az egyetemi évekkel is egybeszámítva több mint húsz éve élek a fővárosban. Nagyon szeretem a várost, a gyönyörű középületeivel, a pezsgő kulturális életével, a Dunával, minden hibájával, gondjával és gyönyörűségeivel együtt.

Előbb szakirodalommal foglalkoztam, szerzője majd hét éven át – megszűnéséig – rovatvezetője voltam egy kis szakmai lapnak, amely később beolvadt egy nagy kiadóba, ahová jelenleg is írok foglalkoztatással, közfoglalkoztatással, esélyegyenlőséggel és a szociális biztonsággal összefüggő írásokat.
Szépirodalommal az utóbbi három évben kezdtem el foglalkozni, leszámítva azt a néhány verset, amelyet irodalomóra keretében szonettként megfogalmaztunk. Később saját magam szórakoztatásaképpen, majd az egyedüllét leküzdése miatt írtam.. Az ember „lánya” akkor ír, amikor szomorú vagy elkeseredett, vagy amikor nincs kihez beszélnie. Én is így voltam ezzel. Kiírtam magamból a bánatomat, ami egyrészt abból adódott, hogy nem szerencsésen alakult 2010 után a szakmai pályafutásom, másrészt pedig amiatt, mert a gyermekek is szárnyra kapnak egyszer, és az én gyermekem is kirepült a családi fészekből. Előbb az ő születésnapjára, minden évben írtam verset, majd írtam számos gyermekverset is és gyerekmesét is (Vadmacska, Miért nincs nekem egy macskám, Két kicsiny szegény szabólegényke, Tigris vagy párduc?).
Szakmai ártalomként filozofikus témájú versek is kikerültek a kezem alól, mint például az Igazság, az Érték és a Szabadság..
Megihletnek az emberi tulajdonságok és érzések, hiszen a lírai alkotások legtöbbje erről szól: születésről, életről, szerelemről, anyaságról, féltékenységről, magányról, örömről, bánatról (Kagylóban a gyöngy, Életünk, Magány, Mámor, Szemfödél). Eközben az ember ráébred, hogy milyen véges az élet és milyen fontos szerepe van az időnek (erről szól a Első percek az időben és a Mit mérsz? c. versem).

Néhány évvel ezelőtt engem is megérintett a haiku, mint egy sajátos, a szótagok ritmusára épülő versmérték. Jónéhány verset írtam ebből is, tervezem, hogy egyszer egy kötetet kizárólag ilyen versekből is kiadok. Haiku formában íródott az a versem is, amelyik sikeresen szerepelt az Irodalmi Rádió egyik pályázatán (Éden, Könny).

Egy szakmai rendezvényen 2008-ban egyszer azt bátorkodtam odasúgni egy szakmai rendezvényen a közoktatás területén elhivatott ismerősömnek: sokkal hasznosabb dolgot csinálnék, ha meséket írnék. Ekkor az ismerősöm rám nézett, és azt mondta, ő is erről szokott néha álmodozni. Nos, a meséket leginkább a gyerekek olvassák, de a felnőttek számára is erősen ajánlott. Eljött az idő… itt az alkalom. Lehet, hogy a gyermek kezdeti lépései is bizonytalanok, néha megbotlik, hasra esik, elsírja magát, de újra feláll. Petike…, akarom mondani Rozika/Marika jár(ni) tanul.

Szabadság

Szellő! Könnyed játékoddal nőt és gyermeket megnevettető,
tavaszi virágot és rügyeket fakasztó,
nap sugarával játszva bőrünket simogató,
hárfa húrjait pengetve játssz nekünk!

Szél! Nyargaló, ruhám alját fodrozó,
lányok haját, lovak sörényét összekócoló,
vizek felszínét tajtékká fodrosító,
Fújj, süvíts, érezzem csontjaim átjáró nyers erőd!

Vihar! Felhőt szakító, égboltot feketítő!
Zúzd össze mindazt, mi talmi és hazugság!
Vágtass, száguldj a végtelen pusztán át,
mint a megvadult kanca, ha betörni akarják!
Üvölts, add ki magadból, mi a nyers igazság!

