1. Hétfő

 

– Mi van? Felelünk énekből? – esett le a fiúknak töri óra előtt. Következő ének lesz.

– Am, ja. Már vagy két hete be van jelentve! – cifráztam a helyzetet.  Hogy miért hozzám fordulnak a fiúk?  Elméletileg állati jó fej vagyok, illetve hogy a mai tini szókinccsel éljek, „vok”.

– Te Niki, várjál – kapcsolt Dávid – Melyik dalokat kellett megtanulni? – tette fel a fogós, ravasz kérdést, mire akkorát csaptam a homlokomra, hogy ott marad a helye.

– Tankönyv 94-96. oldalig az összest! – sóhajtottam.

– Basszus, fiúk, nem tanultátok meg?  Ezért Kavics tuti kiveri a hisztit! – visított fel Kata. Hogy ki az a Kavics?  Nem nehéz kitalálni: az énektanár. Eredetileg Szikla Mónika, de mivel még nálam is kisebb, (és én vagyok 158 cm) ezért úgy gondoltuk, valami kisebb nevet kéne adni neki. Innen jött az ötlet: Kavics.

– Nem akarok közbe szólni – tartottam fel a kezem megadóan – de Bertes mindjárt bejön, egy véres töri órát tartani! – mondtam, és ebben a pillanatban belépett a terembe a töri tanár.

– Deres és Nagy feláll, a többi olvassa a következő anyagot!  – rikácsolta. Ilyenkor eszembe jut, a Holló és a rókából az idézet, miszerint: „És a neved, Holló!  Oly olvadó, omló! Csak a hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló!” Ez lenne normális esetben. Csakhogy én vagyok Deres Nikolett, és ha szerencsém van, egy közepes feleleten leszek túl Nagy Zoltán társaságában.

– Na, mi van? Füzettel, ellenőrzővel a táblánál! Egy kettő! – mondta Bertes, mi meg Zolival kikullogtunk a táblához.

Ilyen nincs!  Ötöst ad a feleletemre, plusz megdob egy karóval, csak mert súgtam Zolinak?  De akkor miért várják a kölyköktől, hogy legyenek jó indulatúak, ha minden próbálkozásunkat gyökerestől megsemmisítik?! De nekem ezek után senki ne merészelje azt mondani, hogy nem vagyok jól nevelt!

Kövi ének. Az legalább megy. Amíg a hangomat kell csillogtatni. Mert amúgy imádok énekelni!  Csak nem biztos, hogy a tankönyvben lévő népdalokat… Ráadásul Vikivel tök jó duót alkotunk. Jó barátok vagyunk, természetes, hogy együtt kornyikálunk feleléskor.  Viki, Niki. Hehe. Mivel szinte mindig együtt vagyunk, és igen hasonló nevünk van, Viki a Wick becenevet kapja. Tudod, egy gyógyszercsalád! Biztos láttad már a tévében! Az enyémről ne beszéljünk. Azt Bálinttól kaptam. Habár nézőpont kérdése. Végül is, egy világmárka vagyok!  Nike! (ha nem tudnád kiejteni: nájki)

Amint beléptünk a terembe, Vikivel ( nekem akkor is Viki) azonnal elkezdtük énekelni a már jól megtanult dalokat, cseppet sem zavartatva magunkat,  hogy a többiek ezt nem igazán tolerálják. Ez van. Vagy megszoksz, vagy megszöksz.

– Jaj, sziasztok, gyerekek! – jött be Kavics, szokásához híven jóval becsengő előtt – A mai óra nem úgy fog telni, ahogy terveztük – ennél a résznél az osztály háromnegyede lentebb csúszott a széken. Kavics nem értette ugyan, kicsit megszeppent, de folytatta – Megismerhetitek az új osztálytársatokat!  – Na, itt mindenki lefagyott, még én is. Az ofőnk, Bele Liliána irtó rendes, ha kell, fegyelmez, ha kell, velünk hülyül egy sort. De mindig mindenről időben tájékoztat, ez az első eset, hogy valami meglepetés éri az osztályt a dogákon kívül.

– Jó csaj? – üvöltötte be Norbi. Ő a felső évfolyam nőcsábásza. Az összes csajt képes megszédíteni, gőzöm sincs, hogyan. Egyszer engem is rávett, hogy hozzak neki egy Topjoy-t. Azóta sem találtam logikus magyarázatot, mégis mi a fenéért mentem le a büfébe, onnan vissza a harmadikra.

– Fogd már be, te nagyon hülye! – ordított rá Mesi. Illetve bocsánat, szigorúan Emese. Szerinte az felnőttesebb – még azt sem tudjuk, fiú – e vagy lány!

– Amcsi a gyerek? – kérdezte Kafa Tomi, ő ül mögöttünk, Vikivel, és mivel igen idétlennek hangzott a beszólása, egyszerre fordultunk hátra:

– Hülye!

– Nana – dőlt hátrébb a székével Tomi – még nekem ugrik itt a női szakasz!

– Gyerekek! Nem ismerek rátok!  – kiáltotta Kavics, mert már megszokta, hogy mind némán ülünk az óráin, annyira unjuk (persze erről az apró részletről csak mi tudunk, Kavics meg van győződve, hogy az érdeklődés miatt vagyunk ilyen csendesek). Csak nehogy túlzásba vigyünk. J – Valójában Tomikának igaza van – folytatta a tanárnő – A neve James Smile. – Aha. Tehát m  o  s  o  ly  James. Logikus – Amerikából érkezett, az anyukájával költöztek ide, Debrecenbe.  És mivel a ti osztály létszámotok a legkisebb, úgy gondoltuk jó helye lesz itt a kis James – nek. – mosolygott az énektanár, mintha csak azt jelentette volna be, hogy „két nap múlva vakáció!” vagy ilyesmi. De az a decemberhez képest nagyon, nagyon messze van… – még gyakorolja a magyart, aki tud, az angolul társalogjon vele. – és itt rám nézett. Köztudott, hogy én vagyok a legjobb angolos az osztályban, szóval gyanítom, hogy a fordítás szerepe is rám hárul majd…- Egyébként érti, fejben tudja is a magyar nyelvet, a kiejtéssel vannak bajai. Nehéz ez a magyar nyelv… – csóválta fejét Kavics.

– Az angol sem egyszerű ám!  – rikkantotta Bálint, aki – szokás szerint – mindenbe beleszól.

– Gyere be James!  – szólt ki a tanárnő az ajtón. Amikor a srác belépett, először az tűnt fel, hogy egy jó fejjel magasabb Kavicsnál. Másodszor a mellettem ülő Viki előre görnyedt, az álla a pad tetejét verdeste, a szeme pedig furán csillogott. Az első padban ültünk, hátulról nem volt feltűnő, de Kavics épp szóvá akarta tenni, a mutató ujjammal becsuktam Viki száját. Ami két másodperc után megint kinyílt…

– Viki! Hahó! Wick! Gyere vissza közénk! Hallasz, tesó?! – ilyesmikkel próbáltam vissza terelni a legjobb barátomat a Földre. Hm? Hogy miért tesó? Ja, ez egy kicsit régi történet. Wickkel ovi óta együtt haverkodunk, és mi ott kitaláltuk, hogy tesók vagyunk, és ez így megmaradt.

– Hm? Mi van?

– Gyerünk, szedd össze magad! Az előbb úgy néztél, mint aki megbénult! – közben James mesélt magáról, és csak ekkor tudtam rendesen szemügyre venni a srácot: Sötétbarna (majdnem fekete) haja két oldalt felnyírva, a sérója pedig tökéletesen belőve. Mocsári zöld szeme van, de nehogy azt hidd, hogy milyen ronda, mert a sötétbarna hajához irtó jól ment az a szempár.  A bőre nem igazán mondható fehérnek, de nagyon barnának se. Olyan közepes. Felül bő, kapucnis pulcsit viselt, alul egy sötétkék farmert, és tornacipőt húzott magára. Mivel igen szimpatikus volt a srác, eldöntöttem, segítek neki beilleszkedni.

Mivel így (először) elszaladt az énekóra, a szünetben persze mindenki körülrajongta.

– Úúristen, Niki, láttad, láttad? – ugrált mellettem Viki.

– Mi?  Mit láttam?

– A szemét!

– Az vagy te! – morogtam sértődötten.

– Jajj, te butus – borzolta össze a hajamat, mintha nem is az osztálytársa, hanem mondjuk, az ötéves kishúga lennék – Nem vagy szemét, de láttad James szemeit? – vigyorgott.

– Mi van? Ajjaj. Szerelmet szimatolok. – mondtam mogorván. Tudni illik, nem vagyok jóban az úgynevezett „szerelemmel”. Életemben egyszer voltam szerelmes, és köszönöm, nem kérek belőle többször. Egyszer úgyis véget ér, kilencvenkilenc százalékban sírással. Na, most ehhez nekem semmi kedvem. Úgyhogy ahol csak lehet, hárítom az ilyesmit. Persze, haverok vannak. Viszont, ha Wick tényleg beleesett Mr. Mosolyba, akkor kénytelen leszek vigyázni az érzékeny lelkére, nehogy nagyot koppanjon. És tudom is, hogyan tartsam kordában…

– Idefigyelj, lehetőleg úgy olvadozz, hogy ne legyen túl feltűnő. Áh! – csettintettem – Úgy Olvadozol, mint a cukormáz! Cukormáz! Ez az! Tökéletes becenév!

– Ne már, Nike, még meghallja valaki… – suttogta, égő fejjel.

– Eggyel több ok, hogy úgy viselkedj, mint egy Wick.

– Mármint a gyógyszer?

– Ja, de előbb magadnak keress orvosságot. – kacsintottam rá.

Ezek után csendben sétáltunk át a folyosó másik végébe, a bioszterembe. Amikor beértünk, nem tudtam összerakni egy fontossági sorrendet, annyi mindent akartam egyszerre csinálni: 1. Ki akartam pakolni az órára. 2. Szólni akartam, hogy amúgy felelünk (nem, nem vagyok stréber, de ez itt hetedik első félév vége, és igen erős gimibe akarok bejutni) 3. oda akartam menni Jameshez, mert azért mégiscsak az új osztálytársunkról volt szó, és nem akartam bunkónak tűnni. Viszont az ilyen helyzeteket úgy kezelem, hogy megvárom, míg elmegy a tömeg. 4. már ott tartottam, hogy leütöm Vikit, mert folyamatosan ráncigálta a karom.

– Wick! Állj már le! – téptem ki a karom a szorításából.

– De, Niki, nem lehetsz ilyen! – nézett rám olyan hisztisen, mintha nem is tizenhárom, hanem mondjuk, nyolc éves lenne. Hiába, a szerelem butít, és nyomorba dönt.

– Hmilyen? – kérdeztem elfojtott mosollyal.

– Ilyen, ilyen… gonosz!

– Juuuuj, Wick, az oltásaidon még dolgozni kell.

– De gyere már! – rángatott Jamesék felé.

– Te mehetsz, én minek menjek? – ráncoltam a szemöldököm.

– Mert… egyedül nem merek odamenni. – motyogta.

– Mama Mia… – néztem az égre (ez esetben a plafonra) – lehetséges az, hogy az én okos, ravasz, jó fej húgomat megszállta egy űrlény, amit történetesen Jamesnek hívnak? És ez a srác még itt lesz másfél évig… Lesz egy pár ősz hajszálam, úgy érzem. – Te, Viki. Mondd már meg, mi a fészkes fenétől félsz, ha tizenkilencből tizenhét ott van, plusz James?

– Hááát… – mondta Viki a földet nézve, és ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

Nos, ne várd, hogy elő adjam a további óraszámaim eseményeit, mert mind egy emberről szólt: Jamesről. Viki pedig egész nap ott olvadozott mellettem. Egyedül a tesi volt tesi… nem volt jó, tekintve, hogy sosem voltam jó sem a kéziben, sem a kosárban, sem az ingafutásban. De legalább nem egyedül szenvedek, mert kb. Wick is ezeket az adottságokat kapta. J Ma irodalom volt az utolsó, azután mindenki húzott az ebédlőbe. Én nem a suliban eszek, nem bírom az iskolai menzát, inkább otthon főzök valamit.

Éppen kiléptem a kapun, betettem a füles egyik felét a fülembe, amikor ismerős hang ütötte meg a fülemet:

– Hi! – na, most, mivel rajtam kívül senki nem olyan hülye, hogy csak úgy, jókedvéből angolul megszólaljon, simán kilogikáztam, hogy James van mögöttem.

– Hello! What are you doing, here? – kérdeztem, mert azt hittem, ő is menzás.

– I’m going home. You too?

– Yes, of course.

– Shall I go with you? – kérdezte félénken. Azért, ha nem is vagy magas szinten angolból, remélem éreted, mert nem áll szándékomban minden egyes mondatot lefordítani.

– Yeah, why not?  – mosolyodtam el, amikor hirtelen Viki is kirohant a suliból. Hát, ja. Van, aki csak kényszerből eszi (ha eszi) a sulis kaját, mert máshogy nem tudja megoldani. Nos, Wick ilyen.

– Várjatok meeeg! – kiáltotta, és úgy rohant, mintha egy szörny elől futna. A lépcsőn megbotlott, és James karjában kötött ki.  Úgy vörösödött el, mint akit most fújtak le piros festékszóróval. Mivel láttam, hogy teljesen lefagyott, elindultam feléjük, mert azért mégiscsak illik segíteni a szerelmes tesómon. Viki mögé sétáltam, (addig egy konkrét állókép alakult ki Cukormáz, és James között, lefagyott mind a kettő), megragadtam a vállát, és egy határozott mozdulattal egyenesbe rántottam.

– Thank you! – vigyorogtam Jamesre, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

– Not at all. – legyintett, majd Vikire nézett, aki még mindig vérvörös fejjel bámult a semmibe –  Is she Ok? – kérdezte aggódva.

– No, she will be Ok – mondtam, és visszaindultam a suli felé, magam előtt tolva Wicket. Komolyan mondom, ennél csak akkor tudtunk volna jobban beégni, ha egy kocsi locsol le minket. Ebben a pillanatban tényleg jött egy kis furgon, és a járda előtti latyakos pocsolya tartalma egyenesen rácsapódott… Jamesre. Egy pár másodpercig némán álltunk (csak én láttam, mivel Viki konkrétan egy vörös szoborrá lett), majd kitört belőlünk a röhögés. Erre Cukormáz is visszamászott közénk a rózsaszín ködből, és mikor megfordult, csak azt látta hogy Mr. mosoly és én szakadunk a röhögéstől.

– Történt valami? – kérdezte cérnavékony hangon.

– Nehem, semmi, te csahak mosd meheg az aharcod! – mondtam röhögve, és csak kisilabizálhatta, mit akarok mondani, mert elindult a suli épületébe. Aztán befutott James anyja a kocsival, és falfehérre sápadt, amikor meglátta, hogy a fia csurom víz, és fetreng a röhögéstől.

– James, what’s happened? – kérdezte rémülten.

– It’s nothing, mom, just go home – mondta James, a szemét törölgetve. Majd felém fordult – Good bye …

– Nikolette, but just Nike for you – segítettem ki.

– Well, have a nice day, Miss!  – intett, én meg jól meglepődtem. Utoljára a bácsikám hívott így! De… nem haragszom, legyen karácsonya. Amint James elhajtott, abban a pillanatban lépett ki Viki.

– Mehetünk? – kérdeztem mosolyogva.

– Aha. Hol van James? – nézett körbe.

– Hol? – kezdtem, de eszembe jutott valami – Ő kell? Én nem is vagyok jó? Na, tudod, mikor megyünk együtt haza?!  – röhögtem a képébe. Szerencsére vette a lapot, és elindultunk kifelé a kapun.

– Igen? Ha nem kísérsz haza, szólok anyunak! – játszottuk az ovist. Éljenek a tizenhárom (én tizennégy) éves érett (vagy nem ) kamaszok.

– Ha nem akadsz le rólam, nem leszek a barátod! – fontam össze magam előtt a karom.

– Az ovisok használják az „akadj le rólam” kifejezést?

– A mai ovisok biztosan. – vigyorogtam, és ezen jót nevettünk.

A suli sarkán van egy cukrászda, ott szoktunk mignont venni. Az a kedvenc sütim. Én meg azzal nyúztam Wicket, hogy a cukormázas részét hagyja meg Jamesnek. Ez van, egy kis szórakozás nekem is kijár.

A Bem téren elváltunk, mert Viki elment a Malomparkba, valami új cipőt akar megvenni magának, és meg elindultam a Méliuszba, a megyei könyvtárba.  Ki akartam kölcsönözni egy nemrég megjelent sorozatot. Baromi izgatott vagyok, mert már az összes lány barátom követelte, hogy olvassam el, én meg eleget teszek a kérésüknek. De úgyis elolvastam volna, már csak azért is, mert imádtam az író többi művét is. Igen gyakori közös téma.

Az első rész volt bent, a másikat eltetettem előjegyzésbe.

Hazaérve rávetettem magamat az ágyra, eszem ágában nem volt tanulni. Hiába egy órás a haza utam, elvégre Debrecen külvárosában lakom, mégis kb. olyan fárasztó, mint egy tanóra. Annyi a (jelentős) különbség, hogy meg van spékelve egy kis zenehallgatással.

