A vadon valódi oldala

 

Leila vagyok, egy 13 éves átlagos lány. A szüleim 4 éve elváltak és apukámnál lakom. Anyuhoz 2 hetente megyek egy hétvégére. Nem szeretek ott lenni vele, mert a mostohaapám nem a kedvencem. Budapesten élnek, ezért sokat kell utaznom egyedül a repülővel. A repülőjegyeket mindig anyu veszi meg, bár nem tudom minek, ha nem is kíváncsi rám. Apuval Afrikában élek egy szavannán. Biológus és nagyon szereti az állatokat. Ezt tőle örököltem. Tegnap jöttem haza anyutól, ma pedig megyünk egy megfigyelésre. Apu nem árulta el, hogy hová. Nagyon kíváncsi vagyok rá.

-Leila! Gyere, megyünk!-szólt lentről apa. Emeletes házunk van a szavanna közepén, de nagyon szeretem. Tele van növényekkel és kisebb állatokkal. A szobámat, pedig imádom. Én magam rendeztem be és díszítettem fel. Felvettem a cipőmet és neki is indultunk az útnak. Láttam közben, 2 elefántot és egy csapat zsiráfot. Nem gondoltam volna, hogy egyszer én is részese lehetek annak, amit a természetfilmekben látni szoktam. Apa kizökkentett a gondolataimból, mert egyszer csak megállt.

– Oké. Ide értünk.-szólt vidáman és titokzatosan.

-Jó. Most már elmondod, hogy hol vagyunk, és miket figyelünk meg?

– Az oroszlánokat! -kiáltott fel boldogan, de hamar észrevette magát. Itt ugyanis nem szabad hangosnak lenni, mert az állatok elriadnak.

-Úristen! Imádom őket!

– Ezért hoztalak el ide. -mondta mosolyogva, én pedig megöleltem. Körbenéztem és azt a tipikus szavannai, hosszú és sűrű fűmezőt láttam. Volt pár fa is, de messze tőlünk. Valamit megláttam egy közeli bokor mellett. Közelebb mentem hozzá és egy apró oroszlán alakját vette fel az a valami. Még nagyon kicsi volt. Talán nemrég születhetett. Újra körbenéztem, de sehol egy másik nagymacska. Leguggoltam a kicsi mellé és megvizsgáltam egy kicsit. Az egyik lába vérzett és egy nyílt seb volt rajta. Az állat nagyon nyugodt volt, de azért vigyáztam. Odaosontam a kocsinkhoz és kivettem belőle az elsősegély dobozt. Visszamentem az oroszlánhoz és tettem egy kenőcsöt a lábára és betekertem fáslival. Csak a krémnél mozdult meg, mert viszonylag egy kicsit csípte. Újra a kocsihoz mentem, ki nyitottam a csomagtartót és tettem bele egy tál vizet és egy kis húst. Visszamentem az oroszlánért felvettem és betettem a csomagtartóba. Úgy evett és ivott mintha most táplálkozott volna először. Apának nem szabad tudni róla, úgyhogy titokban kell tartanom. Nehéz lesz. Majd elmondom neki, akkor, ha már nagyjából felépült a kis állat. A megfigyelés 1 óra hossza volt és 6 oroszlánt láttunk. Voltak köztük szintúgy kicsik is. Nagyon élveztem, de közbe alig vártam, hogy hazaérjünk és felvihessem az oroszlánomat a szobámba. Ahogyan apa elment az övébe, visszafutottam a csomagtartóhoz felkaptam az oroszlánt és mentem vele gyorsan vissza.

 

—5 nap múlva—

 

Azért nem írtam a naplómba mostanában, mert nagyon sok dolgom volt. Kiara(az oroszlánom kapott nevet) egyre jobban fejlődik. Egyre energikusabb és a krém is jót tesz a lábával. Eléggé gyorsan is nő. Apu még nem vette észre, de nemsokára elmondom neki. Ma apa elment, így kivittem egy kicsit Kiarát. A lába úgy látszott, hogy már eléggé gyógyul, mivel elkezdett szaladgálni, mint az örült. Vele futkároztam és játszottam is. Lövéseket hallottam. Sejtésem szerint orvvadászok lehetnek, ami nem jelent jót. Nagyon nem. Gyorsan el kell bújnunk.