Orkán! Házakat, hidakat elmosó, hegyeket rengető,
emberek szívébe félelmet, riadalmat keltő,
gyertyák lángját, emberek szemében a fényt kioltó!
Tombolj! Járd halálos táncod, mélyről jövő morajod riassza a zsarnokságot!

Majd békélj meg, legyél újra szellő,
egymásra néző szemünkben a fényt, vágyat és életet újrateremtő,
mely – mint a szabad gondolat – száguldó aranyszőrű paripán,
lelkünkből kiölhetetlen, szent szabadság!

RMB – 2015. március 15.

Első percek az időben

Megszülettél, kínlódtál,
nagy csatornán átbújtál.
Fényeket láttál.

Köldökzsinór megszakadt,
már a világ foglya vagy.
Világra jöttél.

Idegenek megragadtak,
pokrócba becsavartak.
Jót sikítottál.

Vörösen kapálóztál,
ráncaid szaporítván,
majd megnyugodtál.

Anyád mellére tettek,
Sírva, majd pihegve.
Belekapaszkodtál.

Kezedet ökölbeszorítottad,
szemed csukva tartottad.
Elaludtál.

Idővel megéheztél,
tőlem semmit nem kérdeztél.
Mellemre tettek.

Napok múltán szemed kinyílt,
hüvelykujjad szádba került.
Rám mosolyogtál.

Megkezdődött életed,
öröm-bánat egyveleg.
Bánod? Mit bánom!

Életed egymagad,
céljaid egyedül
nem uralhatod.

Világodnak rabja vagy,
ketrecedet tenmagad
alakíthatod.

Idődet behatárolják,
perceid megkurtítják
vágyaid, társad.

Ember!
Perceid ne számolgasd!
Olvasód ne morzsolgasd!
Élj hát, míg lehet!

RMB – 2015. július 2.

Éden

Karod körbevesz. Ne még!
A bánat megszűnt. Te légy
lelkem vigasza!

Karod átölel. Jó így.
Zordságod elmúlt. Kábít
bőröd illata.

Hajad betakar. Rámhull.
Selyemzuhatag. Zárul
szememben a fény.

Egész tested körbevesz.
Nincs világ, s az emberek,
csak Te, én és Isten.

RMB – 2015 október

Érték

Számodra mi az érték?
Elgondolkodtál már ezen, ha megkérdték?
A gazdagság, a munka, az idő
vagy a pénz?
A jó gondolat, a kreativitás, a tudás,
ilyen értelemben a szellemiség?
… a történetírás vagy a társadalomszervezés?

Ha látsz benne rációt,
nem más az, mint a reláció.
Viszonylagos itt minden, e földi létben,
mi a fontos Neked s neki,
az alkotónak, a vevőnek
s a kereskedőnek.

Adsz s veszel, mint a kalmár,
s jutalmul ezért mi vár: a százalék,
mi jutalékban, bonuszban
vagy természetben kerül
kifizetésre.

S hogy minden relatív?
Mint az elmélet, mi alapján
az értéknek hitt holmi
– pénz, arany, ékszer vagy bármi –
akkor éppen sokat nyom a latban,
máskor egy falatért odaadod nyomban,
ha otthon van éhes száj, kiért a szíved fáj,
s majd megszakad, ha látod éhezni..

Hogy mi a mérce,
mi alapján az értéket méred?
Ez a mérce Te vagy,
s az, hogy éppen szükséged mire van?
Sokszor az ínség a mérce,
mi alapján a Minden Semmi,
s egy csepp … a Minden.

RMB – 2015. augusztus 13.

Hol az igazság?

Végiggondoltad már, van-e igazság?
S azt is, hogy e szóról egy betűt elhagyva, az már gazság?
S van olyan is, hogy féligazság?
Hogy mi az igaz, s mi hamis, megkülönbözteti ez is, az is:
ki nem csak bíró, de igazlátó ember.
Mégis, néha nem mer szólni igazáról egy sem.
Frázis sokszor az igaz, mert az ítéletben jog szerepel.

Bíró! Neked van szereped!
S azt komolyan veszed?
Az egyik legkomolyabb hivatás,
mit csak hitvallással gyakorolhat ember.
Mert munkája isteni, és zseni kell ahhoz,
hogy egy perben s a fejben rendet tartson.