Tíz perc után felkászálódtam az ágyból, és elkezdtem gitározni. De az az érdekes, hogy nem jártam soha szolfézsra, sem gitárórákra. És ezért nem szeretem az énekórát sem. A sok hülye kottaolvasás miatt! Nem. A neten vettem pár gitárleckét, és megtanultam az alapokat. Néhány akkordot magamtól magoltam be. Ne egy nagy számra gondolj, csak azokat tudom játszani ilyen tudással, amiket jóóól begyakoroltam. Máskülönben nem is basszusgitár, egy sima klasszikus gitár. De ahhoz, hogy teljesen kikapcsoljak, ahhoz az én régi hangszerem kell. Van, hogy csak elindítom a számot a gépemen, és együtt gitározok, és énekelek a hangfalakkal. Persze nem ment azonnal olyan gyorsan, mint az eredeti, az elején sokat csúsztam, (amikor tanultam, anyuék hülyét akartak kapni tőlem, mert egy zenének már agyonjátszottam az első egy percét), de a következő résznél bekapcsolódtam. Néha, (mivel az egész anyai ág költő, én is írok verseket, nem is keveset) elgondolkodom, hogyan lehetne megzenésíteni egy-egy versemet. Ezek nem kifejezetten dalszövegek, ha megvan belőlük az 50, kiadhatom őket. Nos, szerintem az 33/50 egész jó arány. Olyan is volt már, hogy saját verssel léptem fel, az országosról már nem is beszélve, és… Ekkor kinyílt az ajtó, apa, és a húgom, Zsófi (amúgy Zsozsó) lépett be.

– Szia, Niki!

– Hali! – köszöntem vissza idegesen, és az órára pillantottam. Olyan sokáig „kapcsoltam ki magam”, hogy már öt óra volt. NYOMÁS TANULNI!!!

  1. Kedd

 

Másnap reggel nem anya ébresztett, hanem a telefonom. Méghozzá nem is ébresztővel. (Hm? Hogy miért anya szokott ébreszteni? A válsz igen egyszerű: ha a telefon kelt, azt kinyomom, és alszok tovább. Anyát viszont nem lehet leütni). Elindult a Bleach sorozat 4. intrója. Basszusgitáros, nem lehet nem felkelni rá. Hívásom volt. Felültem az ágyon, de már ugrottam is, mert a telefonom addig rezgett, hogy esett lefelé az asztalról. Szerencsére röptében elkaptam. Igen, nektek is jó reggelt!

-Halló, Deres Nikolett, tessék? – szóltam bele a telefonba.

– Szia, Niki, fent vagy? – kérdezte Imi. Ja, igen. Kedden és csütörtökön íjászkodok, ott is egy csapatban vagyok Szabados Imrével. Jó barátok vagyunk, mindig számíthatunk egymásra.

– Most már igen – morogtam.

– Ja, bocsi – mondta, de hallottam a hangján, hogy mosolyog. – De, hidd el, megérte felkelni!

– Hány óra van egyáltalán?- kérdeztem, és asszem, Imi azt akarta hallani, hogy „Na, miaz? Mondjad már!”

– Nos, ha már így rákérdeztél, 04: 55. – válaszolta meglepetten.

– És képes vagy ilyenkor zaklatni? Jézusom, rosszabb vagy, mint Bálint!  – sóhajtottam, és belegondoltam, amikor Bálint csak úgy „viccből” minden éjjel valamikor küldött valami nagyon… khm. Hogy is mondjam? Nos, a srácoknak inkább beteg vicceket, a csajoknak meg inkább ijesztő képeket küldött horrorfilmekből. Nos, nem volt elég, hogy tőlem meg Verától egy rakás pofont kapott ezért (egy pofon/éjszakai zaklatás) de egyszer elpötyögte a dolgot, és Bertesnek küldött egy tök ijesztő pofát. A töri tanár első dolga persze, hogy kinyomozza, ki volt az értelmi szerző, annak egy szaktanári, plusz a tanévre három be nem jelentett röpdolgozat. Azóta nincs éjszakai terror.  Mellesleg Imi régen a sulinkba járt, tehát pontosan tudja, kiről van szó.

– Nem is! – védekezett. – Na, de, amit mondani akartam, még hátra van. Szóval. Azt akartam, hogy… – egy kopogás. Egy kattanás. Egy hatalmas csattanás. A vonal megszakadt.

– Imi! Halihó! – kiabáltam, de fogalmam sem volt, mi történt.

Gondolkodás nélkül kinyitottam a szekrényemet, és kivettem belőle egy bemelegítő felsőt, egy vastag kék farmert, magamra rángattam, és csendben kiszöktem a házból. „Anyáék 05:20 – kor kelnek, nincs sok időm” gondoltam. Mivel Imiék négy utcával mellettünk laknak, így kirángattam a biciklimet a garázsból, egy szál farmerben és bemelegítő felsőben tekertem a decemberi hidegben. Ha ez nem lenne elég, még ugye korán volt, vagyis az utat csak a közvilágítás látta el fénnyel. És szinte logikus, hogy ősszel romlott el a lámpám, de a fene gondolta, hogy majd télen is használni kéne! Amint elértem Imiékhez, mereven álltam a kapu előtt, és hallgatóztam. Semmi. Persze hiába csak pár utca volt a táv, abban a kis valamiben széjjelfagytam. Azonnal kaptam a telefonomhoz, és felhívtam Imit.

– Halló, ki az? – szólt bele a telefonba.

– Imi! Mi a fene történt!? – lihegtem.

– Ja, hát… Hol vagy? – kérdezte, mert a szomszédjuk kutyája elkezdett ugatni.

– A házatok előtt! – mondtam, továbbra is levegő után kapkodva.

– Mi??!! – hallottam Imi hangját, és azt is levettem, hogy kiront a szobájából, és kinyomta a mobilt. A következő pillanatban Imi rohant elém a kapukulccsal.

– Mégis, mi a frászt keresel itt??!! – kiáltotta.

– Először is  – kezdtem, felmutatva a már lilára fagyott mutatóujjamat – ne kiabálj, mert más még alszik. Másodszor, el nem tudtam képzelni, mi a rák történt, amikor először felkeltettél.

– És képes voltál eljönni ide, hogy megtudd, mi volt a baj? – nézett a szemembe hálásan.

– Nagyon úgy tűnik – mutattam a biciklimre, ami persze a nagy sietségben a földön landolt.

– Te, ez irtó vékony ruha! Ugye azért rétegesen vagy felöltözve? Mi van ez alatt? – hüledezett.

– Hálóing… – motyogtam, a bakancsomat ámulva.

– Hülye vagy?! – döbbent le teljesen, majd átkarolta a vállam, és bevitt a házba, és a bicajomat is behozta.

– Köszi. – mosolyogtam rá.

– Ezt én mondhatnám.

– De nem mondtad.

– Mert a frászt hoztad rám! – dünnyögte, miközben leültetett az asztalhoz.

– És még most sem azon vagy, hogy mondd. – vigyorogtam, egy forró bögre teával a kezemben.

– Köszönöm! Most jó?

– Teljesen – ittam bele a teámba – De attól még érdekel, mi történt, mikor először leraktál.

– Ja… – vakarta meg a tarkóját – Hát az úgy volt, hogy egy kicsit hangosabban beszéltem veled, mint akartam, és bejöttek anyáék, hogy mégis mit művelek ilyenkor. Mindenre számítottam, csak erre nem, és elejtetem a telefont, ami meghülyült, és kinyomott.

– Ennyi? – kerekedett el a szemem, és elkapott, az a „leütlek, Szabados Imre” érzés.

– Höö, ja. – mondta úgy, mint aki nem érti, min akadtam fenn.

– És nem volt annyi eszed, hogy visszahívj, hogy”Te hülye, ne aggódjál, minden oké!” ??? – rivalltam rá.

– Persze, persze, sajnálom, csak légyszi egy kicsit halkabban. – bökött a szülei szobája felé.

– Hát ez nem volt túl meggyőző. – jegyeztem meg gúnyosan.

– Te Niki, a te szüleid nem 05:20-kor kelnek? – túl jól ismer.

– De, miért?

– Csak mert negyed van.

– Mi?? – pattantam fel a helyemről, feldöntve a széket.  – Húztam haza! – mondtam köszönésképp.

– Ma még úgyis találkozunk! – kiáltotta utánam. Kitörtem a házból, ki akartam menni, és…

– Imi? – szóltam háttal állva az ajtófélfát támasztó fiúnak.

– Iiiigen? – kérdezte nyájasan.

– Kinyitod a kaput? – kérdeztem, mire Imi röhögve odasétált hozzám, és kinyitotta nekem a kaput. Én meg rohantam tovább. Felpattantam a bicajomra, és eltekertem. 05:19-kor beléptem a házba. Anyáék telefonja még nem ébresztett…

– Jó reggelt, kicsim! – ébresztett anya. Remek. Tehát a jelek szerint 06:05 van. Öltözés közben gondoskodtak róla, hogy felébredjek, mert öltözés közben megint megszólalt a telefonom. Mivel nem vagyok hozzászokva, hogy reggel keresnek, akkorát ugrottam, visszaestem az ágyra, illetve hátra, át egy bukfenc, végül ott kötöttem ki, ahol a legtávolabb voltam a telefontól. Megkerültem az ágyamat, és nyúltam a készülékért. Viki. Ilyenkor? Őt csak Viberen lehet elérni ebben az időben.

– Hali, mondd. – szóltam a telefonba.

– Vera egy szemét! – kiabálta.

– Ezt mindig is tudtam – mondtam, mintha azt közölte volna, hogy sötét van.

– Komolyan! Eltört a lábam miatta!

– Mi van?? – akadtam ki. Vikitől mindenre számítottam, csak erre nem. – Te csak szórakozol velem!

– Niki, nem…

– De… akkor…mi történt? – kérdeztem döbbenten. Ekkor belépett anya, és intettem neki, hogy gáz van, menjen ki.

– Hát tegnap zene suliban az órámról mentem haza, és a lépcsőn mentem lefelé, amikor összefutottam a fordulóban Verával. Azt kérdezte, mit keresek itt, mire én mondtam, hogy csak a rendes dob órámra jöttem. Erre hozzám vágta, hogy ő meg gitározik, és sosem futott össze velem. Ekkor utánam jött Petya, és akkor Vera majdnem olyan vörös lett, mint a haja. Petya a dobverőimet hozta utánam, mert ott hagytam a teremben. Váltottunk pár szót, és mikor elment, Verától is kezdtem búcsúzkodni. Erre csak annyit mondott, hogy boszorkány vagyok, én meg nem vettem róla tudomást, és elindultam lefelé. Vera meg jól kigáncsolt, én legurultam a lépcsőn, a mentők vittek el, kiderült, hogy megzúzódott a jobb lábam, és az egész éjszakát a kórházban töltöttem.

– Hát, na. A féltékenység nagy úr. – bólogattam, bele gondolva, hogy Vera mindenre ugrik, ami neki nem tetszik – De legalább lesz időd Mr. Mosolyról álmodozni – ökörködtem, és nyugtáztam, hogy a kora reggeli kalandoktól sem vesztem el a humorom.

– Szállj le rólam – dörmögte Wick.

– Én rajtad sem vagyok – vigyorogtam.

– Nikiii!

– Hallgatlak.

– Ha nincs semmi értelmes mondanivalód, akkor tegyük le.

– De! Meddig nem jössz suliba?

– Holnap már megyek.

– Mi? De…

– Jajj, Niki! Csak begipszelik a lábam, kapok egy pár mankót, amit ha igaz, három hétig kell használnom, mert azt mondták a dokik, hogy gyorsabban gyógyul a csontom, mint a többi embernek.

– Ezt örömmel hallom. De – akadtam meg – akkor ki fog velem együtt szenvedni tesin? – biggyesztem le a számat.

– Ugyan, végig veled leszek. Átérzem a szenvedéseidet. – mondta ironikusan.

– Hizlalja a májadat, mi? – kérdeztem, mert tudtam, hogy most irtó boldog, hogy megúszta a tesiket. Mázlista! Bár nem hiszem, hogy olyan őszinte lenne a vigyor a képemen, ha begipszelt lábbal, és mankóval kéne járkálnom…

– Te Viki. Ki hozza a táskádat? Mégis csak háromemeletes a suli.

– Hát…

– Viszem én, ha gondolod. Vagy vigye inkább, a Rómeó? – kérdeztem úgy, mintha ez egy igen fogós, ravasz kérdés lenne.

– Niki, kezdem azt hinni, hogy te is szereted…

– Én?! Isten ments, hogy én szerelmes legyek! – kiáltottam. – Csak kiélvezem, hogy most én vagyok a mérvadó, és igen jókat szórakozok rajtad.

– Te….!

– Csak őszinte. – fejeztem be Viki gondolatát. – Jó lábadozást, főbeteg! – mondtam.

– Köszönöm, neked meg sok sikert a kémia TZ – hez. – köszönt el, és letette. Basszus! Tényleg!

A suliba beérve néhányan megkérdezték, hol van Viki, én meg mivel nem akartam összetűzésbe kerülni Verával, és csak annyit mondtam, hogy beteg, de holnap már jön. Megúsztam. Amin meglepődtem, hogy James is kérdezte, mi van Wickkel. A kémia TZ jól sikerült (pedig ki sem nyitottam semmit), mégis azt vártam, hogy vége legyen a nyolc órámnak.

– Wick! Hali! – szóltam bele a telefonba.

– Na, szia!

– Mi van veled? Hogy vagy?

– Megvagyok, már a mankóval járást tanulom.

– Te szegény… Na, de van egy hírem számodra, amitől bizonyára fel fogsz pörögni.

– Igen?

– Ja. Mr. Mosoly kérdezte, mi van veled.

– Úúúúristen, tényleg? – visított Viki a fülembe, de olyan hangosan, hogy távolabb kellett tartanom a telefont.

– Igen, és ha nem haragszol, megyek, íjászkodok egy sort. – mondtam, az órámra nézve.

– De, neem, Niki te csak szórakozol!

– Mondom, hogy nem!

– De igen, biztos csipkelődsz!

– El se érek odáig – humorizáltam.

– Hahaha. Na, szia! – köszönt el, és letette a telefont. Én meg elindultam a Kenézy Kórház irányába.

A trolin összefutottam Imivel. Vagyis, hogy ő futott össze velem. Ugyanis teljesen máshol jártam.

– Halihó! – hajolt a képembe, mint aki mit sem sejt a reflexeimről, én meg úgy meglepődtem, hogy ijedtemben pofon vágtam. Ott, a trolibuszon.

– Áááá – dörzsölte az arcát – Látod? Mondtam, hogy ma még találkozunk.

– De azt nem gondoltad, hogy ilyen közelről, mi? – mosolyodtam el.

– Mi van? Máskor már szakadsz a nevetéstől ilyen helyzetben. – próbálta keresni a tekintetemet. Nem jött öszze.

– Semmi, csak elmerengtem azon, hogy nem volt elég hangos a csattanás, és nem volt nagy az ütés. – mondtam, olyan fejjel, mint akitől azt kérdezik, mi lesz a jövőben.

– Óóóó! Ha így haladok, lesz elég időd bepótolni, hidd el! – nevetett. Közben megérkeztünk a kórházhoz, és leszálltunk. Nem Vikit mentünk meglátogatni, hanem az épület mögött van egy kisebb kibérelhető terület. Na, oda járok én íjászkodni. Már megint elmerengtem, amikor azt vettem észre, hogy Imi hangosan röhög mellettem.

– Neked meg mi bajod? – néztem rá furcsán.

– Csak az, hogy már reggel óta próbálok neked mondani valamit!

– Hajnal, az a reggel. – helyesbítettem – Különben mit akartál annyira elmondani?

– Csak azt, hogy felkértek téged egy megyei íjászversenyre.

– Tényleg? – kerekedett el a szemem.

– Hát, Ja.

– Mikor lesz a verseny? – kérdeztem felvillanyozódva.

Jövő hét szombat.

– De addig csak négy edzésem lesz!

– Az pont elég – jegyezte meg, emlékeztetve, hogy amint beléptem az íjászklubba, azzal kezdtem, hogy a céltábla közepébe találtam. Hát, na. Megy ez.

Közben odaértünk a klub bejáratához, ahol persze simán beengedtek minket, hiszen már látásból is ismerjük egymást.

– Jaj, szia, Niki! Remélem Imi elmondta a nagyszerű hírt! – köszöntött Nóra néni, és rám kacsintott. Szeretem, mert jó tanár, jó fej, csak fejezné be a sandítást! Szemtengely ferdülése lesz, ha így folytatja.

– Igen, igen, Imi már mindenről beszámolt. – bólogattam.

– Nagyszerű! Mivel a verseny nem is olyan soká lesz, így a többieknek lefújtam az edzéseket, hogy csak a sportra tudj koncentrálni. – mosolygott.

– Hű. Izé… Köszönöm. – vigyorogtam vissza. Nos, nem is tudtam hirtelen mit reagálni, mert egyrészt tudtam, hogy ezt a többiek nem igen fogják tolerálni, mivel olyasmit vontak meg tőlük, amit szeretnek. Többnyire. Ugyanakkor örültem, hogy a tanárom ennyire komolyan veszi a felkészülésemet. Egy kis bemelegítés után (nyújtások, legfőképpen a karomat kellett megmozgatni) kezembe vettem az íjamat, és majdnem (a fenébe!) beletaláltam a közepébe. Nos, így ment ez, a céltábla egyre messzebb és messzebb került, míg végül elértük a 60 métert.

– Mehet? – kérdeztem Imit, aki (bár neki is elmaradt az órája) ott maradt velem, és a céltáblát mozgatta.