-Kiara! Gyere már!- de az oroszlán csaknem mozdult. Odamentem hozzá, felkaptam és szaladtam a házba amilyen gyorsan csak tudtam.  A vadászok észrevettek és utánam kiabáltak.

-Hé, kislány! Állj meg szépen vagy lövünk!- én csak azért sem álltam meg. Futottam tovább és hallottam a puskák hangját. Rájöttem, hogy nem is engem akarnak, hanem az oroszlánt. Kiarát egy biztos helyre bujtattam, kinéztem, de gyorsan én is odamentem a kislányhoz, hiszen keresnek minket.

-Ne aggódj. Nem lesz semmi baj. Én itt vagyok.- nyugtattam Kiarát, bár inkább magamat. A kisállat ráfeküdt a lábamra én pedig sírni kezdtem. Nem bírtam elképzelni, hogy milyen a világ. Mindenkinek csak a pénz számit. Mit ér az? Többet ér a szeretetnél vagy a kedvességnél? Boldoggá tesz a pénz? Hogyan? Megveszel magadnak mindent persze, de ha csak a pénzt szereted, akkor ki lesz ott neked? Ki szerethet? Ezek az emberek is megölik az állatokat, csak mert pénzt keresnek vele. Ezek az emberek a mocskok. Aki képes megölni egy érző lényt, mert bocs nekem kell a pénz. Hogy süllyedhettünk idáig? Lépteket hallottam fentről. Még jobban sírtam és átöleltem Kiarát.

-Ha ezt nem élnénk túl, tudd, hogy nagyon sajnálom és vigyáztam volna rád, életem végéig. Ami valószínűleg most fog eljönni-suttogtam és Kiara odabújt hozzám én pedig csak sírtam és sírtam. Megláttam az egyik orvvadász cipőjét.

– Nézzük meg erre. Talán ez alatt vannak. – hallottam a hangját is. Úristen…most fogunk meghalni! Ha le hajol, észrevesz minket. Így is lett. Meglátott és felkiáltott.

-Most azonnal kijönni onnan, vagy most azonnal meg haltok.

-Kérem ne bántson minket!-könyörögtem sírva,de az orvvadász nem hallgatott meg.

– Bocs kislány, de kell nekünk a pénz. Ez a munkánk!

– Ez a munkájuk??!!! Hogy állatokat ölnek meg?? A pénz miatt?!

-Ilyen az élet. FIÚK GYERTEK MÁR!!-kiabált a többieknek. Kiarával igyekeztünk hátrálni, de körbevettek. Végünk.

-Kérem ne!!!! Az oroszlánt ne! !!!HAGYJÁK ÉLNI!!!

– Te normális vagy? Feláldozod magad egy oroszlán miatt? Hiszen az csak egy hülye állat.

-Az  a ,,hülye állat” a legjobb barátom és nem engedem hogy megöljék. Hiszen alig élt! Inkább engem. – sírtam kétségbeesetten.

-Ahogy akarod. Te meghalsz. Aztán az állat is meghal,csak azt te már nem látod, Így nem fáj. Na? – vigyorgott az ötletén.

-Maguk gonoszak. Nagyon! Hogy tudnak így élni?

– Na, haladjunk!! Nem akarom egy 13 éves hülyeségeit hallgatni. – és akkor lőtt. Rám. Az oldalamat találta el. Lerogytam a földre és fogtam a sebhelyet. Nagyon fájt. Úgy sírtam, mint még soha. Kiara odajött hozzám és odabújt.

-Szeretlek! -súgtam neki fájdalmasan. A kisoroszlán megnyalta az arcom ezzel válaszolva, hogy ő is. Annyit láttam még, hogy lelövik Kiarát. A kisoroszlán egyből meghalt és még felkiáltottam, ez volt az utolsó, amit láttam. Becsukódott a szemem és nem lélegeztem többé. Nem egy álomvilágba élünk és nem mindennek jó a vége, mint ahogyan ennek a történetnek sem!

Kötél Doroti Az irodalmi Rádió szerzője. 15 éves vagyok,  Mezőszentgyörgyön élek,a Lánczos Kornél Gimnázium tanulója vagyok Székesfehérváron.Kis korom…