És hát az igazság: lehet többféle?
Ahány peres fél, annyi,
de hogy közös nevezőre egyet hozz,
tudás, emberség türelem és gerinc kell hozzá
nem csak a jog!
Mert ahhoz,
hogy a döntést abszolútként elfogadtasd,
nem a fülemüle énekére,
de logikus érvelésre
van szükség.

S mi a színházban a nézőtől a taps,
az a bíró számára a kihívás.
A siker mércéje,
hogy elfogadtasd minden féllel:
döntésed etalon,
nem kell jogorvos.
S mi nyom pályád mellett a latban?
A hivatás s a hitvallás, hogy értelme van:
Te fogod Justícia mérlegét,
s nem kevés,
mi a serpenyőben van.
A tét Isten, ember, s magad előtt:
emberek sorsa felett döntesz,
s az igazért Te vagy a felelős!

Magány

Magányos fa, ki büszkén állsz a hegy ormán,
vihartól megtépve, villámtól megrázván.
Ágad töredezett, a fagy is megviselt.
Miért nem mozdulsz, mire vársz?

„Majd jön a tavasz, kihajt ágam,
a Nap kisüt, melege ereim átjárja,
gyökereim megújulnak, szívják az erőt,
új életet adok a friss sarjnak, mi törzsem mellett kinő.”

Kérged darabokban válik, jeges szél az ágaid tépi,
miért viseled a viszontagságokat mégis?
Nincs, ki gondozzon, nincs, ki védjen,
ágaid megnyesse, ritkítsa, törzsed védje.

„Majd jön a tavasz, megújulok,
a pusztulás árnyékától megszabadulok,
gyökeremben rejtező lelkem kiszabadul,
s a kacagó tavaszi szellőtől lombom virágba borul.

Élek, míg van, ki gondol rám,
míg a Nap kisüt és fényét árasztja rám,
míg a gyermek kacaja megnevettet,
ha a fegyverek hangja elhalkul, s szellemem újra szabad lesz.

Élek, míg élni érdemes,
élek, míg tenni lehet és van kinek.
Élek, ha a lét ad valami varázst,
ami megöli köröttem a zord magányt.”

RMB – 2016. március

Kagylóban a gyöngy

Mint a tenger mélyén megbúvó kagylóban a gyöngyszem,
oly mélyen rejtőzik lelkedben a könnycsepp,
mit előttem mélyen, legbelül titkolsz, hogy sírsz.
Kagylót szétfeszíteni akartál?
Mondd, miért?

Az élet szépségét, ízét, mint könnycseppben a só,
Te adtad nekem, engem elhagyó, tőlem elforduló,
ki velem voltál, életem fájdalmas szakaszán,
s kimondtad, mit amúgy is tudtam.
Mondd, miért?

Magányomon, szomorú napjaimon átsegíteni?
Ajkaimra mosolyt csalni? Jókedvre vidítani?
Gondolatim szétszórt porszemeit megfejteni,
mit bogár, lepke, méh szétszór a világba?
Mondd, miért?

Só íze, élet gyönyöre, mint lant zengő dallama,
kórus hívó szólama, szférák zenéje,
táncot lejtők lányok fején a glória sugara,
aranykor, szépség, asszony íze.
Mondd, vársz rám?

Lant és líra. Költő és dalnok,
férfi, ki bajnok és csak igazat szól, nőt és gyermeket véd.
Van ilyen még? …vagy csak álom, hogy várod, de nem jön.
Forgolódsz, gondolkodsz, de nem remélsz.
Mondd miért?

Mesékben nem hiszel, felnőttél elhiszem,
gyermek sosem voltál. Tündérkert illata, sejtelmek sugallata,
mesélők garmada, mire jó? Vitéz harcos ígérete – történetek idézete:
dán királyfi lehet lány is. Vadászhat hobo is.
Mondd, merre jársz?

Jadviga párnája, szívem minden órája, öreg cseléd sóhaja,
ki bölcsebb uránál, s tanácsot ad.
Mit remélünk, felülírják, történeted megmásítják,
ki tudja az igazat? Fontos még?
Mondd miért?

Láthatsz színtisztán, szemedet befogják,
füledben ólom. Nem szívedben, mit megkötöttél.
Gondolatod hajthatja szélmalom, szívedet az óhajod, mire vágysz?
Elméd áttetsző, szíved drágakő, mit ajándékba adtál.
Mondd, kinek?

