Fájdalmas valóság

 

Reggel úgy keltem, hogy ez a nap sem lesz más, mint a többi. Pocsék. Nem is akartam felkelni. De muszáj lesz, ha tanulni akarok. Az iskolában az egyetlen jó dolog a tanulás. Sokan utálnak tanulni, de nem értem, hogy miért. Én legalább ebben jó is vagyok. Kikászálódtam az ágyamból és elmentem a fürdőbe. Belenéztem a tükörbe és elfancsalodott az arcom. Nem vagyok valami szép. Nem is szeretem magamat.  De ezt az osztálytársaimnak is köszönhetem. Lemostam az arcom, megmostam a fogam és visszamentem a szobámba. Ott felvettem egy vastag harisnyát, egy bőrszoknyát és egy vastag pulcsit. Megfésülködtem és a hajamat kiengedve hagytam. Ki is sminkeltem egy kicsit magam, mint minden nap. Felvettem a szegecses csizmámat és a vastag bőrkabátomat. A táskámat sem hagyhattam itthon. És végül a szerencsekarkötőm is felkerült a csuklómra. Ez az én kis ˇpáncélomˇa mindennapok ellen, amik csak telnek nap nap után. Gyalog mentem az iskolába, mert útközben szeretek zenét hallgatni. A zene az egyetlen, ami megért. Beértem az iskolába és az osztálytermünk felé vettem az irányt. Leültem a fal melletti legelső a padba, ami az én helyem volt. Senki nem ült mellettem. Hátulról egyből el is kezdtek dobálni radírral és mindenféle szeméttel. Messziről be-be szólogattak valamit. Nem törődtem vele, hanem csak olvastam a könyvemet. Hallottam, amiket mondtak és nagyon fájt. Kibeszéltek a hátam mögött, de sokszor a szemembe is mondtak csúnya dolgokat. Ebben az egészben egyedül azt nem értem, hogy miért? Miért nem hagynak békén, amikor én semmit sem tettem ellenük. Az iskolában úgy teszek, mintha nem érdekelne, de otthon egészen más. Rengeteget sírok és vágom is magam. A problémáimat senkinek nem tudom elmondani, mivel a szüleimet semmi sem érdekli. Azt sem vették észre, hogy többször próbáltam megölni magam. Visszatérve az iskolához, olyan dolgokat szoktak mondani , mint pl.: takarodj,csúnya,egy senki vagy, kussolj, utállak, bárcsak meghalnál,senkinek sem kellesz és ehhez hasonlók. Bár, nem ilyen szépen fejezik ki magukat. A tanárok sem foglalkoztak azzal, hogy mit művelnek velem a többiek. Pedig, sokszor óra közben is odakiabálják nekem hogy: ” Anna, minek vagy te itt? Semmi keresnivalód nincs itt ! Utána pedig összeröhögnek a hátam mögött. A tanár, mintha mi sem történt volna, folytatja az órát. Nemcsak szavakkal szoktak bántani. Sokszor megütnek vagy meg is rúgnak. Ez a nap is változatlan volt. Hazamentem, ettem és elindultam valahová. Tudtam, mit tervezek. Ez a 8 év eddig kínszenvedés. Nem lesz ez máshogy és én nem bírom. Próbáltam magam kordába tartani, de egyszerűen nem megy. Meg akarok halni! Felmentem egy 10 emeletes ház legtetejére. A tető legszélére álltam. Nagyon magasan voltam. Már nem féltem a haláltól. Nem hiányolna senki. Visszagondoltam az évekre. Minden pillanatra. Igen, most kell megtörténnie. Le kell ugranom.

Ahogy földet értem, kiszállt a lelkemből az élet. Örök nyugalomra térhettem.

 

 

Kötél Doroti Az irodalmi Rádió szerzője. 15 éves vagyok,  Mezőszentgyörgyön élek,a Lánczos Kornél Gimnázium tanulója vagyok Székesfehérváron.Kis korom…