– Mehet! – mondta, én pedig megfeszítettem az íjat. Minden erőmmel azon voltam, hogy betaláljak a középpontba, felkészülni, és…

– Hát ti még itt vagytok? – jött be Nóra néni, mire kizökkentem a gondolataimból, élesen elfordult a karom jobbra, és elengedtem a nyilat. Repült egyenesen…

– Imi!! – visítottam, ugyanis, ha nem lenne ilyen jó reflexe a srácnak, kettélőttem volna. Így a falba fúródott a nyílvessző, de az tövig.

– Mire véljem ezt? – állt fel a földről kb. olyan sápadtan, mint amennyire ki volt fakulva a fal – Ki akarsz nyírni??

– Basszus, Imi, jól vagy? – rohantam oda, és tényleg nem tudtam, hogy mit kéne, még mondjak. A legjobb barátomat kis híján megöltem!  Na, de azért ne ilyen határozottan… – Ne haragudj, én nem… nem akartam… – hebegtem, mire csak elröhögte magát.

– Higgadj le, nincs semmi baj, nyugodj meg, mert sápadt vagy, és nem áll jól. – közölte, nekem meg leesett az állam.

– Te… nem is haragszol? – kérdeztem, mert hát akárhogy is nézzük, az életével játszottam.

– Nem, kéne? Ugyan már, csak egy apró hiba volt! Remélem… – motyogta, mire eszembe jutott, hogy amúgy miért is történt ez az „apró hiba”.

Megfordultam, és ott állt Nóra néni, lefagyva, és a jelek szerint nem tért magához.

– Am, hahó! – lengettem meg előtte a kezem, de mint egy szobor. Se kép, se hang – Te, hívjunk mentőt? – kérdeztem Imitől, aki éppen a tanárnő szemében próbált valami életjelféleséget felfedezni.

– Most hogy mondod… – töprengett. Ebben a pillanatban, mint egy villám, úgy mozdult a tanárnő keze, és megragadta vele Imi két karját:

– SZABADOS IMRE! HOGY MERÉSZELSZ A CÉLTÁBLA MELLETT KÖZVETLENÜL ÁLLNI! ÉLETVESZÉLYES! – üvöltötte. Nos, jó, hogy van most már olyan ember, aki visszatért a másvilágról.

– T-tanárnő, jól van? – dadogta Imi, aki (lehet akármilyen gyors, egy pszichopata íjásztanár újraébredése még őt is túlszárnyalja) szinte sokkot kapott – Izé, megtenné, hogy elengedi a karom?

– Hm? Jaaa, persze, hogyne. – nyerte vissza a méltóságát Nóra néni. Ez a név már valahogy nem illett rá, nem is tudom, miért.  – Már régen vége az órának, és ha nem akartok itt aludni, menjetek haza. – mondta tök nyugodtan, mintha semmi nem történt volna, és gyanítom, ez az amit eredetileg mondani akart.

– Persze, azonnal. – mondtam, és indultam is kifelé, amikor megakadtam – Azzal ott, mi lesz? – kérdeztem a falba fúródott nyílvesszőre mutatva.

– Ó, óóó! Menjetek gyorsan, bízzátok rám, elintézem! – kacsintott ránk. Komolyan mondom, a hideg ráz tőle! Imivel szedtük a sátorfánkat, és kiviharzottunk az ajtón. Amint kiléptünk az utcára, elkezdtünk rohanni. Hogy miért? Nem tudom, lehet Imi azért futott mert én futottam, én meg lehet azért, mert ő fut. Hm. Érdekes. Felszálltunk a buszra, ami a Nagyállomás felé ment, de az első ajtónál megakadtunk. A sofőr ugyanis egy raszta volt, fejhallgatóval a fején, és folyamatosan rázta a fejét az ütemre. Ahogy hallottuk metál volt, de az sem volt kizárva, hogy ez a tuc-tuc zene, vagy mi.

– Tudod, Niki – fordult felém Imi – ha nem rohant volna le egy félőrült tanár, akkor ez lenne a legfurcsább, amit ma láttam.

– Oké, de lassan induljunk, mert mindenki minket néz – suttogtam, és igen, mivel a mögöttünk lévők nem látták a kissé érdekes látványt nyújtó sofőrt, így el nem tudták képzelni, mit bámulunk annyira. Bevonultunk a jármű legvégébe, és az ajtónál kivártuk azt a kemény négy megállót, amíg utaznunk kellett.

– Jajj, elfelejtettem valamit mondani – kapott a fejéhez Imi, mikor átszálltunk a másik buszra – Ez nem egy egyszerű íjászverseny lesz.

– Mire gondolsz? – ráncoltam a szemöldököm.

– Hát… tudod, itt nem csak az lesz az egyetlen versenyszám. Lesz minden, ének, szavalás, tanulmányi verseny, sorverseny, szóval minden, ami belefér.

– Ahha. – biccentettem – Most már csak az a kérdésem, hogy fog elférni annyi ember?

– Hogy hol? A Nagyerdőn.

– Am, azt hiszem ez egy kicsit tág fogalom.

– Nem, nem az.

– Mi? Úgy érted…

– Ja. Az egész Nagyerdő tele lesz különböző versenyprogramokkal. Nézd meg a neten, ott van, hogy melyik pontosan hol lesz.

– Oké. Most már nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. – ebben a pillanatban csörgött Imi telefonja, vagyis ő elvolt, én meg bámultam ki az ablakon, és a jövő heti versenyemet tervezgettem. Tervezgettem! Elképzeltem az egészet! Kár, hogy nem úgy sült el… A fél óra buszos út így hamar elrepült, az úttestnél elbúcsúztunk, (Imi még mindig nagyon hevesen tárgyalt valakivel) és indultunk haza. Kismilliószor mentem már el a megállótól az otthonomig, de azt a mezőt, ami a házunk előtt elterül, sosem fogom megunni (főleg, ha szééép havas!). Amikor beléptem ajtón, már apáék otthon voltak. Anya mindig későn jön, mert akárhogy tagadja, akkor is ő a legjobb dolgozó a magyar postán.

– Szia, Niki, mit kérsz vacsira? – pillantott meg apu, amikor beléptem.

– Rántottát. – mondtam az első dolgot, ami eszembe jutott. Ilyenkor már a családom is csak azt látja, hogy hulla fáradt vagyok, mert máshol úgy vagyok vele, hogy majd otthon. Ha össze akarok esni, várj, majd otthon. Ha éppen zokogni van kedvem, nyeld le, majd otthon. Ha éppen kicsattanok a dühtől, nyugi, majd otthon kitombolod magad. Lehet, nem a legkorrektebb, de az én életemben gyakoriak az olyan helyzetek, ahol nem előnyös, ha mindenki tisztában van az érzéseiddel. Például az osztályom. Berontottam a szobámba, ledobtam a táskámat az íróasztal mellé, és rádőltem (estem) az ágyra. Fetrengtem egy darabig, aztán eszembe jutott, hogy szomjas vagyok. Hát, na. Irtó nyűgös voltam. Semmi sem volt jó. Ekkor eszembe jutott, hogy mit mondott Imi, és már pattantam is a gépem elé, hogy megnézzem a Nagyerdő jövő heti programlistáját. Imi nem túlzott, minden ott volt feketén-fehéren. A lényeg az volt, hogy az íjászoknak a volt csónakázó tóhoz kell elmenni. Ott most esz szép szökőkút van, és a versenyzőknek a szökőkút felett átlőve (!) kell beletalálni a céltábla közepébe. A francba. Erre nem számítottam. Viszont a szervezők tuti nem értenek az íjászathoz, mert az énekverseny bent lesz a stadionban. Yay. Legyen zűr, meg hang, meg düb-düb, hogy véletlenül se tudjunk koncentrálni! Annyira felhúztam magam, hogy bezártam az oldalt, és kimentem vacsorázni. Ami amúgy finom volt, és hát megjegyzem apa igen kreatív… Mézeskalácsformával szívecske alakú rántottát készített nekünk! Mikor megláttam, elszállt minden haragom, és mosolyogva fogyasztottam el a nem mindennapi vacsorát. Bepakoltam holnapra, lefürödtem, és bújtam is az ágyba aludni. Nem volt nehéz. Tíz percen belül kidőltem.

  1. Szerda

 

Reggel nehezebb volt kikászálódnom az ágyból, mint általában. Mindemellett izomláz volt a karomban. Pech.

-Jó reggelt! – mondtam két ásítás között.

– Jó reggelt kicsim! – mosolygott anya aki (szokás szerint ) rohant munkába – Hoztam egy csomó finomságot! A spájzban kekszet találsz, a hűtőben pedig túró rudit, és joghurtot.

– Oké. Indultam meg a hűtő felé félkómásan. Amúgy a hűtő már nyitva volt, Zsozsó állt egy széken, és a felső polcon keresett valamit.

– Te mit művelkedsz? – kérdeztem.

– Ma én akarok olyan rántottát csinálni, amilyet apa. – mondta, miközben nagyon nyújtózott valamiért.

– Segítsek, hugi?

– Nem! Ezt most én csinálom!

– Hát, oké. Tőlem aztán – vontam meg a vállam, és megláttam a túró rudit.

– Megvan! – húzta ki magát Zsófi. Nem néztem fel, asszem, megtalálta amit keresett. Én csak kibontottam a családi csomagot, én kivettem pöttyöst, amikor szerintem olyan ébresztést kaptam, amilyet nem igazán kívánok másnak. Tulajdonképpen annyit érzékeltem az egészből, hogy valami kemény koppan a fejemen (megjegyzem, igen erőteljesen) és csak annyit láttam, hogy az orromon lefolyik a… a tojás.

– Zsóóóófiiii! – ordítottam.

– Niki, nyugodj meg – szólalt meg anya elfojtott nevetéssel – a tojásfehérje jót tesz a hajnak.

– Nem érdekel, mennyire tesz jót vagy sem! Épp egy egész tojástartó landolt rajtam!! – mondtam (üvöltöttem) még mindig letaglózva.

– Mm, pedig egész jól áll neked ez a lenyalt haj – jegyezte meg apa teli szájjal. Én meg élveztem, hogy a mai napom is ily verőfényesen kezdődik. Úgyhogy sarkon fordultam, én elindultam kifelé a konyhából.

– Niki, hová mész? – kérdezte anya nevetve.

– Hajat mosni!  – intettem, hátra sem nézve.

– De mindjárt indultok!

– Nem baj, van idő, megszárad.

– Nem késhetsz a suliból!

– Nem állíthatok be a suliba tojásos fejjel!

– Lehet… – kezdte anyu, de én a mondat második felét nem hallottam a tusoló zúgásától. Mire kiértem, már mindenki elment a dolgára. Én meg lecsüccsentem a szobámban, és amíg száradt a hajam, megnézem az üzeneteimet. Már kb. tíz perce lógtam a neten, amikor megláttam egy bejegyzést:

– Jó bulást, Vikike! – Basszus! Wick ma jön suliba először, és ki viszi a táskáját, ha nem én! Majd James… Azonnal beálltam a hajszárító alá, és egy háromnegyed óra alatt száradt meg a hajam. Remek. Első óra (bőven ) lekésve. Egy óra az út a suliba (jó csatlakozás esetén, ha nem, akkor több) szóval számolnom kell azzal is, hogy a második órát is pótolnom kell. Harmadikra vagy beesek, vagy nem. Francba! A hajszárítást követően öt perc alatt elkészültem, (ilyenkor örülök, hogy nem szoktam magam sminkelni. Fene fog azzal kinlódni!) és már rohantam is, hátha elérem azt a buszt, ami mellesleg három percen belül a megállóban van menetrend szerint.

– Oké, ablakok, ajtók bezárva, semmit nem hagytam itthon. – rontottam ki a házból. Bezártam az ajtót, és rohantam, ahogy csak tudtam. És azonnal szembesültem a következő problémával: túl hirtelen akartam kimenni, aminek eredményeképp a kezemben maradt a kapu kilincse. Ó, hogy az a…! Így mégsem hagyhattam ott a házat, hogy még be sincs zárva a kapu. Oké, busz felejtős, ajtó ki, rohanás be, csavarhúzó kézbe, és irány szerelni! Nos, nem igazán mondhatom el magamról, annyira lányos típus vagyok, szóval ami nem árammal műkszik, azt simán megszerelem. És, hát nem okozott nagy kihívást egy kilincs visszaszerelése. Persze még így is maradt egy negyed órám a következő buszig, úgyhogy bementem. A telefonom rezgett, és el nem tudtam képzelni, ki a fene keres suliidőben. Hamarosan rájöttem:

Wick      :

Szia, Niki, mi baj van? Miért nem jöttél suliba?

 

Ja, de, igen, megyek, csak… egy kicsit bonyolultra sikerült a reggelem.

 

Hanyadik órára érsz be?

 

Ha ügyes vagyok harmadik, ha nem, akkor passz. De… ki viszi a táskád? L

 

Naaa, szerinted, ki??? 😀 😀

 

Na, neeee! Csak nem Rómeó?

 

Nem. L

 

Hát akkor?

 

Bálint.

 

Azért ugye nem érezteted vele, hogy nem éppen ez ő társaságára számítottál?

 

Dehogy! Egyszerűen odajött, felkapta a táskámat, és felőled érdeklődött… 😉

 

Viki, hagyjál békén…

 

Vajon mi lesz, ha csak úgy betoppansz a negyedik órára? 😉

 

Káosz. Megyek lassan, mert ezt a buszt el kéne érni. Bye!

 

Szia!

 

Eltettem a telefont, betettem a fülest, és indítottam a Green Day – American Idiot című dalát. Jó kis pörgős. A buszt simán elértem, a kilincs a helyén maradt, és remélhetőleg semmit nem hagytam otthon. Ez miért nem ment egy fél órával ezelőtt? Hm. A zenét hallgatva folyamatosan az járt a fejemben, mégis miért nem lehet akkor gyorsan haladni, amikor kéne, és miért sietünk, ha nem rohanunk sehová. De úgy voltam vele, majd csak beérek. Aha, hogyne. Leszálltam a buszról, és hát… annyi ember volt ott, a buszállomáson, hogy azt hittem, itt rendezik meg az Eurovíziós Dalfesztivált. Az úton egy millió rendőr állt, az emberek káromkodtak, meg forrongtak, egyedül azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki senkit nem akart megölni a szemével.

– Elnézést – mentem oda az egyik rendőrhöz – Mi történt itt?

– Bombariadó van – közölte hidegen. Hogy mi? Csípjen meg valaki!

– És… khm – köszörültem meg a torkom, hogy ne legyen olyan hangom, mint aki mindjárt leüt valakit – Várhatóan mikor lesz visszaállítva a közlekedés?

– Majd, ha végeznek a felderítéssel.

– És… Az várhatólag mennyi idő? – kérdeztem egyre idegesebben, mert nem bírom, ha mindent nekem kell kiszednem a másikból.

– 3-4 óra. – HE? Ez csak egy vicc! Ilyen nincs!

– Izé… Köszönöm – mondtam mogorván, amit meg is bántam, hiszen a rendőrök nem tehetnek a kialakult helyzetről. Mindentől függetlenül elindultam gyalog.

– Hoppá, elnézést, bocsánat, elnézést… – furakodtam át magam a tömegen. Nem volt egyszerű. Na, szóval, gyalog egy olyan 20 perc, fél óra alatt a sulinál vagyok. És ha elég jól tartom a tempót, akkor beérhetek irodalomra, negyedik órára. Eközben elértem a Petőfi tér végét, és döbbenten láttam, hogy… a bombariadó miatt le van zárva. Aha. Gondolom azt a sok embert is elterelik majd valahova. Akkor, irány a Szent Anna utca! Remek. Még több időkiesés. Irtó jó. Szerencsére amikor már elhagytam a buszállomást, tök üres volt minden, mindenki messze elkerülte a város azon részét, ahol elvileg bomba van. Hát, nem is tudom. Öt éven belül ez a harmadik… Mindegy, a lényeg, hogy tudtam haladni! Ilyen is van! Győzelem! Aha. Meg ahogy én azt kitaláltam. Annyira gyorsan akartam menni, hogy véletlenül félreléptem, és azt hittem,ketté akar szakadni a bokám. Volt ez a Debrecen Plázánál. Mivel éreztem, hogy valami nem kóser, így bevánszorogtam a villamosmegállóba, és lezuhantam ez egyik padra. Ééés, mivel semmilyen kenőcs nem volt nálam, nem maradt más választásom, megvárom, míg rendbe jön. Miért van az, hogy ma szinte semmi sem úgy sül el, ahogy én akarom? Így hát, vártam. Kilenc negyvenöt. Becsengettek a harmadik órára. Matek. Szuper. Tíz perc. Semmi. Negyed óra. Még mindig nem tudok ráállni a lábamra. Fél óránál megelégeltem a dolgot, és ha törik, ha szakad, eljutok a suliig. Felálltam, és ha öt másodpercet talpon voltam, akkor nagyon ügyes vagyok. Mert a mozdulatsor kb. annyi volt, hogy felálltam, minimális ideig álltam, majd visszahuppantam a padra. Egy (magamban elmondott) diszkrét káromkodás után szétnézem, hogy mit lehetne tenni, de semmi nem jutott az eszembe. úgyhogy elkezdtem nézni a bakancsomat, hátha attól hamarabb helyrevágódik a lábam.

– Elnézést kérek Nikolett, hogy megszólítalak, de megtudhatom, mit csinálsz itt ilyenkor? – hajolt felém valaki, és az árnyékából levettem, hogy az egyik tanárom. Méghozzá a magyar. Dobó Arianna.