Költőre, bajnokra, zenére, munkára, szépségre,
mondd, mire vágysz? Mindre rábólint az Isten?
Elvenni senkitől nem akartál, mégis magadra maradtál,
pedig csak adtál. Jó ez így?
Mondd, kinek?

Hogy mit adtál? Mosolyt, örömöt, szépséget, jót, gyermeket, jól végzett munkát.
Észrevették? Néhányan talán…..
Siker és élmény elmúló, tehetség – mondják örök – veszendő,
pénz sokszor koporsószegnek sem elegendő.
Mondd, miért?

Kagyló a vízben, nyelven a kavics,
mégis süket és néma vagy.
Jó ez így? Nincsen, ki gyógyítsa, szíved orvosa távolban,
messze jár. Tánc, öröm, élet, múlandó, kő, kavics porladó, acél örökkön tartó.
Szíved körül.

Kagylóban a gyöngy, gyöngyben a könnyed,
könnyben a só, mint mély bányában az erő, gyógyító.
Akarod még a gyöngyöt? Nyisd szét a kagylót!
S nem kérdezem többé….
miért….

RMB – 2015. március

Mit mérsz?

Mit mérsz szapora szíved dobbanásával?
A múló perceket.
Mit mérsz pitypang magjának fúvásával?
A nem látható távlatot.
Mit mérsz ujjaid között homok szemei pergetésével?
Az idő múlását.
Mit mérsz szürke napjaid számolgatásával?
A szálló éveket.

Mit mérsz a nyári éjszaka sötétjében?
Telihold és csillagok ezüstjét.
Mit mérsz a hideg téli éjben?
A kályha melegét.
Mit mérsz Lilith lányai ölelésén?
A végtelent.
Mit mérsz a bekötött szemű istennő mérlegén?
Az igazat.

Mit mérsz drágakő csillogásában?
A szépségét.
Mit mérsz a nő mosolyában?
Az értékét.
Mit mérsz gyermek sírásában?
Az életet.
Mit mérsz célzott sértés fájdalmában?
A végzetet.

Mit mérsz a gyümölcs édességén?
A napsugár ízét.
Mit mérsz a rózsa hamvasságán?
Lélek ártatlanságát.
Mit mérsz a fűszál hajnali harmatán?
A lélek szépségét.
Mit mérsz a szavak kedvességén?
Ember emberségét.

Mit mérsz a hangok zsongásán?
Az élet dallamát.
Mit mérsz lábad dobbanásán?
A föld ritmusát.
Mit mérsz egymást ölelő párok táncán?
Az. idő szárnyalását.
Mit mérsz párban repülő sólymok repülésén?
Az élet lendületét.

Ember! Mit mérsz pénzben?
Az időt.

RMB – 2015. február

Éj

Mély, sötét,
fénytelen végtelen,
bársonyos, mámorom,
álmodok égtelen végtelent.
Esztelen, nesztelen
foglyul ejt, fogva tart,
akaratlan takaratlan, fedetlen keblekkel
ellibben előtted éjjeled asszonya.

Fekete lepelben
arcodba bámulva,
álmodat kémleli, vágyaid kutatja.
Lényedbe markolón paplanod alá búj,
hajadat simítja, füledbe fúj,
bőröd cirógatja, talpadat csiklandja,
incselkedik veled,
álomba ájulni nem hagy.

Ciróka-maróka
huncutkodik veled éjjeled asszony.
Hangtalan, parttalan provokál,
szalmaszállal füledbe fúj.
Ajkával ajkadat érinti,
szemével szemedet szemléli,
haját hirtelen hátraveti,
füledbe harap.

Ébredel éjjeden,
s éberen álmodol tovább.
Szedáltan, szédülten, vágyva és őrülten
öleled éjjeled s álmaid asszonyát.
Félkörös forgatag, forróság fogva tart,
ájultan s kábultan vágtázol lovadon tovább…
Végtelen éjszaka, fények a távolban,
tüzes karikán keresztül ugratsz át,
s izmaid feszítve röpíted magaddal
álmaid asszonyát.

RMB – 2016. április 24.

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…