– Izé… hát én… – kerestem a szavakat, mert azt mégsem mondhatom, hogy kora reggel egy doboz tojással ébredtem, lekéstem a buszt, megszereltem a kapunk kilincsét, ami a kezemben maradt, kiértem az állomásra, ahol közölték, hogy nincs közlekedés, mert bombariadó van, ezért elindultam gyalog, kiment a bokám, és most járóképtelen vagyok.

– Nos… elindultam az iskolába, és eddig jutottam, mert félreléptem,és nem tudok ráállni a lábamra.. – préseltem ki magamból a maximumot.

– Értem. Vagyis most nem tudsz lábra állni, igaz? – mondta, én meg nem tudtam, minek kellett azt állítani, hogy érti, a következő mondatában meg rácáfolni.

– Igen…

– Hívok egy taxit, amivel hazamehetsz, jó?

– Mi van? – szaladt ki a számon – Izé, Pardon. Hogy tetszik érteni? Mármint, ne is menjek be a többi órára?

– Pontosan. Leigazolom neked a mai napot.

– Hű. Szóval… köszönöm.

– Ugyan, semmiség. Haló? Jó napot, egy taxit szeretnék kérni… – tök rendes. Még csak nem is feltételezi, hogy lógok. Hm. Nincs ennek valami… befolyásos háttere? Sherlock nyomoz. J Egy olyan hat-hét perc múlva már a taxiban voltam úton hazafelé. A kikászálódás nem ment könnyen, Ari néni még a plázánál kifizette a sofőrt, egyedül a kiszállással voltak kisebb gondjaim, de! Ezt is megoldottam. Jó, nem volt egy sikertörténet, ahogyan a kaputól eljutottam szobámig, de igyekeztem igazán pozitívan hozzáállni a dologhoz. Legalább ennyi jó legyen. Végül is volt, mert mivel még suliidőben értem haza, így nem kérhettem el a leckét, szóval kettőig zenét hallgattam és olvastam. J Kettőtől viszont elindult a… hogy is mondjam? Az őrület. A „Basszus, valaki írjon már vissza, hogy mi a mai lecke???” őrület. Mert hogy amikor minden egyes osztálytársamra egyenként írogattam rá, ilyen válaszokat kaptam, hogy „nem vok otthon”, „haveromnál vagyok” „ GTA – zok” (ezt speciel nem értettem, miért nem lehet abbahagyni, és leírni azt a tetves házit) „ bocsesz, edzésem van” satöbbi, satöbbi… Szóval apuék arra jöttek haza, hogy ülök az ágyamon, és teljes erőből nyomkodom a telefont.

– Szia, milyen napod volt?

– Érdekes.

– Mit csinálsz? – hajolt felém apa.

– Próbálom elkérni a népművészeti cserépedényként viselkedő osztálytársaimtól az a nyamvadt házit – mosolyogtam rá, mire rám meredt, majd kitört belőle a röhögés.

– Nem hívod fel őket?

– Ha ideadod a telefonom, akkor igen.

– Miért, szerintem nincs semmi baja a lábadnak, és….

– De, igenis van baja a lábamnak, nem tudok ráállni, mert kiment a bokám, úgyhogy légy szíves ideadni a telefont, mert még be is kéne pótolni. – vigyorogtam, mert valahányszor lusta vagyok felállni valamiért, mindig apát kérem meg, mire a válasz a „Nincs semmi baja a lábadnak, állj fel, és hozd ide!” volt, de most tényleg ideiglenesen hadirokkant vagyok, szóval engesztelésképp jön nekem ennyivel. Megkaptam a telefont, vakkantottam egy „köszi – t” és már hívtam is az első embert, aki az ábécében az osztálytársam volt. Illetve van egy névsor a névjegyzékben, és mindenkinek ott van a telefonszáma. Szóval:

Arady Norby (mindenkinek kiadta ötödikben, hogy így írjuk a nevét)

Avárd Dávid ( a jó fej, ám annál lustább emberke)

Bertes Lala (szegényt folyton húzzák, a töri tanárral, pedig semmi köze hozzá, csak névrokonok)

Bíró Bius (az énekesnő)

Deres Niki (Nike)(vagyis én J )

Gránát Alma (szegény, a szülei biztos igen vicces kedvükben voltak, amikor ezt kitalálták)

Gubai Vera  ( a „kemény csajszi”)

James Smile (most már ő is tagja az osztályblokknak)

Kafa Tomi (a frontember)

Király Bálint (eléggé növeli az egóját, hogy még „a neve is milyen király”)

Kiss Zsolt (és a poén kedvéért a mi osztályunkban az ellentétes névrokon is felfedezhető)

Nagy Zoli (a kütyümester)

Manga Viki (Wick) (az én tesóm! J)

Oláh Kitty (ő is az ipszilonos fajta)

Sándor Noémi (ő a megmentőnk, valahányszor tesin gyakorlatot kell bemutatni. Hajlékony a csaj!)

Sárkány Kati (ami igaz is. A fiúk szerint házi sárkány)

Szabados Imre (még nem töröltem ki, mivel volt az osztálytársam)

Szele Csabesz ( a fő focista)

Széles Márk (khm. Nos, mit ne mondjak… tök igaz…)

Urál Zsuzsi ( a pletykafészek. De tényleg! Saját blogja van, amin mindenféle pletykát ad tovább)

Vendég Ildi ( a jó tanuló)

Nos, miután megismerkedtél az osztályommal, látod, ki az első. Hát, felhívtam.

– Arady Norby, randit, romantikus vacsorák lebonyolítását, illetve partnerként való megjelenést egyaránt vállalok…

– Hali! Norbi, elmondanád…

– … lehet szó gyertyafényes vacsoráról, de akár az én szerény hajlékomban is lehet szó az esemény megrendezéséről…

– Norbi, ne hülyülj már!

– Jóvanna’, abba hagytam. Na, lökjed. Mi kéne? – és ezt nem bírom Norbiban. A modorát.

– Kéne a mai lecke.

– He? Azt hittem, ennél azért izgalmasabb dologgal keresel meg. Mondjuk…

– Norbi! Leraklak! – kiáltottam, mert kezdett elegem lenni belőle.

– Nyugodtan. Nem nekem kell a lecke. – röhögött, én meg rájöttem, hogy igaza van. Arra is rájöttem, hogy ha nem megyek el vele valahová, az életben nem szedek ki belőle semmit, úgyhogy inkább leraktam. Gondoltam rá, hogy Ildit hívom fel, de neki csak azért van telefonja, hogy legyen. Mindig ki van kapcsolva, vagy ha netalántán, mégis elérhetővé teszi magát egy pillanatra, akkor is lenémítja. Szóval tőle már nemigen lesz lecke. Pech. Jó, következő. Dávid. Na, ő már inkább. És így tovább. Nos, a mai hat órából megvolt a matek, az irodalom, és a kémia. Meg volt egy tesi is, szóval már csak a föci kell, meg az angol. Nos, a következő Viki volt, és tőle sikerült hozzájutnom a megfelelő információkhoz, de teljesen ki volt akadva, megjegyzem jogosan. Úgyhogy vele is volt egy meccsem.  Viszont megmentettem a helyzetet, azzal, hogy ezt az apró bakit (ahol lehet, szépítsünk, nem?), nézze el nekem már csak azért is, mert James előtt kihúztam egy igen szorult helyzetből. Ebben meg is egyeztünk. Egy-egy. A pótlás… Nos, nem ment túl fényesen, kilencig gyötörtem magam, mire mindent megcsináltam, csak az után mentem vacsizni, fürödni, stb., stb… Esti rutin. Este (már hajat is mostam, mindennel készen voltam), amikor egy üzenet jött Vikitől:

Wick      :   

 

    Szia! Ugye holnap jössz suliba?

 

Persze! Bocsi, csak… kicsit bajosan indult a reggelem, ami borított mindent…

 

Semmi baj, de akkor szólj előre!

 

Persze, majd rád írok, hátha megszólal az óra közepén!!

 

Nike… Érted, hogy értem.

 

Ja, ja , persze. Mit csináltatok ma a suliban?

 

Tanultunk.

 

Na, nem mondod? Azt hittem videojátéktatok egész órán!

 

Jó, lehet, hogy én mással foglalkoztam…

 

Azért csak óvatosan, mielőtt megégeted magad.

 

Jó, jó, de… lehet egy kérdésem?

 

Tőlem aztán kettő is lehet

 

Segítesz összejönni James – el?

 

Hö? Hogy mi? Na, jó. Majd holnap, oké? –

 

Csak reméltem, hogy a telefon állította be ezt a szöveget „javítás” címszóval, bár ennek igen kicsi volt az esélye. És most már kétség sem fért hozzá: Wick teljesen meghülyült. És hiszek abban, hogy nem végérvényesen. Persze emiatt alig jött álom a szememre, folyamatosan jöttek az ötletek, elgondolások, milyen hátulütője lehet ennek az egész „szerelem” témának. Sajna, igen sokat találtam.

  1. Csütörtök

 

Szerinted melyik a jobb, ha rosszat álmodsz, hogy a legjobb barátod olyan hatalmas hibákat követ el, amiket te sem tudsz elsimítani utána, plusz magával ránt a mélybe, vagy ha arra ébredsz, hogy a kistesód az arcodba liheg fél háromkor, hogy „Niki, ne ordíts már, rosszat fogok álmodni!” ? Na, szép. semmi tolerancia, hogy azért fog rosszat álmodni, mert én rosszat álmodtam.

-Hm? Zsófi?  Ajj, hagyjál már, csendben maradok, csak akadj le. Mellesleg – nyitottam ki a szemem – ez az én szobám.

– Jó, de akkor is! Két zárt ajtón át hallom, ahogy kiabálsz!

– Zsófi! – szálltam volna vitába a nyolc éves kishúgommal, mire szembe jutott valami – Hány óra van?

– Honnan tudjam? – vonta meg a vállát. Tuti, hogy ezt is az osztálytársaitól látta! Felvonszoltam magam, és a telefonon megnéztem az időt. Annyi volt, amennyit neked mondtam. Fél három.

– Ilyen korán van? Zsozsó, húzzál aludni! – mutattam az ajtó fele, mire (ügyesen) fogta magát, és kisétált a szobámból.  Hát, na. Mondjuk úgy, hogy betanítottam neki kiskorában egy-két dolgot. Például, hogy ne packázzon velem, ha korán felkelt, mert arra harapok. Okos, nem?

– Jó éjt! – szólt vissza az ajtóból.

– Szép álmokat! – suttogtam. – És nem fogok ordibálni.

– Az jó lesz! – hallottam a húgom hangját, majd becsukódott az ajtó. És lehet, hogy Zsófi jól járt, mert csend, és hullaszag volt a házban, de elűzte azt, amiért én fél tizenegyig könyörögtem. Az álmot. Szóval, nem tudom, meddig fetrengtem össze-vissza, de csak azt hallottam, hogy nyílik az ajtó.

– Jó reggelt, kicsim! – jött be anyu, nekem meg elkerekedett a szemem, hogy milyen keveset aludtam.

– Neked is! – pattantam ki, mire anyu szemmel láthatóan meglepődött.

– Régóta fent vagy?

– Á, – legyintettem – Már fél három óta.

– Mi? Niki! Ugye nem telefonoztál?

– Dehogy! Egyszerűen nem tudtam aludni.

– Kicsim, kin járt az eszed? – kerekedett el anyu szeme (még jobban).

– Vikin – adtam meg a választ.

– Huh. Akkor jó. – nyugodott meg egy pillanat alatt. És innentől számítva simán felvázolom neked a napomat: mindenhol leragadt a szemem, volt, amikor el is aludtam, és arra keltem, hogy bejön a tanár (vagy éppen kimegy J) plusz egész nap Wick próbált lelket verni belém, mert még mindig nem tudta, hogy segítek- e összejönni neki Jamessel. Nos, nemigen vártam ezt a beszélgetést (amire ma sem került sor) mert szegénykém csupa negatív választ kapna. 1. Nem értek az ilyen románcokhoz, a szerelem-doki szerepét pedig nem vállalom el. 2. Házi nyúlra nem lövünk, már csak ebből kifolyólag sem támogatom az ügyet. 3. Nincs kedvem végignézni, ahogy Wick pofára esik, illetve (önző, nem önző dolog) hogy több időt töltsön mással, mint velem. Annyira hozzátartozik a mindennapokhoz, hogy a napunk 90%-át együtt töltjük, hogy el nem tudnám képzelni az életem a nélkül. Mert jó, hogy ott van nekem Imi, de vele csak akkor találkozok, ha hazaértem, vagy ha edzésünk van… Viki meg suli közben is ott van velem, és támogatjuk egymást. Ó, hányszor kapartuk már fel a másikat a földről! Nem egyszer, az biztos. És az is tuti, hogy Viki az a fajta barát, aki figyelmeztet, ha rosszra készülsz, aztán, hogy hallgatsz-e rá, vagy nem? Azt rád bízza. Én viszont (lehet nem a leg korrektebb) az a barát vagyok, aki igyekszik mögötted elsimítani a bajokat, ugyanakkor mindig egy lépéssel előtted jár, hogy megakadályozza, ha valami olyanba akarsz belevágni, amiből nem jössz ki jól. Na, ez esetben nincs könnyű dolgom. Mivel a mai napom igen egyhangúan telt, hazamentem (tántorogtam), és hogy ne törjem meg a mai nap eseményeit, bevágtam magam az ágyba, és elaludtam. Fogalmam sincs, mennyi ideig húztam a lóbőrt, de rövid idő múlva (nekem rövidnek tűnt) a telefonomra keltem. Hívásom volt. Annyira ki voltam készülve, hogy egy „úgyse hallja senki” alapon káromkodtam egy diszkrétet, hogy ki kereshet ilyenkor. Tök sötét van!

– Halló, ki az? – szóltam a telefonba félálomban.

– Izé, szia Niki. Nincs kedved edzésre jönni? – hallottam Imi hangját.

– Hogy az a … bakker. – mondtam, de azonnal megbántam.

– Niki! Te ittál? – kérdezte Imi, és őszintén megleptem. Azt hiszem. Mert hogy nemigen szoktam káromkodni. Csak kivételes esetben.

– Mi? Nem, dehogy! Csak… nem aludtam túlzottan jól, és ez kihatott az egész napomra…

– Veszem észre.

– Le lehet mondani a mai edzést?

– Szórakozol? Még maradt három lehetőséged, ebből egyet eldobsz? Niki, ez egy megyei szintű verseny! Ráadásul a téli hidegben nem egyszerű íjászkodni…

– Túlélem. De ha elalszok a versenyen, meg sem tudom próbálni.

– Niki, több mint egy heted van kialudni magad.

– Imi, több mint egy hetem van felkészülni.

– Túl nagy az önbizalmad.

– Majd letörik, ha kell, de most hagyj aludni.

– Persze, de mit mondjak Nóra néninek? Itt liheg a nyakamban, és várja, hogy mi van veled, mert a legrosszabbra gondolt, és pánikrohama van.

– Hadd legyen – vontam meg a vállam, és már-már azon voltam, hogy csak úgy leteszem.

– Niki… jó, elintézem neked.

– Szuper, köszi. És most hagyjál aludni – tettem le, majd így egy kicsit visszagondolva igen bunkó lehetett a beszólásom, úgyhogy gyorsan írtam egy SMS-t :

Bocsi. Nagyon köszönöm a segítséget.

  1. Péntek

 

Reggel (furcsamód) jó kedvűen, kipihenten ébredtem. Ja. Csak aztán rájöttem, hogy hazaértem, és elaludtam. Vagyis semmilyen házi nincs készen. Jó, neeem baj, maradjunk optimisták. Azért egy órás az utam a suliba, hogy addig megcsináljam. Ééés, sikerült! Amilyen hátrányból indultam, baromi jól telt a napom. A házim kész volt, az anyagot tudtam (de erre még nem jöttem rá, hogyan) , Vikinek egész nap vittem a táskáját, és Jamessel is sikerült egy jót beszélgetnem.

Órák után sétáltam lefelé a lépcsőn, a büfében vettem egy forró csokit, betettem a fülest, és hazafelé indultam.

Hazaérve megtanultam (mielőtt Zsozsóék hazaértek), aztán csak az osztály Viber csoportját olvasgattam. Hidd el, néha olyan jókat lehet rajta szórakozni.

7.C :

Lionel  Csabesz:

He! Nézitek a meccset?

Award Dave :

ja.

Lionel Csabesz:

  És érted is? :p

Award Dave :

  Nem, mert írogatsz, és rezeg a telóm.

Lionel Csabesz:

Óóó! Én kérek elnézést! Attól nem érted, mert én írok. Elmagyarázzam, tesso, tuti megérted!

Award Dave :

Akadj már le!

Lionel Csabesz:

Nem is vagyok rajtad. Jól néznénk ki

Kafa Tomi:

    Csabika, ne trókoggyá!

Award Dave  :

Na igen!

Lionel Csabesz:

De nagy pofád lett hirtelen!

Hódító Norby :

Kuss má’ randin vok és folyton rezeg a telóm.

Lionel Csabesz:

Ilyenkor tesso? Mutass be neki! Szereti a focit? Tod, nem rég vót egy meccsem, és még nem öltöztem fel

Hódító Norby:

Te barom! Húzzál vissza meccset nézni!

Lionel Csabesz:

Há’ de most mé’ vagy ilyen?

Hódító Norby:

Mert amit te csinálsz, az a pofátlanság felső határát súrolja!!

Lionel Csabesz:

Ó. Pedig úúúúgy megnéztem volna a barátnődet…

Award Dave :

Hm. Asszem én is…

Oltáry Kitty:

Na be lehet fogni!

Lionel Csabesz:

Mér’?

Hódító Norby:

Mert…

Oltáry Kitty:

Mert én vagyok randin Norbyval, te hülye!

Award Dave  :

Ó, hogy az a….

Kafa Tomi:

Úúúúú….

Kirrrály Bálint :

Az igen! Nike, te? Mit szólsz? – aha. Szóval tényleg szokás a másikat figyelni. Hm.

  Nike   :

     Olvaslak titeket, és igen jól szórakozom

 

James 🙂 csatlakozott a csoporthoz

 

Award Dave 🙂

Ne má’! Ez lenyúlta az emojimat!

Kirrrály Bálint :

Ez van, haver. Neki joga van hozzá. Még a neve is az.

Kinyírlak Vera

 

Melyik állat vette be a csoportba!?

Wick :

Én voltam

Lionel Csabesz:

Ne má’ Wick! Ezt most mér’ kapjuk?

Wick     :

Mert az osztálytársunk!

Nike :

    Mond valamit…

Kirrály Bálint :

De nekem semmi kedvem angolul trécselni

Nike :

    Ugye tudjátok, hogy ért magyarul?

Kafa Tomi:

Ja. De az még nem tudás. Beszélni is tudni kell.

Nagy Zoli:

Na, a nagy bölcs megszólalt….

Kafa Tomi:

Mondja ezt a kocka…

Nagy Zoli:

Én legalább be tudok programozni egy gépet!J

Urál Zsuzsi:

Na! Bunyó van!

Kafa Tomi:

Csend!

Nagy Zoli:

Pofa be, roló le bogaram!!!

Urál Zsuzsi:

🙁

Hódító Norby:

Ez van. Menjél pletykablogozni.

Urál Zsuzsi:

Szemetek vagytok

Kafa Tomi:

     Na! Nem lesz bunyó, senki nem küld el senkit, nem Vera, senki nem üt le senkit, és James a csopiban marad, amíg ennek nem lesz hátránya.

Nike :

    Erről van szó! Ezért vagy te a frontember.

Kafa Tomi:

Köszönöm

Kinyírlak Vera :

Na, idefigyeljetek, mielőtt elolvadtok, tubicák! Nekem nem mondjátok meg, mit csinálhatok! Értve vagyok??!!

Lionel Csabesz:

Nem.

Award Dave :

Nem.

Nagy Zoli:

Kéne?

 Kinyírlak Vera

Mi az,  hogy kéne? AZ ELSŐ DOLGOM AZ LESZ, HOGY MEGCIBÁLLAK TITEKET HÉTFŐN!!!!

Award Dave :

Jaj. 😀

Kinyírlak Vera

Kinyírlak!!!!

 

Kirrrály Bálint eltávolította a csoportból őt: Kinyírlak Vera

 

Lionel Csabesz:

Szép vót tesso!

Award Dave :

Like.

Kirrrály Bálint :

Ideje volt már, na.

Kafa Tomi:

Ezért sokszorosan ki fogunk kapni

Nagy Zoli:

Félsz, Tomka?

Kafa Tomi:

Nem. Csak átlátom a helyzetet.

  • Nike :

Ajj, ne fossatok már, elintézem! Nem fognak senkit megnyúzni.

Nagy Zoli:

Szeretünk Niki!

Award Dave  :

Hajjaj

Nagy Zoli:

Miért, nem így van?

Lionel Csabesz:

De

Kirrrály Bálint :

De 🙂

Hódító Norby:

De!

Wick:

Nem fair. 🙁

  • Nike :

 De fair, mert én meg téged szeretlek. Megfelel?

Wick:

Meg. J De ti nem mentek még aludni?

Lionel Csabesz:

Minek? Péntek van, he!

Wick:

Ahha. Akkor én mentem. Jó éjt!

 

  • Nike :

Jó éjszakát mindenkinek, én is megyek aludni!

Lionel Csabesz:

Jó 8.

Kafa Tomi:

Jó éjt.

 

És ezzel kiléptem a Viberből , letettem a telefont azzal a szándékkal, hogy nem veszem elő többet. De jó! Péntek… ez is eljött. December 10. Még van nyolc napom a versenyig. és hét a téli szünetig. J És a jövő hét remélem nyugisabb lesz, mint ez… bombariadó!  Pedig igazán tudhattam volna, hogy az én osztályomban nincs olyan, hogy nyugi. Pech. J Már aludtam volna, amikor (hogyhogy nem) rezegni kezdett a telefonom. Hm. Fél zitenegy. Csak nem megint Bálint éjszakai terrorja? Félve oldottam fel a telefont, majd láttam, hogy van egy Massegeres üzenetem. Nem az ismerőseim közül volt, az apró profilból pedig nem sok minden látszott. Mégis, amint elolvastam az üzenetet, tudtam, hogy ki írt rám.

Hello, Miss!

Hi, James. Why are you don’t sleep?

Because I can’t.

Why? What’s The problem?

You know… your Viber class.

What?! Did you read it?!

Yes, of corse. They don’t like me, right?

No, no no, it’s not true, just…

They don’t like me, couse I don’t speak hungarian.

Well… yes, you’re right. But don’t worry, it was the first week…

I know. Thanks, Miss. Bye!

What? James! What’s happening in there! Hey!

Oh, Sorry. I’m just… go to learn.

Learn?

Yes. In hungarian…

🙂

Bye!

Bye!

 

Mosolyogva tettem le a telefont, és szerintem úgy is aludtam el.

  1. 6. Szombat

 

Reggel kilenckor keltem (szombaton nincs suli, én meg jó diákhoz illően kihasználom), anyuék persze már pörögtek ezerrel, én meg komótosan készítettem magamnak egy epres-vajas kenyeret. Szeretem az ilyen reggeleket. Kaja után felöltöztem, beágyaltam, a szokásos. Egyszer csak anya nyitott be hozzám:

– Niki, Viki szólt, hogy tíz percen belül itt van!

– Oké, köszi! – biccentettem. Nem aggódok, hogy a szobám még szalad, én sem úgy készültem, hogy vendégem lesz. Vikit ez nem igen hatja meg. És ez fordítva is igaz. Betudjuk annak, hogy a másik igazi énjét ismerjük meg. J Imádom, amikor Wickkel együtt vagyunk. Becsukom az ajtót, (ami elég jól szigeteli a hangot) és jó hangosan hallgatjuk a kedvenc számainkat. Van, amikor együtt éneklünk a hangfalakkal, de előfordul, hogy a dalok karaoke változatával próbálkozunk.  Nos, van, hogy csak elkönyveljük magunknak, hogy egy adott dal nem éppen a mi hangszálainkra van tervezve. Ha én megyek át, akkor viszem a gitáromat is, mert akkor egy zenekar vagyunk. Ő dobol (mivel otthon is kell, hogy gyakoroljon) és akkor mindent bele hangulat van. Nálam otthon a hangfalak vannak, egy mikrofon. És persze a gitárom. Mindenfélével foglalkozunk, de kétségtelenül a zenélés teszi az eltöltött idő 70 % – át.

– Niiikeee! – ordította Viki.

– Hali! – nyitottam ki a kaput, mire bebicegett, és meg sem várta, hogy becsukjam a kaput, máris a nyakamba ugrott. Persze a mankók valahol a földön landoltak.

– Na, mi történt az elmúlt 18 órában? – kérdeztem utalva, hogy amúgy szinte minden nap látjuk egymást.

– Ó, nem is gondolnád! Tegnap James rám írt, hogy magyar szavak kiejtését írjam le. Csak tudnám, honnan tudja a számom. – vonta meg a vállát.

– Talán onnan, – kezdtem – hogy ő sem hülye, és simán kiszemezgette az osztálycsoportból a telefonszámokat. Nekem is onnan van egy csomó – magyaráztam.

– Lányok, gyertek be, megfagytok! – szólt ránk anyu – És csukjátok be a kaput! – amíg Viki a szélfogóban levette a kabátját, csizmáját, kesztyűjét, sálját, addig én előrementem a szobámba, és bekapcsoltam a számítógépemet. Mire Wick beért, a gép már be is butolt, úgyhogy csak megnyitottam a zenemappát, és egy egyszerű kérdéssel fordultam Vikihez:

– Melyik számmal kezdjük?

– Hm. Valami ne túl gyorsat bemelegítésképp.

Felix Jaehn – Ain’t nobody?

– Tökéletes. – és elindítottam a dalt. Általában olyan dalokat éneklünk, amit nők adnak elő, de azért néha megpróbálkozunk mással is. Kisebb, nagyobb sikerrel. Bedugtam a mikrofont, és együtt énekeltük a szöveget.

– Ain’t nobody, loves me better. Makes be happy – énekeltük. Mikor véget ért a szám, én már beállítottam a következő számot: Becky G – Singing in the shower. Mivel Wickkel ilyenkor együtt vagyunk a szobámban, így néha koreográfiát is dolgozunk ki az adott számra. Szerintem egész jók, bár nem biztos, bárkinek is szívesen előadnám. J Rengeteg, rengeteg számot énekeltünk át, ami eléggé lecsapta az energiaszintünket. Kimentünk az ebédlőbe, ahol anya egy-egy pohár szörppel várt minket. Mintha tudná, hogy kb. hány zeneszám az, amennyit végig bírunk bulizni. Lihegve ültünk az asztalhoz, és Viki pillanatok alatt eltüntette a poharából az italt, míg én kiélveztem a szörp ízét.

– Nike! Gyere már! – intett Wick, a szobám felé.

– Jó, persze, csak….

– Igyekezz már!

– Mi van? Üldöznek, vagy mi? – álltam fel, és a mosogatóba tettem a poharam. Persze üresen.J – Na – értem be a szobába – Mi az? Valami új koreográfia? Egy új, és pörgős szám? Egy szuper karaoke verzió? – lelkesedtem.

– Segítesz, vagy sem? – nézett rám szúrósan, és el nem tudtam képzelni, mi baja van.

– Miben is? – kérdeztem zavartan.

– Hát tudod! Összejönni Jamessel! – vigyorgott. Ó, a fenébe már! Miért nem felejtette még el?

– … – nos, igen sokat mondó választ kapott tőlem. Úgy bámultam rá, mintha azt mondta volna, költözzek ki a szobámból, határozatlan ideig.

– De miért NEM?! – kiáltotta, és az arcán egyszerre váltakozott a düh, a csalódottság, és a tehetetlenség.

– Mert egyrészt nem vagyok járatos a témában…

– Dehogynem! Még tapasztalatod is van!

– … Abból egyszer is elég volt, és nem örülnék, ha azt az utat járnád be, amit én…

– Most miért ne? Egymásba szerettetek, összejöttetek, és…

– Öt napon belül szakítottunk. – szögeztem le, mielőtt még tovább szépíti a dolgokat. – És az nem is igazán mondható járásnak. Annyi változás történt, megfogtuk egymás kezét, és ennyi! Romantika nuku! Öt napba nem is sok fér bele…

– Jó, de akkor is! Jó tesóként segítened kell!

– Tudod, hogy nem támogatom az egészet…

– Miért is nem?

– Házi nyúlra nem lövünk, ezt igazán megtanulhattad volna akár az én példámról.

– De a szívnek nem lehet parancsolni, Niki. James olyan…

– Na, jó, váltsunk témát, mielőtt frankón összeveszünk. – tartottam fel a kezem védekezőn. Kezdem érteni a felnőtteket. Tényleg nem egyszerű egy szerelmes kamaszon kiigazodni. Főleg, ha az a legjobb barátod. L Próbáltam másfelé terelni a témát, de PERSZE, hogy mindig Jamesnél kötöttünk ki. Egy idő után meguntam, és bár nem szép dolog, legszívesebben hazaküldtem volna Wicket. Miért nem lehet megérteni, hogy engem hagyjon a szerelem témával!? Valószínűleg vette a lapot, (biztos valamilyen csoda folytán történt, vagy csak látta, hogy olyan képet vágok, mint amilyet matek előtt szoktam. Vagyis nem túl szépet) és elköszönt anyutól, Zsozsótól, és elindult haza. Kikísértem a kapuig, bár legszívesebben már két kézzel tettem volna ki a kerítésen túlra.

– Te Wick…. ugye nincs harag? – kérdeztem félénken, mert hát a gesztusaiból nem volt egyértelműen levehető, most mi van.

– De van! – közölte, majd rám csapta a kaput. Én meg ott maradtam, totál megsemmisülve, hogy nem igaz, hogy nem bírom csak legalább fapofával meghallgatni a legjobb barátom (majdnem a tesóm!) szerelmi regényét, és ő miért nem érti, hogy én el akarok zárkózni a téma elől. Néma csendben mentem a szobámba, feltettem a fejest, és jó hangosan hallgattam a Green Day – Boulevald of broken dreams – t. Nem igazán tudtam rendezni, hogy akkor most kinek kéne bocsánatot kérni, és kitől. Mert hát… mindketten igen tapintatlanok voltunk a másikkal szemben. Jobb híján (hogy ne tépjem magam fölöslegesen) felhívtam Imit.

– Halló, Szabados Imre.

– Szia, Niki vagyok.

– Baj van?

– Honnan tudod? – húztam mosolyra a szám, mert a hangomból semmi ilyesmit nem szűrhetett le.

– Mindenkinek úgy köszönsz, hogy „Hali!” . Ha ez nem így van, akkor gáz van.

– Túl jól ismersz – ingattam a fejem.

– Ez van. Átjössz, hogy megbeszéljük?

– Örömmel. De egy picit csajos a téma, és Wick is benne van, meg az új osztálytársunk.

– Azt hiszem, értem.

– Öt perc és ott vagyok, oké?

– Nekem oké, kérdés, hogy te hogy leszel, mire ideérsz…

– Anya! Tudod, hogy nagyon szeretlek? – vigyorogtam, amikor megtaláltam anyát a konyhában, mosogatás közben.

– Na, mondd, mit szeretnél, ne kímélj. – nézett rám amolyan „ezt nem veszem be” hangsúllyal.

– Nos, tudom, hogy ma az egész délelőttöt Vikivel töltöttem de…. Átmehetek Imihez? – hadartam el a mondat végét.

– Persze.

– Igazán? Ó, én tényleg nagyon szeretlek! – pusziltam meg.

– De akkor holnap nem mégy sehova, hanem itthon segítesz a házi munkában – vigyorodott el, én meg elgondolkodtam, hogy most már mégsem szeretem annyira.

– Izé… hát, nekem most szükségem van egy kiadós beszélgetésre Imivel, szóval…. jó, nyertél, holnap csak neked segítek! Jó így? – húztam el a számat.

– Tökéletes. – biccentett anya – Úgyis nagytakarítás lesz. – mosolygott, én meg lefagytam. Nagytakarítás?! NAGY? Az tudod, nálunk mit jelent?? Mindent, az égvilágon MINDENT felforgatunk, letörlünk, felmosunk, kiporszívózzuk, helyre teszünk! Az egész házat! Én a szobámmal elvagyok egész nap! És ami a legrosszabb: Anya belépési engedélyt kap, hogy belépjen a szobámba!! Ez egy katasztrófa!!!

– Oké… én most… megyek – mutattam az ajtó felé, miközben azon voltam, hogy ne rohanjak ki a világból egy „MIÉÉÉÉRT??” kiáltással. Egy kicsit sem lett volna drámai.

A házból kilépve egy hatalmasat sóhajtottam, és ismét megállapítottam, hogy semmi sincs ingyen. Pech. Séta közben össze-vissza kalandoztak a gondolataim, és kis híján túl mentem, csak hát… Imi rám szólt, hogy ugyan kihez megyek. Ott állt a kapuban, és várta, hogy megérkezzek. Hát nem nekem van a legjobb barátom?

– Na, szóval – huppant le Imi a gurulós székére, miután elregéltem neki a délelőtt eseményeit – Ha jól értem, most jött ez a James, és Viki totál belezúgott, igaz?

– Aha. – biccentettem.

– És arra kért, hogy segíts neki összejönni ezzel a sráccal.

– Ühüm.

– De te nem igazán támogatod a projektet, és burkoltam közölted vele, hogy nem akarsz neki segíteni.

– Ja.

– Erre Wick totál berágott, és neked meg lelkiismeret furdalásod van?

– Pontosan.

– Nincs miért cincálni magad. – közölte végül.

– Mi?

– Viki tökre elvesztette az eszét e miatt a mosoly csávó miatt, majd megjön az esze.

– De én hogyan győzzem meg, hogy esetleg józanul tudjon gondolkodni?

– Hagyd, hogy koppanjon egy nagyot, az majd észhez téríti.

– De én nem akarom megvárni, míg teljesen összetörik, azért vagyok a barátja, hogy ezt megakadályozzam!

– Nem. – állt fel Imi, majd mélyen a szemembe nézett – Azért vagy a barátja, hogy figyelmeztesd, és az elsők között legyél, ha fel kell segíteni. Nem azért, hogy te irányítsd az életét. Én is azért vagyok a barátod, hogy ha túlstrapálod magad, és minden erődet elhasználod, hogy Vikit megvédd, akkor én leszek az első, aki erőt ad majd a talpra álláshoz. – mondta, mindezt a szemembe. És rá kellett jönnöm, hogy igaza van.

– Hát hogyne. Csak hát ezt a lelkiismeretemmel is meg kell beszélni. – motyogtam.

– A lehetőség adott – tárta szét a karját – De próbáld meg úgy felfogni, hogy Viki egy tanulmányi kiránduláson van. Te is átestél rajta, nem?

– De – biccentettem – Kemény hat napomba került. – töprengtem.

– Szerintem volt az több is. – mosolyodott el, és megfogta a vállam – Azt meg én hallgattam – mondta, majd mindkettőkből kitört a nevetés. Bizony, nekem is volt olyan áradozós korszakom, amikor is csak egy emberről tudtam beszélni, és Imit és Wicket felváltva kergettem az őrületbe. J Mondom ezt a kemény 14 évemmel. Nem semmi. Ezek után oldottabb volt a hangulat, sztorizgattunk, nevettünk. Fú, órákat dumáltunk át, mégis csak perceknek tűntek.

Arra lettem figyelmes, hogy csörög a mobilom.

– Halló…. – kezdtem, de távolabb kellett tartsam a készüléket, olyan hangosan szóltak a vonal másik végén:

– Kislányom, mégis mit képzelsz magadról? Jó, hogy Imiéknél vagy, de így, fél tíz tájékán, nem ártana lassan hazajönnöd, nem? – ordított az anyám a telefonból. Hm. Nem szeretném azt élőben hallani. Gőzöm sincs, mekkora decibellel üvöltött, de arra lettünk figyelmesek, hogy Imi anyukája lihegve ront be a szobába:

– Gyerekek, mi baj van? Ki kiabált? – kérdezte, de meg látta a választ. Vagyis, az üvöltő mobilomat.

– Hm? Ááá! Csak anyukám hív haza – mosolyogtam, cseppet sem figyelve arra, hogy anya valószínűleg még mindig a magáét mondja. Nos, egy pillanat alatt elhallgatott, amikor Imi anyukája elordította magát:

– Rita, fejezd már be! A konyhából hallom a hisztidet!

– izé… Azt hiszem… – nyújtottam a telefonom Móni néni felé, aki gondolkodás nélkül kikapta a kezemből, és ordítani kezdett a vonal másik végén lévő anyukával. Ja, amúgy jó barátok. Csak jól titkolják…

Hazaérve anya nem szólt semmit (gondolom Móni néni kiosztotta), csak egy szúrós pillantást kaptam a hátamba. Persze ilyenkor belém költözik a kis angyal, és hang nélkül lefürödtem, megágyaltam, fogat mostam, és lefeküdtem aludni. Egy szava nem lehet rám.

  1. Vasárnap

 

Reggel arra keltem, hogy valaki bele pofátlankodik az álmomba, vagyis elhúzta a sötétítőt. Tök világos lett a szobámban, és (mivel én inkább sötétben szeretek lenni) el nem tudtam képzelni, mit vétettem, hogy így kell ébreszteni.

– Ki az, és mit akar? – morogtam, miközben felültem az ágyon. Ez elég ijesztő látvány, a hajam kb. a szénakazal alteregója lehetne.

– Ablakot pucolok – jött a válasz, belém meg úgy hasított a felismerés, hogy visszadőltem az ágyba.

– Király – mutattam fel a hüvelykujjam.

– Na, Miss Földönkívüli, pattanj ki, mert ma nagytakarítás lesz – hallottam apa hangját, és hirtelen nem tudtam, hogy azért kergessem meg, mert ilyen frappáns becenevet adott nekem, vagy azért, mert tudja, hogy nem akartam szembesülni a ténnyel, miszerint ma csak és kizárólag segítek takarítani. Hm. Komoly dilemma. Most gondolom azt várod, hogy leírjam a mai szenvedéseimet, hogy te a lapok fölött jót röhöghess rajtam. Bocs, megspórolom neked. Mert tök fölösleges leírni egy nap eseményeit, ha az csak a takarításról szól. Jó, nem mondom, volt egy-két olyan eset, ami egy kissé emlékezetesre sikerült, (például nem mindennap köt ki a fejeden a felmosó, csak azért, mert amikor ki akartad rakni száradni, leesett a felmosó feje, és a fejeden kötött ki) ennek ellenére fogd fel úgy a napomat, hogy eltelt. És Milyen lassan! De ennek is vége lett egyszer.

 

 

 

  1. Hétfő

 

Verát ismerve tényleg képes lett volna a pénteki beszélgetés után megcincálni a fiúkat, így igyekeztem hamar beérni, hátha megakadályozhatom az előre eltervezett bűncselekményt.  Ennek ellenére amikor beléptem a terembe azon érdekes látvány fogadott, hogy Vera a fülénél fogva tartja Tomit meg Zolit. Kissé viccesnek hatott a jelenet, de mivel megígértem a fiúknak, hogy nem lesz bajuk, próbáltam komolyan kezelni a helyzetet:

-Vera! Tedd le a fiúkat!

– Megmondtam, hogy megtépem őket! – vicsorgott – Soha ne merészeljetek kirakni a csoportból, felfogtátok?!

– Te Vera – tettem keresztbe a karom – Visszalépni próbáltál már? – kérdeztem mosolyogva, mire Vera olyan bamba pofát vágott, amilyennel még nem láttam. Hát, na. Nem az eszéről híres.

– Hááát….izé…. még nem…. – motyogta.

– Na, akkor – léptem elé, és megragadtam Tomi meg Zoli karját – jó próbálkozást, de szerintem addig nincs szükséged a srácokra – mondtam, és elhúztam a fiúkat Vera közeléből. Bár úgy tűnt semmit nem hallott, mert már a telefonját bűvölte, hogyan tud visszajönni. Szerintem sehogy, mivel nem ő az admin, de mivel engem még soha nem raktak ki sehonnan, gőzöm sincs, hogy megy ez. Tomi és Zoli felé fordultam, akik a fülüket fogva hálásan néztek rám.  Elmosolyodtam, és leültem a helyemre. Általában az első öt érkezők közt vagyok, szóval még jóval becsengő előtt beérek. Kipakoltam az angol felszerelést, és elővettem a Hullócsillagot. Igen, AZT a Hullócsillagot. Ahogy egyre jobban belemélyedtem a könyvbe, úgy szállingóztak be a többiek is, és azt hiszem Verát kérdezték, mi lesz a bunyóval, mások meg azt sem tudták, miről van szó. Hát, na. Aki offline van, az lemarad. J Alma Anikó nénivel egyszerre jött be, de szerencsére az angoltanárunk tök jó fej, amíg nem utána jössz be, addig nincs baj. De talán még akkor se. J Én szinte egész óra alatt a levegőben tartottam a kezem, (imádok angolozni) csakhogy most konkurenciám is volt. James. És neki nem kis előnye volt! Ennek ellenére óra végére kifejezetten elégedett voltam magammal. Csak hát, Anikó néni megjegyezte, hogy örülne, ha máskor nem csak James meg én beszélnénk órán. Persze a többi lapított, egyedül talán Ildi mert egyenesen ülni, élvégre kitűnő tanuló, minimum, hogy érti a nyelvet. Míg a többi meg se tud mukkanni angolul. Ezek után töri jött amire…. történetesen nem készültem, a hülye takarítás miatt! Szóval kivettem a feleletmentest. Igazából szünet végére egy halom ellenőrző volt Bertes asztalán.

– Aki kivette a feleletmentest, az felel, a többi olvassa az új anyagot! – jött be Bertes, mire Ildi feltette a kezét.

– Vendég!

– Nos, a feleletmentes azért van, hogy a diákoknak ne kelljen rossz jegyet szerezni, ha ne talán tán nem készültek. Minden félévben egy ilyen alakalom van. Ilyenkor a tanár nem feleltetheti a diákot, csak aláírja az ellenőrző hátuljában a feleletmentes cetlit. – mondta, mire mind tátott szájjal néztünk rá. Ki miért.

– Khm. Értem – jött zavarba Bertes (ami ritka dolog!) – Akkor ki nem vette ki? – kérdezte, és csak Lala, Ildi, Bius, Zsolti, és… James keze volt fent. James?! Meghülyült ez a gyerek? Hogy a fenébe akar felelni a MAGYAR történelemből, ANGOLUL??!!

– Az új kölyök – bökött Bertes Mr. Mosoly felé, én pedig nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Hamarosan megtudtam. James lazán felállt, odasétált a tanári asztalhoz, letette az ellenőrzőjét, majd a térképhez fordult, és vadul magyarázni kezdett. Te! Én még sosem láttam Bertest ennyire kiesni a szerepéből! Oltári volt az arca és ahogy hátra fordultam, azt vettem észre, hogy Bálint a harmadik padból kameráz. Meg tudom érteni. És van egy olyan sejtésem, hogy ez a Facebookon fog landolni. J

– Fiam, magyarul! Egy mukkot sem értek! – sápadt le Bertes, majd amint meglátta, hogy kuncogunk, felénk fordult:

– Ti! Ti csak olvassátok a következő anyagot! – mutogatott a tankönyvre remegő kézzel. Szerintem még senki nem hozta ki ennyire a sodrából!

– I’m sorry, but I can’t speak in hungarian. – mosolygott James. A többiek pislogtak, persze, hiszen bármit megadtak volna, ha értik a műsort. Hehe.

– Te, Niki – hajolt oda hozzám Wick – Ezek mit trécselnek? – kérdezte, és azt hiszem abban a pillanatban én voltam a legboldogabb, hogy egyáltalán hozzám szólt.

– Azt mondta James, hogy sajnálja, de nem tud megszólalni magyarul.

– És Bertes ezt sem érti – mosolyodott el, és kezdtem azt hinni, hogy már nem is haragszik rám.

– Persze, hogy nem. Ő csak a törit tudja – suttogtam, de közben folyamatosan zajlott a James vs Bertes csata. Élvezetes volt. Bertes hol vörösebb, hol sápadtabb lett, James pedig egyre magabiztosabban vigyorgott. Persze, persze, hogy értette, mit hadonászik neki a töri tanár! Addig húzta az órát, míg ránk csengettek, mi meg kíváncsian pislogtunk a tanárnőre, hogy most mi lesz.

– Tudod mit, Fiam? – kérdezte Bertes vérvörös fejjel – Ötös – legyintett, nekünk meg leesett az állunk. Nem fair!

– Thank you – mondta James, majd elvette az ellenőrzőjét, kinyitotta a törinél, és büszkén nyújtotta a tanár felé. És szegény töri tanár mit tehetett? Elvette az ellenőrzőt, és beírta a jegyet, majd intett, hogy péntekig nem akar minket látni. Mi pedig vigyorogva sétáltunk ki a teremből. Neeem, nem adjuk meg azt az örömöt Bertesnek, hogy behúzott nyakkal megyünk ki. Az nem is lenne diákra valló viselkedés. J Az énekterembe érve csak úgy záporoztak Jamesre a „szép volt tesso!”  meg a „Jól beégetted haver!” és egyéb gratulációk. Persze az ünnepelt sugárzott a büszkeségtől, és látszott a társaságon, most nagy lépést tett, hogy beilleszkedjen. A szünet vége után jött a pokol. Illetve csak a többieknek, akik még egy plusz hét ellenére sem próbálták meg bemagolni a dalokat. Szóval Kavics ontotta magából a „Kisfiam, itt énekelni kell, nem hörögni” meg a „kislányom, halljam is a hangodat!” és a „Nem te vagy a hamvas szűz leányka az oltárnál, nyisd ki a szád!” plusz a „még a holló is szebben énekel!” beszólásokat. Egyedül Bius, Wick meg én kaptunk ötöst. A többiek, nos… majd kijavítják… Fizikán mentünk tovább az anyaggal, Zsolti keze végig a levegőben volt, a többieké pedig végig a pad alatt. Khm. Tizenkilencből egy. Az is valami. Tehát egy kínos negyvenöt perc után rajz jött. Persze, most azt hiszed, milyen jó, hogy csak előveszünk egy lapot, és ráfirkantunk valamit! Hát itt nem! Itt keményen magolod a művészettörténetet! De nézhetsz egy csomó ismeretterjesztő filmet…  Szóóóóval, miután felfedeztük ki tervezte az Eiffel- Tornyot (mintha nem lenne amúgy is egyértelmű) plusz megismerkedtünk Picasso festményeivel (hogy merészelte magát festőnek nevezni! Ilyet én is tudok! Pedig az ecset nem az én kezembe való…) , szinte őrültekként rontottunk ki a teremből, és a tesi öltöző felé vettük az irányt. Wickkel mindig hamar átöltözünk, és beszélgetünk, míg a többi lányra inkább az „és beszélgetünk” jellemző, ergo nem ritka a farmernadrágban tesiző csajszi a csapatunkban. A sulinknak két tornaterme van, egy nagy meg egy kicsi. Mivel az alsósok szoktak a nagyban lenni, így kizárásos alapon nekünk marad a kicsi. Te! Én nem tudom, mire tervezték azt a termet, de hogy nem tesire, az biztos! Olyan csúszós lakkal van lenyalva a padló, hogy korizni lehet rajta! Én nem tudom, hogy nem csúsznak el a többiek azon a valamin! Lehet, hogy azért, mert már csak nekem van hagyományos, régi tornacipőm… Bakancs beterelt minket a tornaterembe (Bakancs a tesi tanár, azért ez a neve, mert a testéhez képest hattalmas lába van J), mi pedig ismét szembesültünk a ténnyel, hogy már megint (vagy még mindig) nincs fűtés a tesi teremben. L Mivel minden lány elkezdett vacogni, Bakancsnak se kellett több, hogy felvidítsa a csapatot.

– Na, hogy ne fázzon a társaság, tíz kör a teremben!  – mondta mosolyogva, mi meg még jobban lefagytunk. Az alap szokott öt kör lenni. Na, de hogy tíz? Hát, azért na.

– Hajrá, hajrá! Indíts! – nógatott minket Bakancs, mi meg jobb híján el kezdtünk kocogni – Futás, van, mert sose melegszetek át! – kiabálta. Mivel a fiúk futottak előttünk, ők magas fokozatra kapcsoltak, szóval a lányok meg loholtak utánuk. Egyedül azt hiszem Márknak volt nehéz a tornasorban maradni. Hm. Lehet mostanában kímélnie kéne a büfét. Én csak számoltam magamban a köröket, hogy még kilenc, még nyolc, még hét, még hat… és ebben a pillanatban megcsúsztam, hátra vágódtam, nekigurultam a szekrénynek, és csak azt éreztem, hogy iszonyúan lüktet a tarkóm. Szóval a végkifejlet: a két lábam az ég felé, a szekrénynek támasztva, deréktól felfelé a földön fekszem, egyik kezem a hátam alá csúszott, a másik mellettem volt, azt hiszem, azzal próbáltam fékezni. És mindent fejjel lefelé láttam. Meg annyit, hogy a többiek elszörnyülködtek a csodálatos akciómon, majd Wick (aki hősiesen felpattant a padról – már amennyire törött lábbal fel lehet ugrani egy padról), James, és Bálint elindulnak felém futólépésben.

– Oh, Miss, are you OK?

– Egyben vagy, Nike?

– Jézusom, Niki, nem ütötted meg magad? – hallottam a kérdéseket, majd megragadtam a két fiú karját, akik felrántottak a földről. Eleinte egy picit megszédültem, de sikerült talpon maradni.

– Persze, persze, összeszedem magam – fogtam a fejem – köszönöm szépen – néztem rájuk hálásan.

– Nos, ahogy elnézem, Deresnek nincs komolyabb baja, szóval álljatok vissza a sorba, és futás tovább! – mondta Bakancs, mire mindenki rezzenéstelen arccal meredt rá.

– Még Niki is? – kérdezte Ildi.

– Persze! Amíg nem megy ki alóla a láb, addig tesizhet!

– Ezt maga sem gondolhatja komolyan! – kiáltott rá Wick, olyan hangsúllyal, amit egy diák nem engedhet meg magának egy tanárral szemben – Bekísérem Nikit az orvosiba!

– Ne merészelje megtenni, Manga! Hiszen nincs is baja!

– Dehogynem. – szólt Vera unottan, majd odasétált hozzám, és akkorát sózott a tarkómra, hogy ismét a földön kötöttem ki.

– Jól vagy te összerakva?! – sziszegtem, miközben a kezemmel folyamatosan a tarkómat védtem, és azon filóztam, egy ilyen ütés után képes leszek- e felállni.

– Ne már, Vera! Összetöröd! – kiáltott rá Kati.

– Úúúú, ez mekkora sztori! – hallottam Zsuzsi hangját.

– Gyere Nike, irány az orvosi – állt mellém Bálint, és nagy nehezen felkapart a földről. Viki a másik oldalamra állt, és onnan figyelte a tanár urat, tesz- e valamilyen határozottabb lépést, de nem. Bakancs úgy le volt taglózva, hogy szerintem csengőig úgy maradt.

– Francba már, szétmegy a fejem! – panaszkodtam, a folyosón lépdelve.

– Szerintem holnap te nem jössz suliba. – jegyezte meg Bálint.

– Kösz. Nem lesántultam, csak beütöttem egy kicsit a fejem. – néztem rá szúrós pillantással.

– Ja. De ha egy kicsit beütöd a tökfejed, attól annak még nem kéne szétmenni. – mondta Wick is.

– Na, jó. Most velem vagytok, vagy ellenem? – kérdeztem, mert kezdtem unni, hogy mindkettő szülőt játszik. Hm. Jobban belegondolva nem is néznének ki rosszul együtt…

– Megjöttünk. – szólalt meg Bálint, aki azóta sem engedett el, hogy felszedett a padlóról. Gondolom nem igazán tudta felmérni, mennyi ideig maradnék talpon. Viki kinyitotta az ajtót, majd belépve a fehér szobába, az orvos, és védőnő is furcsán méregetett minket. Nem csodálom. Az ajtón belépve két lányt láttak, az egyik falfehér volt,mankóval topogott és látszólag irtó ideges volt, a másik egy srác mellett állt, az egyik keze a fiú vállán volt, és nem lehetett látni, mikor esik össze. Bálint? Ő tök nyugodtan tartott, egyedül akkor volt riadt a hangja, amikor először segített fel. Azóta szinte rendíthetetlen, úgy viselkedett, mintha nem is engem, hanem mondjuk csak egy zsák krumplit tartana.

– Kivel történt a baleset? – kérdezte a védőnő.

– Maga tényleg ennyire… – kezdte Wick, mire (amennyire tudtam) belerúgtam a bokájába, hogy ma már így is eleget veszekedett értem – Vele – mutatott felém, mire oda sétáltam a kis fehér kanapéhoz, és leültem.

– Értem pontosan mi történt? – kérdezte a doki.

– Megcsúszott a kistornateremben, és beütötte a fejét. – szólt Bálint, mikor látta, hogy Viki nyitja a száját. Ezzel a verzióval viszont mindannyian egyet értettünk.

– Fejed fáj?

– Eléggé. Azon kívül minden rendben van.

– Hány ujjamat mutatom? – tette fel a kezét a doki, de a hangsúlyából a hülye is kitalálhatta, hogy békejelet mutat.

– Kettő – mondtam unottan.

– Szuper! – ujjongott – Ééés most?

– Négy.

– Remek! Színfoltokat látsz? – hajolt a képembe, mire automatikusan hátrébb húztam a fejem. Ez egy őrült doki!

– Mi? Nem!

– Fekete – fehéren látsz? – húzta fel a szemöldökét.

– Nem!

– Tökéletes! Ez fáj? – hajtotta előre a fejemet, és elkezdte kopogtatni a tarkómat.

– Igen, nagyon, úgyhogy engedje el, vagy leütöm! – kiáltottam, mert tényleg eléggé fájt.

– Öööö.

– Izé, elnézést, csak tudja – vettem elő az ártatlan vigyort – a fájdalom nagy úr.

– Persze – biccentett – Holnap, holnapután maradjon otthon, pihenjen, és tegyenek vizes borogatást a tarkójára – mondta a védőnőnek, aki szorgosan gépelt. Hm. Úgy tűnik titkárnő is. Majd a doki felém fordult – Van még órád?

– Nincs.

– Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét – Akkor irány haza! – mutatott az ajtó felé – De! Semmiképp sem egyedül! Hívd fel a szüleidet, hogy vigyenek haza!

– Dolgoznak, és nincs kocsink – mondtam higgadtan, mert már megszoktam, hogy mindenki számára természetes, hogy autóval furikáznak.

– Ó. Akkor hívj valakit, akinek van – tessékelt ki minket az ajtón.

– Ennek sincs diplomája. – morogta Viki, és tényleg nagyon mérgesnek tűnt – Hazakísérlek.

– Mi? Eszedbe ne jusson! Neked ma még dobolni kell! Szó sem lehet róla! – ráztam meg a fejem (amit mellesleg nem kellett volna, mert megint megszédültem) – Majd… majd hazamegyek Imivel! – jutott hirtelen eszembe.

– Jobb nincs? – vonta fel a szemöldökét Bálint.

– Most miért, mi bajod van Imivel? – kérdeztem.

– Nem bízom benne.

– Pedig az osztálytársad volt. Wick? – fordultam felé.

– Tőlem mehetsz vele. Nem hiszem, hogy bármi baj lenne. – vonta meg a vállát.

– Oké – mosolyogtam, és benyomtam a hívást – Hali, Niki vagyok, végeztél már a suliban? Aha, csak mert történt egy kis baleset. Nem, nem, semmi komoly, csak beütöttem a fejem, és folyamatosan szédülök.

– Az neked nem komoly??!! – üvöltötte Imi olyan hangosan, hogy szerintem a többiek is tisztán hallották.

– Jajj, csak egy kicsit pihennem kell, ennyi. Na, szóval, el tudsz jönni a suli elé? – kérdeztem félénken.

– Itt vagyok. – morogta.

– Huh? De… hogyan?

– Én haladok is telefonálás közben.

– Borzasztóan ellenszenves vagy.

– Csak riadt. Na, ki jössz még ma?

– Öhm. Izé, persze. – indultam meg (elég nehéz volt, Bálint alig akart elengedni, mivel látta, hogy egy kicsit instabil az  állapotom), és közben intettem egyet a többieknek, majd tátogtam egy „mindent köszönök” – öt, és kiléptem az ajtón. Imi szinte felugrott hat lépcsőfokot, odarohant hozzám, és szorosan átölelt.

– Megvagy? – kérdezte halkan.

– Meg. Amíg nem szorítod ki belőlem a szuszt. – nyöszörögtem. Erre kapcsolt, és elengedett.

– Haza mentél volna? – néztem rá, mert azért egy kis dühös ördögöt láttam a szemében.

– Igen. Te… ki tehet róla, hogy… erről. – simította meg a hajamat.

– A tornacipőm, és az az átkozottul csúszós padló. – mondtam, tök ártatlan pofával.

– Még mindig nem újították fel?

– Tippelj.

– Oké, értem. Mehetünk?

– Persze. csak segíts lemenni a lépcsőn. – mondtam, miközben megpróbáltam lemenni az első lépcsőfokra. Nem ment. Kicsit több lépcsőfok volt, mint amennyinek kellett volna. Imi három lépcsőfokkal lentebb volt, majd egyszer csak megragadta a derekamat, és úgy tett le a kapu elé, mintha mondjuk, egy pár csizma lennék. Picit (jó, nagyon) leblokkoltam, mert azért Imitől nem szoktam meg az ilyesmit. Mire feleszméltem, már ott volt mellettem, és szólt, hogy induljunk. Megragadta a kezem, áttette a vállára, és úgy mentünk ki a kocsiig. Az autóba beülve, konkrétan kétszer szólaltam meg, egyszer, amikor beszálltam, Imi anyukájának köszöntem egy „csókolom!”- ot, másodszor meg kiszállásnál, egy „mindent köszönök!” mondat hangzott el tőlem. Betántorogtam a házba, és levágtam magam az ágyra. Fú, te, hogy az milyen jól esett! Úgy éreztem, hogy most egy fél óráig én innen fel nem kelek. Nos, ebből speciel nem lett semmi, mert megszólalt a telefon. Ha egyedül vagy, akkor vagy megvárod, amíg elhallgat a telefon (ami elég idegtépő néha), vagy felkászálódsz… valahonnan, és elbotorkálsz a készülékig. Nos, és azt hiszem, a B verziót választottam. Pedig szívem szerint hagytam volna a fenébe az egészet. Téves hívás volt, szóval gyorsan lerendeztem az ügyet. Persze ezek után kihasználtam, hogy holnap nem megyek suliba, szóval lefürödtem, felkaptam a pizsamámat, és a hűtőre ragasztottam egy kis levelet:

Hali! Bocs, a kedves fogadtatásért, csak tudjátok, tesin kiment a bokám,

ezért legközelebb csak csütörtökön megyek suliba.

De a héten már nem tesizek. Jól vagyok!

Nike                                                                                                                                   

És ezzel becsuktam a szobám ajtaját, és lefeküdtem aludni.

 

 

 

 

  1. Kedd, szerda

 

Ááá, nincs is jobb, mint fél tizenegyig az ágyban heverészni! Már igazán kellett. És a tudat, hogy mindez suliidőben történik, még inkább feldobta a hangulatom. Csak hát… a felállással voltak némi problémáim. Mellesleg egész délelőtt sorozatot néztem, olyan jól kipihentem magam, hogy csak, na. Persze ahogy mindennek megvan a napos, úgy az árnyékos oldala is. Szóval amíg délelőtt pihiztem, lazítottam, addig este vért izzadtam a leckéért. De ezúttal nem az ábécés verzióhoz folyamodtam. Valami egyszerűbb megoldást találtam. Felhívtam Wicket.

– Hali! Zavarok?

– Dehogy, mondd. – hallottam a hangját. Semmit nem tudtam levenni belőle. A francba.

– Izé… nincs harag? – kérdeztem félve.

– Hm? Jajj, ne butáskodj, dehogy van! – Aha. Most örülök, de azért örülnék, ha a jövőben tájékoztatna a hangulatingadozásairól.

– Huh. Kösz. És ha nem haragszol, akkor megadod a…

– Tesin csak talajgyakorlatoztunk, matekon a TK. 154-159. oldalig csináld meg a feladatokat, ebben a házi is benne van, technikán természetesen filmet néztünk, irodalmon feldolgoztuk Arany János : Vásárban című versét, a füzetet lefotózom, és elküldöm Massengeren, föciből bejelentették, hogy egy hét múlva TZ, ergo egy csomó mindent írtunk a füzetbe „összefoglalás” címszóval, amit természetesen elküldök neked. – levegővétel – Angolon James és a tanár végigdumálta az órát, míg a többiek végig SMS–tek a pad alatt, magyar előkészítőn pedig a 2. feladatsort ellenőriztük.

– …

– Itt vagy?

– Ja, ja, persze. Te a jövőbe néztél, és láttad, hogy téged foglak felhívni? – kérdeztem, mivel totálisan le voltam taglózva. Normális esetben az emberkék az adott pillanatban keresik ki az összes cuccot, ezért kb. tíz perc, mire mindent kitárgyalunk, mire Wick rekordgyorsasággal elmondja a nap eseményeit.

– Nem. Csak ismerem a tesómat.

– Ahha. Volt ma valami világrengető esemény?

– Hát, ma Csabesz felelt matekból.

– És?

– Lévai ott hagyott minket, hogy csináljuk a tankönyvet ettől eddig, és óra után sem jött vissza a terembe, annyit mondott még, hogy ami kimarad, az házi.

– Komolyan, ott hagyott titeket? – nevettem fel.

– Ja.

– Miből felelt?

– A háromszögből. – közölte egyszerűen, mire kitört belőlem a röhögés.

– Na, jó. Más egyéb?

– Ma James elkapott a lépcsőn… – motyogta, és elképzeltem, ahogy lefolyik a székről.

– El ne olvadj, Cukormáz! Te! Ott hogy reagáltál?

– Hát, az úgy volt, hogy matek után elindultam le a technika terembe, és mankóval irtó lassan haladok, és James odajött, hogy segíthet-e. Erre meglepődtem, megcsúsztam, és… és csak arra eszméltem fel, hogy a karjaiban vagyok… – mesélte cérnavékony hangon. Azt hiszem, van még egy személyisége a húgomnak, amit eddig nem ismertem.

– Írhatnál egy irtó nyálas novellát tudod? – mosolyogtam.

– Nem, Niki. Ez egy szerelmes regény!

– Ó, jaj, Ámor nyila elég mélyen eltalálhatott… – ökörködtem.

– Lehet. Nem tudom. De ma Jamessel fogok álmodni!

– Honnan veszed?

– Érzem.

– A hasadban, mi? – röhögtem el magam.

– Olyan ünneprontó vagy!

– Uggyan, kérlek, én csak feldobom a beszélgetést. – vontam meg a vállam.

– Én meg leteszem. Szia! – mondta, és kinyomott. Na, szép, megint itt tartunk.

Jó, nem vagyok egy IQ ninja, de egy órán belül végeztem minden tanulnivalóval, (azzal is ami másolnivaló volt) és nyugodt szívvel feküdtem le megnézni egy filmet, várva, hogy huszonnégy óra múlva ugyanitt kössek ki. A bokám miatt természetesen megint nem voltam edzésen, és egyre nagyobb volt az esélye, hogy nem veszek részt a versenyen, felkészülés hiányában. De akkor is három éve íjászkodom, csak van más annyi rutinom, hogy ha százszor beletaláltam a céltábla közepébe, akkor százegyedjére  is megcsinálom. Pedig ha tudtam volna, hogy fog elsülni ez az egész, nem is rágom magam egy edzésen sem…

 

10.Csütörtök

 

Miután kivettem az éves szabadságom (legalábbis egyenlőre úgy véltem, ennyi hiányzás is elég), visszarázódtam a mindennapokba. So, felkeltem, felöltöztem, (ezúttal tojás nélkül kezdtem a reggelt) megkajáltam, egy óra zenehallgatás a suliig, és irány első órára. Matek. Mikor beléptem, mindenki körülrajongott, hú, meg ha, mire Wick odabicegett hozzám, és mankójával hessegette a többieket. Zsuzsi a telójával hadonászott, hogy ki akar rakni a blogjára, Dávid kérdezte, hogy hol a gipszem, mert rajzolni akar rá, Vera meg odajött, hogy adhat-e még egy ütést a tarkómra, merthogy neki legutóbb marha jól esett. Kedves, hogy megkérdezi. Azért ilyen magas szintű intelligenciára igazán nem számítottam tőle. Egyszer csak bejött a tanár (fogalmam sincs, ki, biztos helyettesítés van), és mindenki leült a helyére. Szegény Viki kétségbeesetten nézett szét, mert hát neki ugye kissé nehézkes a mozgás, úgyhogy mellé ugrottam, és elsegítettem a harmadik padig, Tomi mellé.

-Bari, ha Bicebóca leült, kotródj a helyedre! – hallottam a tanár hangját, és gondoltam, hogy nekem szól, mert csak én álltam. Na de BARI?? Oké, hogy az átlagosnál göndörebb hajam van, de azért ez már sértés. Úgy bepipultam, hogy kicsit… khm. változtattam a stílusomon.

– Önnek is jó napot, tisztelt tanárúr. – morogtam, és a szememmel ölni tudtam volna. Márk felröhögött, mert a tanár arcát le kellett volna festeni! Eléggé megleptem.

-T- te… v-vigyázz… – mutogatott, azt hiszem, kissé alábbhagyott az önbizalma. Viszont mikor meglátta Márkot, azonnal visszanyerte a nem túl elragadó stílusát.

– Tanáron nem röhögünk, Úszógumi! – amint ezt kimondta, „Úszógumi” elhallgatott, és ahogy elnéztem, legszívesebben felöklelte volna a tanárt. Jól indul a nap…

– Na, szóval – tette össze a két kezét a tanár úr, kábé úgy, mint ahogy a politikusok szokták a tévében – Alághy Gábor vagyok, a másik hetedikes osztály matektanára, és jövő hét szerdáig én fogom tartani az órákat.

– Szuper – dünnyögtem, miközben, leültem a helyemre.

– Neked kuss a neved, Birka! – kiáltott rám. Francba. Ilyen hangosan mondtam?

– Hasonló jókat önnek is – mosolyogtam rá, enyhén tudatva vele, hogy én is ugyanúgy viszonyulok hozzá, ahogyan ő hozzám. Kedves válaszomat egy gyilkos pillantással díjazta, mire megmutattam, hogy a nők még mindig jobban ölnek szemmel, mint a férfiak. J Mindezek után tudomást sem vett rólam, nagyban magyarázta a tananyagot, óra végén pedig kirohant (de tényleg!) a teremből. Még házit sem adott.

– Te, Nike – sétált oda Tomi a padomhoz – tudod, miért rohan?

– Halvány fogalmam sincs – vontam meg a vállam, fel sem nézve a pakolásból.

– Szerintem a tanáriba, hogy jelentse a pimaszságod. – húzta el a száját.

– Lehetetlen. – néztem rá unottan.

– Miért? – kérdezte.

– Mert nem hinnék el, hogy én voltam az. – mosolyogtam gúnyosan, és bár tudtam, hogy nem fair módon játszom, tisztában voltam vele, hogy a többi tanárnál kész mintagyerek vagyok, kizárt hogy elhiggyék, még ha formaság címszóval elő is szednének. És tényleg nem történt semmi. Tesin Wick és Bakancs még mindig fújnak egymásra a hétfői miatt, szerintem mindkettő jogosan, bár még így is Vikinél van a labda. Egész órán néztük az órát, néha-néha összesúgtunk, mosolyogtunk, jól elvoltunk. Óra után ugye, nekünk nem kellett átöltözni, így mi voltunk az elsők a fizika teremben. Hamarosan a többiek is beszállingóztak a terembe. Mellesleg Csabi felelt. Hármasra. Hű. Ma kifejezetten jól teljesítünk. Csabesz felelete általában az értékelhetetlent éri. A többi óra elég eseménytelenül telt.Kiderült viszont, hogy amíg láb adoztam (szóvicc, juuuj)  James magyarul lefelelt az esőerdő élővilágából. Nem semmi. Még gratuláltam is neki ezúttal magyarul J , és azóta leginkább magyarul beszélek hozzá, amire általában egy angol, illetve egy tört magyar választ kapok. Wick olvad, mert mintha csak Bálint és Mr. Mosoly összebeszéltek volna, James viszi Viki cuccait. Cukormáz pedig lassan beszerezhetne magának egy rózsaszín szemüveget (aminek a lencséje is rózsaszín), mert tökre illene a hangulatához. Meg mert cukin nézne ki benne. J  Suli után Viki elment „ügyet intézni”, hogy miért nem lettem beavatva, azt nem tudom. James meg én egyszerre léptünk ki a kapun, és (szokás szerint) jót beszélgettünk, pedig csak a villamosmegállóig megyünk együtt. Egy kicsit angolul, egy kicsit magyarul, de mindig kisilabizáltuk, mit akar kinyögni a másik. Nos, mit ne mondjak, jól elvoltunk.

– Oké, ha kimondod magyarul a nevemet, mondok neked valamit. – mosolyogtam pajkosan, mire Mr. Mosoly láthatóan erőlködni kezdett:

– Derr – es Nik – és már formázta az „E” betűt, mire megráztam a fejem – o-lette. – Bár az az „e” nem kellett volna a végére, még szélesebbre húztam a mosolyomat.

– Ez az! Ügyes! És amit mondani akartam, az az, hogy nagyon büszke vagyok rád! – néztem a szemébe, és láthatóan jól esett neki a bók. Derres Nikolette. Nem is rossz, ahhoz képest, hogy először próbálta. A villamos megállónál intettünk egymásnak, én felszálltam az éppen megérkező vilmosra (mindenkinek más, apa ócska szénás szekérnek hívja, anya tetű villamosnak, én meg egyszerűen vilmosnak.) , ő elindult a Bem tér felé. Elvileg ő is jöhetne villamossal, de hamarabb kell lefordulnia, mint ahogy a jármű megáll. So, én mentem haza, bedugtam a fülest, és a Kenézy Kórházig zenét hallgattam. A kórház mögött már ott volt Imi és Nóra néni. A táblák már az állványon voltak, csak a bemelegítés hiányzott, és kezdődhetett is az edzés. Tehát körbe álltunk(már amennyire három ember kört tud alkotni), és mindenki mutatott egy gyakorlatot. Nóri néni odahívott magához, és Imi már-már ösztönösen jött utánam, érezve, hogy baj van.

– Nos, Niki, tudod nem örülök neki, ilyen minimális felkészültséggel akarsz indulni a versenyen, úgyhogy…

– Kérem! Itt maradok még egy órát! Bejövök holnap is! Csak kérem had induljak a versenyen! – szóltam közbe, mert tudtam, hogy mit akar mondani. Legalábbis azt hittem.

– … Zita is indul, képviselve az egyesületet, te csak beugróként lettél regisztrálva. Ha jól tudom, a bokád még mindig nem az igazi, négy edzésből kettőt kihagytál, egy hetet nem lehet egy óra alatt bepótolni. – már épp ellenkezni akartam, amikor Imi mellém lépett, és megfogta a kezem. Mivel az előző két percben csak Nóri néni és én voltunk a világon, így igen meglepett a mozdulat. Először a kezemre néztem, majd bele Imi szemébe. Nyugalmat sugárzott, és ez már el is vette a kedvemet a veszekedéstől.

– Értem. – mondtam, elvettem a kezemet, és óvatosan meghajoltam. Lehet, hogy ez a keleti kultúrához tartozik, de szeretem a másik tudtára adni, ha alsóbb státuszban vagyok. Persze csak néhány esetben… Persze ez a „megadom magam” állapot sem tartott sokáig, és annyira dühös voltam, hogy jobban megerőltettem magam, mint kellett volna. Vagyis óra végére az íj húrja kikezdte az ujjaimat, így az vérzett, és lüktetett, a jobb karom le akart szakadni, mert olyan sokszor emeltem fel az íjat, fájt az alkarom, mert nem jól tartottam, és néha megcsapta a húr. Dühös voltam. És nem azért, mert másodhegedűs vagyok, hanem, mert tudtam, hogy ezt én csesztem el. Nagyon. Ha nem alszom el, és felejtem el az edzést, nem töröm ki a bokám, akkor nem tartok itt. Imi is láthatta, mert odajött, kivette a kezemből az íjat, letette a földre, elővett egy zsepit, és letörölte az ujjamról csorgó vért.

– Menjünk. – mondta, én pedig magamban mosolyogtam, hogy ilyen jó barátja sincs ám mindenkinek.

 

11.Péntek

 

Még egy nap a versenyig. Annak ellenére, hogy magamban már lemondtam a versenyről, baromira izgultam. Egy normális, 14 éves lánynál az lenne a természetes, hogy nem figyel az órákon, eljár az esze, és mindent csinál, csak azt nem, amit kéne. Ennek ellenére én a maximumot hoztam ki magamból, és a mai termés hat ötös, két négyes. Aszta. Felülmúltam önmagam. Bárcsak a versenyen is ilyen szuperül tudnék teljesíteni. A kezem be van kötve, a seb miatt, mert tegnap úgy kidörzsölte az ujjaimat az íj idege. Tehát ez megoldva, öt lövési lehetőségem van, addig nem kezd el tán vérezni. A bemelegítéssel sem lesz gond. Bár tesi órán ugyebár a bokám miatt elvileg nem tesizhetek, minden szünetben lementem az udvarra, és mozogtam. Karkörzés, csukló- és bokakörzés (az utóbbival meggyűlt a bajom, nem gondoltam volna, hogy ennyire ropogni fog. Meg fájni), vállak bemelegítése, szóval minden, amire a holnapi versenyen szükség lesz.

– Niki, hagyd ezt abba, rossz nézni, amit magaddal művelsz – szólt rám Viki, mikor felértem a matek terembe – suli után találkozzunk, és beszélgessünk kicsit. Tuti jót tenne neked.

– Nem lehet, be kell mennem apához, a Pen drive-ért, azon van az infóanyag. Vagyis a házim.

– Akkor az után. Mondjuk a Kossuth téren, egy szendvicsbár előtt.

– Legyen. De te addig mit csinálsz?

– Elugrom a nagymamámhoz, és ledobom neki a táskát.

– Oké. Viszont… – kezdtem, és itt abba maradt, mert belépett a kedvenc tanárom. Vagyis Alághy, akit én valamiért alpárinak neveztem el. De lehet a gyökér jobban illik rá. Hm. Komoly dilemma. Természetesen ismét kiütközött, mennyire nem bírjuk egymás buráját, kihívott a táblához a legnehezebb területszámítással. Ja, mert közben tovább haladtunk az anyaggal, és már a körnél járunk. Pechére, akármilyen analfabéta vagyok matekból, helyesen számoltam, Csabesz pedig még füttyögött is, mikor meglátta Alághy megsemmisült arcát. Hm. Ma nagyon tudok. J Ez a gondolat a többi négy órán átfutott a fejemen (a matek volt a harmadik óra, és hét volt összesen, mielőtt még azt hinnéd, hogy csak öt órám volt) , és elégedetten léptem ki a suliból. Apa a Nyíl utcán dolgozik, így csak végigsétáltam a Hadházi úton, és ott voltam. A cég előtti kereszteződésben. Fúú, de utálom azt a kereszteződést! Azon csoda kell, hogy átjuss. Hát, ja. Már vagy ötvenszer szétnéztem, hogy jön-e autó, így leléptem az úttestre. Egy nagy kamion megállt, és villogott egyet, hogy átenged, én meg elindultam. Aztán a következő percben halálra rémültem, ugyanis a kocsi hirtelen rándult egyet, és elindult. Felém. Földbe gyökerezett a lábam, és azt hiszem a szám is tátva maradt, mikor a kamion megállt. úgy két méterre tőlem. Felnéztem a sofőrre, és szerintem olyan rákvörös lettem, hogy még a jelzőlámpa is megirigyelte volna. Ugyanis a sofőr megállás nélkül röhögött. Nem túlzok, fetrengett a röhögéstől! Úgy voltam vele, nem szállok vitába, pedig kedvem lett volna jó pár pofont kiosztani, de ezek után úgy voltam vele, fene tudja, mire képes ez a pasas. Úgyhogy bementem apához az irodába, (persze nem szóltam neki a kamionos esetről, az kéne még, hogy aggódjon) és ő ideadta házimat, én meg vittem neki egy kis finomságot a büféből. Így fair. Ezek után már nem azon az úttesten mentem át, mint legutóbb, képes voltam a következő zebráig gyalogolni. Onnan lementem a Bem térre, és villamossal indultam a Kossuth térre. Wickkel egy olyan körülbelüli 15:00 beszéltünk. Én meg ott álltam a Subway előtt, 15:22-kor, és Viki sehol. Épp rá akartam csörögni, hogy minden oké-e, amikor egy srác megindult felém. A telefonomat bütyköltem, így csak akkor vettem észre, amikor megszólított:

– Szia. Deres Nikolett? – kérdezte kedvesen, én pedig meglepve néztem fel rá:

– Öhm. Igen. Izé… Pardon, de ismerjük egymást? – motyogtam, mert halvány lila gőzöm sem volt, ki ő, és mit akar.

– Akkor veled van találkozóm. – mondta, nem is figyelve a kérdésemre.

– Elnézést, de itt valami félreértés lesz. Én Manga Viktóriával találkozom. – álltam a sarkamra, mert ki ne találja már, hogy azt fogom tenni, amit mond!

– Én pedig Vikivel járok együtt dobolni, ő mondta, hogy szeretnél találkozni velem. – mondta értetlenül. Manga Viktória, ezért még nagyon kikapsz!!! Vakrandi?? Nekem??!!

– Nos, ez esetben, sajnálom, de én Vikivel terveztem a találkozást, nem mással. – néztem az amúgy egész helyes srác szemébe, majd sarkon fordultam, és elindultam a villamosmegálló felé. Közben természetesen azon fáradoztam, hogy felhívjam, és jóól leordítsam a fejét. Tudja is, hogy utálom az ilyesmit, hogy holnap nekem versenyem lesz, hogy holt ideg vagyok, erre beszervez nekem egy vakrandit! A hívást elutasította, és mivel a Kistemplom, és a Nagytemplom között nyílt Wifi van, így azonnal ráírtam Viberen.

  • Nike :

VIKTÓRIAA!!!!!!

Francba. Ez a csoportba ment. Ó, hogy az a jóságos agyament idióta, aki kitalálta ezt a programot!!

Lionel Csabesz:

Mi a hézag?

  • Nike :

Bocs, nem ide akartam.

Urál Zsuzsi :

á-áá. mostmár fejts ki szépen!

Oltáry Kitty:

Mi van csajszi? Összevesztetek?

  • Nike :

Mi? Jaj, dehogy! Vagyis… mindegy.

      Wick      :

Nem vagyok itt…

  • Nike :

Idefigyelj Viktória!! AZONNAL GYERE ÁT PRIVÁTBA, DE LEGFŐKÉPP HÍVJ FEL TÍZ MÁSODBERCEN BELÜL!!!!

Úgy felhúztam magam, hogy már nem érdekelt, ki látja. Nagyon dühös voltam.

Lionel Csabesz:

Ajajj. bajban vagy, kislány!

James :

Why are you angry Miss?

  • Nike

Semmi! Hagyjuk, majd Wick meg én egymás között elintézzük! Téma lezárva!!!

Lionel Csabesz:

Értem, főnök.

 

Ebben a percben megcsörrent a telefonom. Nem néztem ki az, csak felvettem, és beleordítottam, ott, a Kossuth téren.

– VÉGRE MÉLTÓZTATTÁL FELHÍVNI, SOKKAL JÖSSZ NEKEM, UGYE TUDOD, TE IDIÓTA!!!

– Miss? – halottam egy erőtlen hangot a vonal túlsó végén. Azt hiszem rendesen lesápadtam, mikor összeraktam, hogy James hívott, nem Wick. Íjj…

– Oh, my… Sorry, Sorry. It was… – kezdtem a magyarázkodást, tökre elfelejtettem, hogy magyarul egyszerűbb.

– Where are you, Miss? – szólt ismét James, ezúttal sokkal határozottabb hangnemben.

– In the Kossuth Square.

– Stay there!

– What? Why? James!  – letette. Ma senkivel sem lehet normálisan kommunikálni???!!! Épp fel akartam szállni a villamosra, hogy otthon kitombolhassam magam, amikor az ajtóból valaki megragadta a csuklómat, és visszarántott. Természetesen nem az új villamos jött, tehát a lépcsőről gurultam vissza a megállóba. Egyre jobban elegem lett a mai délutánból, és már épp neki akartam esni az illetőnek, hogy ezt mégis hogy képzeli, amikor James állt előttem, és a kezét nyújtotta felém. Kicsit hezitáltam, végül megragadtam a karját, ő meg felrántott a földről.

– Mondtam, hogy maradj itt! – mondta, szegény még nem tud túlzottan gyorsan beszélni magyarul, mégis látszott rajta, hogy nyomatékosítani akarta a mondandóját.

– Ne haragudj, ma szinte semmi sem úgy alakul, ahogy szeretném, amikor letetted, azt hittem, te is csak szórakozol velem. Holnap lesz a versenyem, tiszta ideg vagyok, Wick beszervezett nekem egy vakrandit, kis híján elütöttek, és rajtad se tudtam kiigazodni. – hadartam. James csak nézett rám egy ideig, látszott, hogy nagyon sok kérdés merült fel benne, ennek ellenére odalépett hozzám, és megölelt. Eléggé meglepett, hogy kéthetes ismeretség után megölel, de… jó volt. Jól esett. És a napokban először nyugodtnak éreztem magam.

– Eljössz holnap? – suttogtam.

– Igen. – mondta, majd elengedett – Most viszont megyek. Várnak otthon. – nézett a szemembe.

– Csak azért képes voltál feljönni, hogy segíts nekem? – kérdeztem elérzékenyülve. James csak mosolyogva bólintott egyet, majd átszaladt a másik oldalra, hogy elérje az egyetemi villamost. Én is felszálltam, útközben Viki is megtalálta a hívás gombot, és jobban nem is időzíthetett volna. Tiszta fejjel sokkal jobb volt beszélgetni.

– Na, hali!

– Izé… szia Nike. Nagyon haragszol?

– Ha ezt a kérdést öt perccel ezelőtt teszed fel, azt mondom, menj a francba, persze, hogy haragszom! De így csak két forrócsoki lesz. – mosolyogtam magam elé.

– Lemaradtam valamiről, igaz?

– Áááá. Csak a szokásos. Ember tervez, isten végez.

– Nagyon nyugodt vagy.

– Akarod hogy másképp legyen?

– Inkább ne – kuncogott bele a telefonba – akkor két forrócsoki?

– Jaja, egy neked, egy pedig nekem. Beszélgetünk majd egy kicsit.

– Mikor?

– Egyértelműen a verseny után.

– Értettem főnök.

– Mi az, Csabesz adott néhány tippet?

– Lehet. Te, ugye nem baj, ha megnézlek holnap?

– Ezt úgy veszem, hogy meg sem kérdezted.

– Szupi! Imi is jön?

– Persze.

– Ezt úgy mondod, mintha tök természetes lenne.

– Nekem az.

– Szüleid?

– Anya dolgozik, apa pedig otthon marad Zsozsóval, mert nem akarja elrángatni ilyen hatalmas tömegbe.

– Ez valahol érthető.

– Te. Lehet egy kérdésem?

– Persze.

– Miért szerveztél be nekem egy randit?

– Mert rossz volt nézni ahogy kész idegronccsá leszel, és gondoltam, egy kis szerelem majd leköti az energiáidat.

– Kedves vagy, de ennyire azért ismerhetnél.

– Ááá, téged nem lehet eléggé kiismerni.

– Kössz… Hasonló jókat neked iss…

– Mi az, te lettél a Karnisz, hogy így sziszegsz?

– Persze, persze. Figyelj, jön a busz, úgyhogy tegyük le, és holnap találkozunk.

– Oké. De ma már nincs több gyakorlás!

– Bip-bip.

– Te! Nick! Hallod? Ott vagy? – Nem. Megmondtam, felszállok a buszra, és olyankor nem szeretek telefonálni. Ha fontos, majd hív. Hazafelé egész úton a Cash Cash-Victim of love-ot hallgattam. Jól esett. Viszont amikor a Hintós Presszónál közölték, hogy bedöglött a busz, és negyed órát kell várni a következőre (jó, nem így mondták, de eléggé felment a pumpám, elhiheted), átkapcsoltam a Digital Daggers-Still here-re. Ennek hatására a dühöm kicsit alábbhagyott, és helyette borzasztóan lehangolt lettem, szidtam mindent, és mindenkit. Mint egy igazi emós. (Tényleg, vajon nekem hogy állna, ha a göndör, barna hajamat a szemembe fésülném, fekete, szürke, és sötétlila cuccokat hordanék? Hm. Majd farsangkor kipróbálom. J) Mikor leszálltam a buszról, olyan fura érzésem támadt. Egy kicsit el akartam mélyülni… magamban. Úgyhogy hagytam, hadd hagyja el az összes ember a buszmegállót, csak aztán indultam én is a dolgomra. A hazafelé vezető úton pont egy olyan utcán megyek keresztül (micsoda véletlen), ahol nincs közvilágítás. Ilyenkor meg-megállok, mert innen látni a legjobban az eget. A csillagos eget. Most is megálltam, és egy kis idő elteltével azt éreztem, most kapcsolódok ki igazán. Nem tudom, mennyi ideig voltam ott, de mikor hazaértem, apa azzal fogadott, hogy mégis melyik busszal jöttem. Aha. Szóval feltűnt neki. Sebaj. Egész este csendes voltam, a vacsit is magamnak készítettem, anyuval egy „mi volta ma a suliban? Semmi különös” csevegés után elmentem fürödni, és mikor kijöttem, bezárkóztam a szobámba (mondom, én, hogy emós leszek), és bevágódtam az ágyamra. Fura, nem fura, Szombat 6: 30-ig húztam a lóbőrt.

Lázár Diána az Irodalmi Rádió szerzője. Lázár Diána vagyok, 14 éves, és a Hatvani Általános Iskolába járok Debrecenben.…